Indultunk. A határ előtt megálltam és tábortüzet gyújtottam a még nálam levő, esetleg disszidálásra utaló papírjaimból. Érettségi és szakmunkás bizonyítványom a hátamra fölragasztva.
Február volt, nagyon hideg. Mire elértük a határt, remegtem az idegtől, hogy leplezzem idegességemet, trikóra vetkőztem, mert a Ladában elviselhető meleg volt. Amikor a határőr megnézte papírjainkat, a letekert ablakon keresztül dőlt be a hideg. Igazolt volt a didergés. Félreállítottak, sokáig nézték a két útlevelet, majd elvonultak vele. Kész, megbuktunk, gondoltam. Nejemből egy hang nem jött ki. Később visszasírtam ezt a pillanatot. Pár géppisztolyos katona mustrálgatott. Egy tiszt érkezett, én udvariasan kipattantam a kocsiból, hogy nyugodtan vacoghassak.
— Önök ugye elvesztették az útleveleiket?
Bólintottam. Visszaadta, és közölte, hogy erre a két névre érkezett tiltás, ezért tartottak föl. Mennyei zene füleimnek! Lassan, lépésben gördültünk át a határon, egy új élet reményében. Merre menjük, ugyanis térképet nem hoztunk. Én mindent olyan alaposan megszerveztem, csak olyan elhanyagolható aprósággal felejtettem el törődni, hogy mit csinálunk, ha átleptük a határt. Lehet, ennyire nem bíztam abban, hogy sikerül? Az utolsó pár hét olyan sűrű volt, eszembe sem jutott ez az apróság. Hazatelefonáltam Tamás édesanyjának és megkérdeztem, van e valami ötlete. „Traiskirchen”, volt a válasz.
Menekült tábor. Megtudtam, hogy pár haverom is van ott. Kapóra jött nyelvtudásom, és hamarosan megtaláltuk a tábort. Nem mertem bemenni, olyan börtönre emlékeztető kinézete volt. Beüzentem a haveroknak, akik lélekszakadva rohantak ki. Beültünk egy kocsmába beszélgetni. Nálam volt a százezer forint értékű shilling, és volt pár arany gyűrűm, mint vagyon. Mondták, hogy várjak itt, majd ők hoznak valakit, aki mindent tud. Nemsokára megérkeztek egy Karcsi néven bemutatkozó egyénnel, aki ’56 óta a láger lakója volt. Ő mindenkit ismert és tudta, hol, mitől döglik a légy. Elkérte adatainkat és elvonult avval, hogy másnap ugyanitt találkozunk. Mint mondtam február volt és nagyon hideg. Vettem nejemnek egy hálózsákot, a lehető legkomolyabbat. Beágyaztunk a kocsiba. Mínusz huszonsok-fok volt. Reggelre a kilehelt párától úgy nézett ki a kocsi belülről, mint egy régen leengedett mélyhűtő. Gémberedett ujjakkal kapargattuk a jeget. Az akkumulátor is megfagyott, a kocsi nem indult. Nejem közölte, hogy ő a hálózsákba fog „kimenni”, mert már nem bírja tovább. Hiába, a pisilés nagyúr!
Kimásztam a frizsiderből, szerintem kint melegebb volt. Majd egy órát integettem autósoknak, hogy segítsenek bebikázni az autót. Többségük kedvesen visszaintegetett és tovább hajtott. Végre egy teherautós megszánt, és egy óra múlva már kezdett a jég is olvadni a kocsiban. Elmentünk egy kávézóba és ott elintéztük a reggeli tisztálkodást. A meleg kávé csodálatos volt! Délfelé előkerültek a haverok is.
— Én nem tudok tavaszig várni a kocsiban, mert megfagyunk —, mondtam. Nemsokára megjött Károly, és közölte, hogy jelenleg nincs ellenünk nemzetközi körözés kiadva, így bemehetünk. De csak másnap, mert akkor vannak ott az ő emberei, akik majd mindent elrendeznek. Persze, nem ingyen. Megint megfagytunk éjjel és megint meghalt az akkumulátor. Nem tetszett nekem ez az egész, de nem volt választás, úszni kellett az árral. Délután kijött Karcsi és intett, mehetünk. A kapuban elkérte útleveleinket és bement az őrbódéba. Egy tiszt sietett felénk és arcán boldog mosollyal közölte:
— Önök le vannak tartóztatva! — Nagyszerű, gondoltam, megölöm a Karcsit.
