Víg szél kergette esti tó felett a párát,
Mely permetét az ösvényen szórta szét,
S épp utólérte pillangó a párját,
Mikor rét füvén ölelte, leány a kedvesét.
És nem hallotta nyílni, bozótnak ágát,
Mely közt anyja dühe osont, egyre közelébb.
,,- Úgy fetrengsz ott, mint egy utolsó kokott,
E ficsúrral, kinek vagyona kilátszik ott hátul,
Épp te, ki eddig selyempárnákhoz szokott!
Csalod anyád s kér?d, hogy arcizmod se rándul,
De felejtem mindezt, s ez órát mely lopott,
Ha annak nyújtod kezed, ki szebb jöv?t árul.”
,,- Nem hiszek neked, inkább lógjak kerti fáról
Vagy e tó vize folyjék a számból s dagasszon zöldre,
Engem, kit anyja csak pénzért árul,
S mézként keneget minden földi dögre,
Hogyha majd kilép e szomorú világból,
Börömön szerzett javát, önnön sírjába lökje.”
,,- Ha most nem jössz, házamban nincs helyed,
Apád sírján kereszt, s én nem engedem ezt,
Hogy csavargók fiánál keresd,
Mi téged a mennybe, engem pokolra meneszt!”
És elragadta leánya kék kezét, s szavak helyett
A fiú elé köpött, így tárva a gyülölet gátján reteszt.
A tó partjánál gyorsan illantak az évek,
S az eladott leány, bár toronyszobában ébredt,
Hervadó szeméből kihunytak a fények,
Csak álmai maradtak s a remény, hogy még élhet
Kinek hírétől reszket anyjában a lélek,
Kinek nevét, félve suttogják a vének.
Az éltető üzenet, hajnaltájt kopogott,
Hogy úton van, kitől egykor el sem búcsúzott,
S a feltámadt remény oly tűzzel lobogott
Rácsos ablak éves homálya mögött,
Hogy párkányán a gerle udvarlásba fogott,
S a parti fűz tavasznak öltözött.
De anyja, rettegve a kalandorrá lett ficsúrtól,
Oly méregpoharat főzött erdei gyomokból,
Melynek íztelen cseppjétől, a halál kacagva csúfol
Minden életet, s trónt épít kormos romokból.
Így némult el a torony s lett gazdája sírlakó,
S minden opál gyöngye, anyján az áruló.
Az özvegy vállát már csak a vagyon nyomta.
Hová dugja, ha kutatni kezd a végzet ujja?
Rejteknek kevés már a szoknya korca,
S érzi, hogy már nem sokáig húzza.
,,- Elviszem magammal, vissza a porba,
Magam ástam sírba, a poklokon túlra!”
Az ifjú, köpenybe burkolózva és késve érkezett,
S mikor tóparti kedvese emlékénél megállt,
Látni vélte a pillangók nászát, a réteket,
Akkor még nem tudta miért nem várt –
Csak mikor kezdte kiásni az özvegyet,
S vele a gyöngyöket – akkor értette a halált.
,,- Túl tiszta és nemes e drága föld neked,
A nap hevére bízom, rothadó bűzös testedet,
Sárga csontjaidon a férgek ha éhen döglenek,
Kutyák hordják el maradék bűnödet!”
És a süppedt sírok fölött lassan ellovagolt,
S a riadt csillagok közt tanu volt a Hold.
szerkesztette: Verő László – 2007. május 22., kedd, 21:50
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:45 :: Márton Zsolt