Esti sétámon, a hegytet? szines látványa tárult elém,amint változott és veszett a semmibe.
Hegytet?n ülve néztem a naplementét,
Homály lepte el a tájat
Távoli, éles képek t?ntek semmibe,
Átalakultak a közeli tárgyak.
Ami domb volt, most besüppedt a földbe,
Erd?k váltak az éj martalékává.
Nyugaton, még világított az égbolt,
A vörösen halt nap véres nyomán
Tündököltek, a láthatár szélénél.
Mintha fentr?l szitálna a homály,
Lassan, ellepve a földet. Most,
Mintha tengerbe merült volna;
Éjszaka – tenger
Homály – tenger
Sötétség- tenger
Láthatatlan hullámai nyaldosták
Az egyetlen, úgy – ahogyan
Látható pontot.
Minden összeolvadt.
A talaj, magába szívta a h?séget,
Most lassan kiadja magából.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:45 :: Lukács Mária