Két őr elvezetett egy kaszárnyaszerű épületbe, föl a legfelső emeletre, ahol cellák voltak. Nem zárták ránk a cellaajtót, sőt szét sem választottak. Az ablakokon rács. Az ajtókon drótüveg. Viszont volt fűtés. Fáradtak voltunk, hamar elaludtunk. Másnap reggel, hatkor ébresztő, tisztálkodás és reggeli. Tiszta katonaság. Tízkor kezdődtek a kihallgatások. Egy tiszt egy gépírónő, egy szegényesen berendezett szoba.
— Kínzás is lesz — mondtam az amúgy sem túl lelkes nejemnek. Tekintetével ölni tudott volna. Már régen megbánta, hogy hozzám jött, hogy kijött velem. Engem kérdezgettek, mint a család eszét. Katonai múltam volt a fő téma. Én hetvenkettőben voltam katona, és most nyolcvanöt volt. Egyetlen adat sem ül, amit én tudhatok. Nyugodtan válaszoltam, ezek biztos többet tudnak, mint én. Az utolsó kérdés az volt, hogy hány repülő volt a laktanyában és milyen típusúak. Megmondtam. Fölállt és elsietett. Azt hittem, valami fontosat mondtam és megy jelenteni. Na, most még hazaáruló is lettem, gondoltam. Jött vissza, egy papírt lobogtatva. Elém tette. A reptér pontos térképe és a repülők elhelyezkedése volt rajta, pontos sorszámjelölésekkel együtt. Vigyorgott, csak azt akarta ellenőrizni menyire voltam őszinte. Mondta, hogy beszelt Karcsival, és elhelyeznek minket valami fogadóban, jó messze a tábortól. Biztonsági okokból kifolyólag persze, és ezt sem ingyen. Pénzünk rohamosan fogyott.
Három nappal később egy fehér mikrobusz jött értünk. Vittek. Nem tudtuk hova. A lefüggönyözött ablakon próbáltunk leselkedni, megláttam a Dunát. Magyar zászlós hajó, magyar névvel. Megijedtem, addig föl sem merült bennem, hogy Ausztriában is van Duna. Azt hittem hazavisznek. Hamarosan hegyek között mentünk, ez jó. Ilyen hegyek nincsenek otthon.
Vagy másfél órai autózás után megálltunk, egy útszéli fogadónál. A tulaj sietett elénk, és mint tyúkanyó a csibéit, betereltek. Igazán hasznát vettem német tudásomnak. Megtudtuk, hogy itt fogunk lakni, kapunk háromszor kaját és, ha segítünk a kocsmarészt takarítani, akkor sört is. Takaros kis szobát kaptunk. A tulaj fia a Mercedes gyárban volt valami komolyabb beosztásban, ő vitt vissza a kocsimért a lágerhez.
Most adtuk fel az előre megirt búcsúleveleket anyámnak és nejem szüleinek. Fájó szívvel, de örömmel. Anyám válaszlevelét nem idézem, de minden voltam benne, csak nagyságos úr nem. Azt kaptam, amire számítottam. Nejem szülei őszintén kétségbe estek, de az évek folyamán megedződtek mellettem és bíztak bennem. Most éreztem azt, hogy mekkora felelőseget vettem a nyakamba nejem kihozásával. Kiszakítottam őt a meghitt családi környezetéből, a biztos, de középszerű, biztonságos életből, és rögtön az első napokban majdnem megfagyasztottam. Hiába, strapás pasi voltam, vagyok!
Otthon persze futótűzként terjedt a hír. „A gyilkos megszökött az igazságszolgáltatás elől”. Anyám küldött egy újságcikket, a magyar rendőrújság egy lapját, ahol sárgával aláhúzva a következő szöveg: „Most, vallomástevő cimborái azt állítják, amikor feleségét megunta, kidobta az ötödik emeleti lakás ablakán.” A víz levert. Tudtam, hogy apósomék nem nyugszanak, de azért erre nem számítottam. Gabika keresztapja, a rendőrtiszt mindent megpróbált. Nemzetközi körözést adtak ki ellenem, gyilkosság gyanújával. Persze, az Interpol rögtön megtalált és kihallgattak, meghallgattak, bólintottak és mehettem. Semmiféle bizonyíték nem volt ellenem. Egyszerű szarkeverés, a környezet és a család befolyásolása. Anyám telefonját lehallgatták, postáját ellenőrizték. Végül is kapott egy levelet, hogy Németországban megtaláltak. Életemben még a német határ közelében sem voltam. Megjegyezem, hogy ebben az időben, Magyarországon még életben volt a halálos ítélet, és kicsit aggódtam, hogy öreg tanáromnak lesz igaza, aki valami akasztást jósolt. Lehettem akkor tízéves.
