Délceg alakjára büszke, mint aki él,
kezében virágcsokor és keszty? rajta.
El?re hanyag eleganciával lép,
s látszik, mennyire nem mindennapi fajta.
Bálban oly karcsú n?, mint ?, járt valaha?
Ám karcsúságát elrejti a b? palást,
lábát ékes, fekete cip? takarja,
s nem látszik, hogy benne száraz csont csak a láb.
Kulcscsontja mentén a buggyos, fehér fodrok,
mint hullámok a sziklás parton, játszanak
s fedik könny? lepelként szemérmes buzgón
a testet, akár morbid, furcsa gyászruha.
Kacag a fekete semmi mély szemében.
A csigolyákon lágyan ring a koponya,
benne az agyvel? helyén sötét éjjel,
ó, nem-lét mily pazar és díszes otthona!
Sokan csupán torz borzalomnak látnak majd
és úgy kezelnek, mint holmi beteg rontást,
ám felejtsd el mind, kiket a testi vágy hajt,
én ?szintén csodállak, ó, remek Csontváz!
Ünnepünket megzavarni érkeztél hát?
Vagy valami ?si t?z ?z, hogy bevégezd
let?nt kor feledett boszorkányszombatját,
démonláng-f?tötte ?rült küldetésed?
Azt hiszed, hogy amíg zeng a heged?húr,
tovaszáll rémálmod, hogy csak kigúnyolnak?
S míg a vad orgia saját magába fúl,
szíved mélyén is felvirrad egy új holnap?
Téboly és b?n örökkévaló forrása!
Múlhatatlan bánat öreg üvegcséje!
Bordáid között ott tekereg kígyója
a múlásnak, csak bolond nem veszi észre!
G?göddel s gúnyoddal nem találhatsz táncost,
hisz e humort nem érti halandó ember.
Ám tán táncra kél veled mind, aki bátor,
veszély vonzásában tébolyult örömmel.
Szemed beteges gondolatokkal teli.
Vasleheletedben iszony szaga vibrál,
s nincs táncos ki rá merné vetni szemeit,
mosolyodra, mely maga a zord valóság.
S mégis, ki az, aki még nem ölelt soha
csontvázat, s nem ízlelte még meg a halált?
Hisz mit ér parfüm, palást és báli ruha?
Ki téged tagad, megtagadja önmagát!
Orr nélküli táncosn?, gy?ztes nagyasszony,
hallják e képmutatók igazságodat:
,,Púderbe és parfümbe rejt?zött disznók,
árad bel?letek a rothadás szaga!
Antinous-vázak, kopasz piperk?cök,
selyemköntösökbe bújt, aszott vén hullák,
velem járjátok utolsó kering?tök,
s vár egy ismeretlen táj: az ?s elmúlás!
A t?zforró Gangesz és a fagyos Szajna…
Mindegy, e holt népet melyik sodorja el,
nem hallják már, amint harsonáját fújja
egy angyal, s a hang lövésként száll odafent.
Szánalmas emberi faj! Maga a Kaszás
is elképed, mily ?rült kering?t jártok,
s közétek néhanap kiöltözve leszáll,
iróniával f?szerezve e táncot!"
Eredeti francia szöveg:
Danse Macabre
Fière, autant qu'un vivant, de sa noble stature
Avec son gros bouquet, son mouchoir et ses gants
Elle a la nonchalance et la désinvolture
D'une coquette maigre aux airs extravagants.
Vit-on jamais au bal une taille plus mince?
Sa robe exagérée, en sa royale ampleur,
S'écroule abondamment sur un pied sec que pince
Un soulier pomponné, joli comme une fleur.
La ruche qui se joue au bord des clavicules,
Comme un ruisseau lascif qui se frotte au rocher,
Défend pudiquement des lazzi ridicules
Les funèbres appas qu'elle tient à cacher.
Ses yeux profonds sont faits de vide et de ténèbres,
Et son crâne, de fleurs artistement coiffé,
Oscille mollement sur ses frêles vertèbres.
Ô charme d'un néant follement attifé.
Aucuns t'appelleront une caricature,
Qui ne comprennent pas, amants ivres de chair,
L'élégance sans nom de l'humaine armature.
Tu réponds, grand squelette, à mon goût le plus cher!
Viens-tu troubler, avec ta puissante grimace,
La fête de la Vie? ou quelque vieux désir,
Eperonnant encor ta vivante carcasse,
Te pousse-t-il, crédule, au sabbat du Plaisir?
Au chant des violons, aux flammes des bougies,
Espères-tu chasser ton cauchemar moqueur,
Et viens-tu demander au torrent des orgies
De rafraîchir l'enfer allumé dans ton coeur?
Inépuisable puits de sottise et de fautes!
De l'antique douleur éternel alambic!
À travers le treillis recourbé de tes côtes
Je vois, errant encor, l'insatiable aspic.
Pour dire vrai, je crains que ta coquetterie
Ne trouve pas un prix digne de ses efforts
Qui, de ces coeurs mortels, entend la raillerie?
Les charmes de l'horreur n'enivrent que les forts!
Le gouffre de tes yeux, plein d'horribles pensées,
Exhale le vertige, et les danseurs prudents
Ne contempleront pas sans d'amères nausées
Le sourire éternel de tes trente-deux dents.
Pourtant, qui n'a serré dans ses bras un squelette,
Et qui ne s'est nourri des choses du tombeau?
Qu'importe le parfum, l'habit ou la toilette?
Qui fait le dégoûté montre qu'il se croit beau.
Bayadère sans nez, irrésistible gouge,
Dis donc à ces danseurs qui font les offusqués:
«Fiers mignons, malgré l'art des poudres et du rouge
Vous sentez tous la mort! Ô squelettes musqués,
Antinoüs flétris, dandys à face glabre,
Cadavres vernissés, lovelaces chenus,
Le branle universel de la danse macabre
Vous entraîne en des lieux qui ne sont pas connus!
Des quais froids de la Seine aux bords brûlants du Gange,
Le troupeau mortel saute et se pâme, sans voir
Dans un trou du plafond la trompette de l'Ange
Sinistrement béante ainsi qu'un tromblon noir.
En tout climat, sous tout soleil, la Mort t'admire
En tes contorsions, risible Humanité
Et souvent, comme toi, se parfumant de myrrhe,
Mêle son ironie à ton insanité!»
