Délután, Uke-al elmentünk megkeresni egy régi barátnőmet, Andit, aki ma a feleségem. Hatalmas visítással ugrott a nyakamba. Barátja gyanús szemekkel méregetett. Bemutatkoztam.
— Ó — mondta —, rólad sokat hallottam —, és egyáltalán nem nyugodott meg.
— Mesélj, milyen Kanada? — jött a sablonos kérdés.
— Mit akarsz tudni? — kérdeztem vissza óvatosan. Valahogy nekem az az érzésem, hogy otthon mindenki mindent jobban és másként tud, mint aki itt él. Már egy párszor lehülyéztek, amikor a frankót mondtam.
— Az nem úgy van, te csak nem akarod elmondani az igazat! — Innentől mindig megkérdeztem, hogy meséljek-e, vagy mondjam, ami van.
Andi a szekrény mélyéről egy hatalmas doboz fényképet ásott elő. Az én régi képeim. Amikor készültem kifelé, selejteztem, ő meg eltette őket. Egészen meghatódtam. Azért eltelt tíz év, nem is hallott rólam semmit, mégsem dobta ki.
— Hiába, szép vagyok! / ha-ha, vicc./
Elbúcsúztunk, irány az Ara presszó. Jura várt.
— Esemény van — mondta. Valaki tartozott neki és késett. Nem sokat, tíz percet. Jura megszámolta a pénzt, eltette, majd egy hirtelen mozdulattal levágott egy darabot a srác füléből. A késésért. Ezt a módszert be kéne vezetni máshol is, mert akinek nincs füle, annak nem adunk kölcsönt.
Uke meg volt döbbenve, ezek itt nem viccelnek. Jura mesélte el neki, hogy miért hívtak engem annak idején késes Gyurinak. Csak csóválta a fejit. Mondta, ő idáig azt hitte, hogy ő él nyugaton. De ez nyugatabbnak tűnt neki. Miki telefonalt a Déliből, hogy menjünk át, ott van a babájával. Körbeültük az asztalt. Miki rendelt húsz üveg pezsgőt. Nyolcunknak. Persze nem volt annyi, de az üzletvezető engedélyével, Miki kocsijából behozhattuk. Ukenak forogtak a szemei. Miki ötpercenként Uke nyakába borult és svédül magyarázta, hogy vigyázzon rám, mert én nagyon jó ember vagyok. Ezt a babája lefordította magyarra, én fordítottam angolra. Elég körülményes, de Miki ivott már, és az agyában annyi volt, hogy külföldivel beszél, ezért kezdett svédül karattyolni. Végül fölugrott az asztalra, letolta a gatyáját, közölve, hogy kinyalhatjuk. Lerángattuk az asztalról és felöltöztettük. Majom rögtön cikizni kezdte:
— Mit mutogatod azt a kis izét? — Mire Miki fölháborodva:
— Mit akarsz, van vagy tizennyolc centi. — A barátnője tette föl a bonbont a habos tortára.
— Persze Mikikém, ha a hátad közepétől mérjük. — Aznap nem esett szó többet a férfiasságról. Becsülettel kivégeztük a pezsgőket, a tulaj legnagyobb döbbenetére. A társaság állaga sem volt elviselhetetlen. Kérem, itt komoly emberek ültek az asztalnál.
Uke-al sokat sétáltunk a Körúton, csodálta a házakat, a házak tetején levő szobrokat, kicsi tornyokat. Ilyet még nem látott. Tulajdonkeppen, nagyon tetszett neki Magyarország, és az a vendégszeretet, ahogy minket fogadtak.
Időnk lejárt, mindenkitől érzékeny búcsút vettünk. Irány Amsterdam. Itt leadtuk az autót, és maradék pénzünk eldorbézolására indultunk, ami elég hamar megtörtént. Két kávéra futotta, nyolc dolcsi volt az ára a reptéren. Ali baba, az kutya füle ezekhez képest!
Torontóba érve taxival mentünk haza. Az egész család a nyakamba ugrott, de főleg a kutya. Mindenkit félretúrt. Rövid élménybeszámoló, az intim részletek elhallgatásával. Vacsora nincs. Irány a közért, főzőcske, közben mesélés és ajándékosztás. Visszatértek a szorgalmas, unalmas hétköznapok.
Uke egyre több időt töltött nálunk. Az öntelt, büszke kanadiból egyre inkább előbújt az ember. Jót tett neki ez a kirándulás. Már más szemszögből nézte a világot, Kanadát és az emigránsokat. Motoros körökben csak mesélt-mesélt. Szó szerint, ugyanis rendesen kiszínezte, amúgy sem unalmas kalandjainkat. Mindenesetre, éreztem, hogy egyre nagyobb tisztelettel néznek rám a többiek. Szemükben óriásit nőttem, már nem egy európai betolakodó voltam, hanem egy európai kapcsolat, egy igazi „maffia vezér”. Mondtam is Ukenak, hogy addig mesélsz, amíg engem becsuknak.