A panzióban jól éreztük magunkat, azt leszámítva, hogy már egy fillérünk sem volt. A kocsmai részben takarítottunk, a vendégek után ottmaradt cigi-csikkeket szedtük össze. Ennek is megvolt a maga romantikája, faragtam két szipkát, és vidáman pöfékeltünk. Sört annyit ihattunk, ami belénk fért. Ki is használtuk az alkalmat.
Közben megjelent egy hölgy, aki törve ugyan, de beszélt magyarul. Megkérdezte, hová akarunk tovább menni. Ő ajánlott négy lehetőséget. Amerika, Kanada, Ausztrália és Dél-Afrika. Amerika nem tetszett, Kanadáról nem tudtam semmit, Ausztrália az nagyon mesze van, Dél-Afrikában meg rögtön katonának vittek volna. Szóval, maradt Kanada. A nevünkben beadtak egy kérvényt interjúra. Három hét múlva jött el a nagy nap. Reggel hatra kellett glancba, gatyában várakoznunk a már ismert fehér mikrobuszra.
Addig dolgoztam. Az egyik helyi gazda ajánlott munkát. Birkatrágyát kellett az istállóból kihordani. Volt vagy ezer birkája, akik a telet az istállószerű hangárban vészelték át. Legalább száz négyzetméteren majd egy méter magas birkaszar. Mindegy volt, csináltam. Egy lapát és egy talicska állt rendelkezésre. A gazda óránként hozott egy kis üvegben bort, mert ő úgy volt vele, hogy ezt a munkát józanul nem lehet csinálni. Nem tiltakoztam, esténként nejem már nem tárt karokkal várt, hanem tárt ablakokkal, olyan büdös voltam.
Eljött a nagy nap. Vittek a kanadai követségre. A követ Úr személyesen hallgatott meg.
— Miért akar ön Kanadába menni? — volt a fő kérdés. A válasz sablonos:
— Egy szabad országban, egy szabad nép fiaként…stb. — Jót nevetett. Ma már tudom miért, igaza volt. Három nappal később kaptuk meg a végzést. Mehettünk, és a célállomást is megadták. Penticton, British Columbia.
— Én Kanadába akarok menni — morgolódtam. — Mit keresek én Columbiában, nem vagyok én kokain árus! — Szabályosan behisztiztem. — Nem adtam én kérvényt oda be.
A fogadóban kaptunk egy térképet, ahol láttuk, hogy Kanada távolabbi partja British Columbia. Megnyugodtam. Pentictont, csak másnap, egy csataüvöltés kíséretében találtuk meg. Egy pici falu a szikláshegység szívében. Mi kell ennél több, egy hegymászónak? Aznap mindenki a mi egészségünkre ívott, még tiroli népviseletes emberkék is sramliztak nekünk. Határtalan volt az öröm. Lázas levélírások kezdődtek. Értesítettük a haveri kört, a szülőket. Már nem mentem dolgozni, minek? Vár Kanada! Majd ott.
A nagy nap hajnalán, megint hatra jött értünk a busz, mindent bepakoltunk és érzékeny búcsút vettünk a házigazdánktól, akik az útra egy igazi, felbontatlan csomag cigit adtak. Visszavittek a lágerba, ahol kötelező orvosi vizsgálat következett. Nem voltak valami finomak, inkább egy lónak éreztem magam a vásáron, hiszen még a fogaimat is megnézték. Megértettem volna, ha egy fogorvos teszi és azért, mert aggodnak hogy a repülőn fájni fog, de nem. Nyissa ki, csukja be. Hogy mit tudott meg, az a mai napig rejtély. Utána várakozás.
