Arcotokra a múlhatatlan fájdalom
megérdemelt ráncokat már nem vájhatott.
És hiába sírnátok örökkön érte,
Szemeteket az id?tlenség simítja szépre.
Fehér b?rötök a Nap meg se szánja,
szépnek a márványt az öreg Hold találja.
Könnyetek hiába marná a Földet széjjel:
az öröklét fest fehérre minden éjjel.
Szemetek villanását riadva csodálom,
vérkönnyeitek vonulását el nem állíthatom.
De ne sírjatok, kárhozott vérivó népek,
halandók közt bölcsek, ti az örökre szépek!