Ebben az időben rengeteget biliárdoztunk, egész jó kis csapat jött össze. A ház tulajdonosával megbeszéltük, hogy a garázsban két parkolót körbefalazunk, és ott biliárdszobát csinálunk. Beleegyezett, a költségékbe is beszállt. Vettünk asztalt is. Naponta hat-nyolc órát játszottunk. A lakásunkból lehoztam egy telefon-vonalat, mert csak itt voltam elérhető. Volt hűtőszekrényünk és egy kanapénk is. Igazi privát club. A lakók közül egyre többen jártak le, ez egy igazi kis búvóhely lett a feleségek elől. Néha zsugáztunk, de a fő műsor a biliárd maradt. Ekkortájt kezdtem versenyekre is járni.
Történt egyszer, hogy Uke-kal és egy másik lakóval — aki kamionos —, kimentünk a közeli strip-bárba játszani. Ez úgy történt, hogy Uke a magyarországi autóvezetésem miatt úgy döntött, hogy külön kocsival jön. Én és All beültünk az autómba, és rögtön elütöttük Uke kocsiját. Na, nem nagyon, nem is véletlenül, mert sértve éreztem magam, hogy nem velem jött. Egész a bárig taszigáltuk egymás autóját. All vetette a keresztet, és menet közben hátramászott a hátsó ülésre. Mikor megérkeztünk, Uke és én vigyorogva néztük a halottfehér kamionost.
— Na, mi van öcsi, tele a gatya?
Bementünk. Elég sokan voltak, sokan biliárdoztak, persze pénzre. Ez kell nekem. Fél óra alatt lefosztottam a népet, amikor is bejött egy valószínűtlen figura. Olyan két méter, húsz kiló, csont és bőr. A fején egy jumbósapka, nagy pomponnal. A sapka legalább harminc centivel meghosszabbította a fejét. Mint általában az őrülteket, itt is rögtön odaengedték az asztalhoz. Bizonytalan járása, sejtetni engedte, hogy már nem szomjas.
— Na, ki játszik itt pénzbe? — kérdezte, és közben ráesett az asztalra. Lesegítettük.
— Én — mondtam.
— Na, jó — jött a bizonytalan válasz. — Száz dollár egy játék.
— Anyád, én dolgozom a pénzért! — Uke rugdosta a lábam:
— Fogadj, be van rúgva!
— Az nem jelent semmit, nem játszom. — A srác, még mindig dülöngélve, látván tétovaságomat közölte, hogy ő egykézzel is megver. Hát ez komoly sértés volt nekem, aki azt hittem magamról, hogy fantasztikus játékos vagyok. Mondtam Uke-nak, hogy szálljon be a felivel. Szó nélkül nyúlt a zsebbe, és az utolsó ötveneset adta oda.
— Ha vesztesz, megöllek!
— Egy játék száz dollár, és nincs visszavágó — mondtam. Meg hát, ha vesztek, akkor Uke úgyis megöl. Volt mégegy kikötésem.
— Vedd le a sapkád, így nem tudok koncentrálni.
Hibás feltétel volt, levette. Tűzvörös haj, zselézve, úgy, hogy mind az égnek állt. Ez adta a sapka magasságát. Lemerevedtünk, és könyörögtem, hogy azt a szép sapkát azonnal tegye vissza. Hirtelen kijózanodott. Éreztem, hogy baj van. Egyik kezét a háta mögé téve, egy kézzel fogva a dákót, egymás után tette el a golyókat. Ilyet még nem láttam, rettenetesen ideges lettem. Én még lövéshez sem jutottam és ő már az utolsó golyónál tartott. Szerencsem volt, hibázott. Uke szeméből semmi jót nem lehetett kiolvasni. Anyagias pasi. Ha vesztünk, akkor vesztek. Letakarítottam az asztalt, és magamat is megleptem, olyan lövéseket produkáltam. A srác gratulált, és szó nélkül fizetett.
— Játszunk még egyet — ajánlotta.
— Játszhatunk, amennyit akarsz — mondtam —, de csak öt dolcsiért.
Játszottunk, sokszor nyert, de én is. Közben beszélgettünk. Pár évet volt börtönben, ahol egész nap, mást sem csinált, csak egy kézzel biliárdozott. Most járja a kocsmákat, és arat.
All közben megszökött, nem akart velünk egy autóba ülni, mert azért fogyasztottunk is rendesen. Na, nem baj, majd holnap kicikizünk. Ki is cikiztük, egy láda sörébe került, de azt mondta, még így is megérte. Soha többet nem indul el a város azon részére, ahova mi autóval megyünk.