Egész éjjel nem aludtunk, a fáradság kezdett kitörni rajtunk. Jobbra-balra kókadoztunk a kemény fapadon. Irány a reptér. Még mindig nem akartuk elhinni, hogy csak így itt hagyhatjuk a jó öreg Európát. A reptéren kaptunk két nylonzacskót. Szép színeset. Mondták, hogy bárhová megyünk, ezt a zacskót le ne tegyük, ezen múlik minden. Azóta is tisztelettel nézek a nagyhatalmú staniclira. Volt benne egy pár papír, de nagyon külföldiül volt írva, úgy, hogy nem értettük. Egy behemót légi-kísérő beterelt minket egy nem túl nagy repülőbe. Aztán egy óra várakozás után kiszállás. Ezek az idegeimmel játszanak. Valami apró, műszaki hiba volt, de mi aggódtunk. Nem szeretem a repülők műszaki hibáit. Még ha aprók, akkor sem. Kiszámoltuk, hogy nagyon mesze megyünk, az út akár három-négy órát is tarthat. Mikor egy óra múlva a gép leszálláshoz készülődött, aggódni kezdtem. A térképen messzibbnek tűnt. Amsterdamban voltunk. A böhöm légi-kísérő kiterelt és átadott minket egy kedves hölgynek, aki már németül sem tudott. Megnézte a nagyhatalmú staniclit, kedvesen intett, mi követtük.
A reptér másik oldalára vittek, ahol egy székre mutatott, és jelentőségteljesen a staniclira is. Nem mertünk elmozdulni. Hat órát vártunk. Éhesek és fáradtak voltunk. Senki nem beszélt egyetlenegy általunk ismert nyelvet. Mindegy, lesz, ami lesz, vártunk. Hat órával később — a bűvös stanicli ellenőrzése után — betereltek minket egy sokkal nagyobb gépbe. Ez az igazi, ez már biztosan kibírja odáig. Nem bírta ki. Fél óra múlva Londonban szállt le. Újabb várakozás, habár ez már rövidebb volt. Megint másik gép. Hogy fogunk mi innen hazajutni? Nejem szerint soha, és úgyis eltévedünk.
— Majd disszidálunk Magyarországra, és hazavisznek, ők is adnak zacskót. — Csúnyán nézett rám. Az utóbbi időben egyre gyakrabban. Végre elindultunk, ez most már az igazi volt. A gép az óceán föle ért. Valahol a kisördög azt súgta, hogy biztos megállunk még valahol. Nem így történt. A gép Torontóban landolt.
Kiszálltunk, az útlevél ellenőrzésénél a hölgy a nagyhatalmú zacskónk láttán bekísért az emigrációs hivatalba. Már késő este volt. Legalábbis nekünk, mert mi még az otthoni időszámítás szerint éltünk és harminchat órája nem mosakodtunk, nem aludtunk. Kezdtünk kicsit ingerültek, és nyűgösek lenni. Tolmács persze nem volt. Én mutogattam a papíron a Penticton szócskát, erőteljesen, minden férfiasságomat összeszedve mondtam:
— No Toronto! Penticton. — Valamit magyaráztak, fáradtan legyintettem. Úgysem értjük. Valami motelt emlegetett, és hamarosan előállt egy taxi. Mikor beszálltunk én büszkén mondtam:
– Penticton. – Ő mondta: motel. – Én mondtam: – Penticton. – Ezen egy darabig elvitatkoztunk, de ő győzött. Egy motelba vittek minket, ahol megfürödtünk és álomba merültünk. Reggel négykor rázogatnak. Kiugrottam az ágyból, védekező állásba helyezkedtem. Nejem bambán ült, azt sem tudta fiú-e vagy lány. Négy órát aludtunk.
Az illető lelkesen magyarázott a repülőtérről és Pentictonrol, persze angolul. Megértettem. Gyorsan fölkeltünk, a taxival vissza a reptérre. Itt megint kaptunk egy másmilyen-mintás zacskót, megint más nyelvű papírokkal, megint egy kukkot sem értettünk. Betereltek egy – az előzőnél jóval kisebb – repülőbe. Biztos szegény ország, nem telik nagyobbra. Na mindegy, ne válogassunk. Nejem beszüntette a diplomáciai viszonyt velem. Ő nem gondolta, hogy ez ilyen messze van.
Megmondom férfiasan, én sem. Négyórás repülőút után szálltunk le.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:29 :: George Tumpeck