Egy másik lakónk, Gord, éles ellentétben volt velünk, úgy kinézetre, mint életfelfogásra. Ötvenes évei végét taposta, intellektuális figura volt. Dús ősz haj, öltöny, nyakkendő, és politikai karrierről álmodozott. Tulajdonképpen, egyszer mondott is a parlamentben egy rövid beszédet, de ennél közelebb nem tudott kerülni a húsosfazékhoz. Ő szerkesztett nyomda alá egy könyvet, aminek a címe: „Hogyan győztem le a rákot”. A Tahibo tea volt a lényege, ez indította el Gordunkat a zűrzavaros útján. Ő is minden nap lent biliárdozott velünk a garázsban, így naprakészek voltunk, az eseményekből. Szóval az ő apja, és az édesanyja is haldokolt, valami borzasztó nevű betegségben, amire van gyógyszer, tehát gyógyítható. Igen ám, de a gyógyszert az USA-ban készítik, Kanadában még nincs forgalomban. Mint ilyen, itt nem is forgalmazható, nem hozható be az országba, mert ugyanolyan törvények vonatkoznak rá, mint a kábítószerekre.
Szóval Gord lobbyzni kezdett a gyógyszergyáraknál, a parlamenti képviselőknél, mindenkinél, akinek köze lehetett a gyógyszer engedélyeztetéséhez. Szülei életéért küzdött. Mindenhol zárt ajtókat talált, senkit nem érdekelt az ügye. Gord minden nap szembesült szülei egyre romló állapotával. Kezdett beleőrülni a tehetetlenségbe. Mivel nagyon ügyesen kezelte a komputert, elkezdett terhelő információkat gyűjteni az illetékes elvtársakról. Úgy gondolta, megzsarolhatja őket. Naponta hozta az újabb és újabb aktákat, tele terhelő adatokkal, és látványos beszédet tartott nekünk. Uke le akarta ütni, én sem nagyon szerettem az áskálódós megoldásokat.
Gord egyre keményebb falakba ütközött. Ahogy elkezdte a hadműveletet, pár napra rá lehallgató szerkentyűt talált a kocsijában, az otthoni telefonjait is lehallgatták. Az apparátus védekezett. Egy ember nem tud egy egész rendszert mószerolni. A kanadai törvényhozás — ugyanúgy, mint akármelyik más országban —, tele van döntésképtelen emberekkel, akik a pozíciójuk megőrzése érdekében az ilyen kényes ügyeket az asztal alá söprik. Elég aljas megoldás, pláne, ha emberéletekről van szó. Persze ők nem látták a két haldokló kisöreget nap, mint nap. Nekik nem kellett tehetetlenül állni, avval a tudattal nézni szenvedésüket, hogy a gyógyszer létezik, csak egy törvény áll az útjában. Egyébként, egy törvénymódosítás több évet vesz igénybe.
Amikor két hét differenciával meghaltak, Gord teljesen összeomlott. Én ott voltam a temetésen, Uke elvből nem jött el. Érdekes temetés volt, nem olyan, mint az otthoniak. Engem kicsit megbotránkoztatott, de hát ahány nemzet, annyi szokás. Itt nem a halált gyászolják, hanem az életet ünneplik. A ravatal körül tablók, a fiatalkori képekkel, kellemes emlékekkel. Vidáman beszélgető emberek, a koporsó körül szaladgáló, játszó gyermekek. Nekem morbid. A temetés után, Gord taktikát változtatott, följelentette az összes kínai gyógynövény árust, mert ők árulnak a mai napig is olyan hatóanyagú gyógyszereket, amik tiltólistán vannak. Gyakran, mint vásárló ment be, aztán rögtön hívta a rendőrséget. Ez volt az a pillanat, amikor megszakítottuk vele a kapcsolatot. Nálunk a rendőrség hívogatása az tabu.
Egy hónap múlva, egy kamion átment Gord autóján. Túlélte, de örök életére tolókocsis nyomorék lett. Jelenleg egy vidéki kisvárosban, egy eléggé zárt intézetben éldegél. A dolog érdekessége, hogy a kamion meg sem állt, és a rendőrség is egy hét után lezárta a — szerintünk el sem kezdett — nyomozást. Gord nagyon sok ember részére kellemetlenné vált.
Uke végre visszakapta kamionos jogsiját és boldog ember lett. Újra tudott pénzt keresni. Piálásért vonták be, egy teljes évre. Tanult az ügyből. Hiába, ez a rendszer ügyesen idomít. Most még három évig dupla biztosítást fizet, hogy el ne felejtse.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:29 :: George Tumpeck
