A város peremén ahol laktunk, csodálatos gyermekkorban volt részem. A hetvenes évek elején az aprócska házak muskátlival díszített ablakain keresztül tévé még csak imitt-amott pislákolt. Olykor, ha egy ígéretes kalandfilmet sugárzott az egyetlen csatorna, bekéredzkedett a környék apraja-nagyja az épp működőképes készülék tulajdonosához.
Ha azon a héten esetleg több, nagy érdeklődésre számot tartó film volt terítéken, a vendégségtől megkeseredett házigazda elhíresztelte:
– Az ő készüléke beadta a kulcsot – tehát elmarad a napi együtt tévézés. Majd este, gondosan lesötétített ablakok mögött, családja körében nyugodtan élvezhette Cartus megunhatatlan dicstetteit.
A nyár, forró meleget ontott, míg a téli hideg csontig hatolt.
Melegben a jól gondozott kerteket látogattuk, nagyhavú zúzmarában pedig énekesmadarakat ejtettünk rabul különböző rafinált szerkezetek segítségével.
Korcsoportokra osztódott a gyereksereg. A „nagyobbacskák” már a helyi kocsmából darabszámra is kaptak cigarettát, nem süllyedtek le a magamfajta alsósokhoz. Lestük gondolataikat. Egynémelynek már nőügye is volt. Ha volt? Minden bizonnyal, hisz mondta…
A tizenhét évesek már kész felnőttnek számítottak. Szegénysorból nőtt gyerekekhez illőn, nem tanultak tovább, elhelyezkedtek a környékbeli gyárakban melósnak. A vállalkozóbb szelleműek nyakukba vették az országot, és Budapesten a Taurus gumigyárba szegődtek háromműszakolni. Kéthavonta jöttek haza divatos ruhákban, az ujjukon sellős gyűrűvel, s megvoltak a nagyvilági kellékek is: hosszú haj, napszemüveg, hegyes csuka… Mi körbevettük őket, tágra nyílt szemmel-szájjal megigézve, hallgattuk a messziről jöttek különös történeteit.
A környék bányatavában tanult meg úszni a külváros lakossága. A szülők cipőre, s egyáltalán az öltözködésre, nem sokat költöttek. A gyereksereg egész nyáron át atlétatrikóban s egy szál tornanadrágban rúgta meztelen lábakkal az utca púderfinomságú porát.
Az iskola elkerülésére többféle praktikát dolgoztatott ki a szükség. A felsősök krétát ettek belázasodás reményében, vagy összepasszírozott fokhagymát kötöztek végtagjaikra, ami kis idő multán felhólyagosodott, így leforrázott testrészt imitált, némi gyanús bűz kíséretében.
Különleges járműtákolmányokkal jártuk be a környék nevezetességeit. A „tehetősebbeknek” kimustrált motorkerékpár is dukált, amelybe a közeli benzinkúttól befőttes üvegben hordtunk üzemanyagot. A rend őrzőinek minden bizonnyal szemet szúrt volna a matróna kora, és a lovasáé sem felelt meg a közlekedésbiztonsági előírásoknak.
Előszeretettel látogattuk a városrész egykori birtokosának kriptáját, mármint ami a kriptából megmaradt. A romos épület köré misztikus történeteket szőtt a gyerekszellem. A beszakadt tetejű kápolnával kombinált temetkezési hely imitt-amott giccses freskómaradványokkal volt „színesítve”.
A meggyötört kripta „lakója” volt valamikor a környék Ura. Ő adott munkát, építtetett házakat a társadalom peremére jutottaknak. A gazdaság fogaskerekeit nagyvonalúan kenegette. A nehéz időkben sem hagyta el az országot, s lám, köszönetképpen, sírjából is kiforgatták.
Mostanság gyakran autózom a síremlék mellett. Autópálya fut arrafelé. Fájó nosztalgia vezeti tekintetemet minduntalan a megfáradt romok irányába.
Régi hétvégékre gondolok, amelyek színesek, eseménydúsak voltak. Ha épp’ fizetésnapra esett, Emil néni kocsmájában benyakalt, világmegváltásra kész családapák verekedése nagyszerű programot nyújtott gyerekseregünk szórakozására.
De találtunk még ezer más, kreativitásunkat segítő elfoglaltságot. Géza bácsitól zseniálisan megtanultam sakkozni, de a pingponglabda furfangos nyesését szintén a helyi kör „öregjei” verték belém.
Kártya, kocka pénzre vagy körmösre dívott. Mindegy, csak zökkentsen már egy másik dimenzió síkjára.
Olyan jó volt ez az emberformáló testközelség! Minden csók őszintén csattant, ahogy a pofon is, ha szükségeltetett.
***
Egy későnyári vasárnapon repült le egy nem kellő tisztességgel körülponyvázott szemétszállító autóról aznapi szórakozásunk tárgya: egy krokodilbőr utánzatú, fénylővé lakkozott pénztárca.
Az út szélén lebzseltünk, éppen csak észleltük, ahogy tompa puffanással földet ért, s szinte megérkezett az első áldozat is: a forróság ellen nyakig begombolkozott segédmotoros idegen képében.
Hangosan fékezett! Odakaptuk a fejünket, Deák Pista bácsi azonban kioltotta kíváncsiságunkat. Ő átlátta az üzemzavart imitáló szándékát.
Az aranyláztól megbódult, leszállt öreg kecskéjéről, szenderre állította, közvetlenül a csali mellett. A kerekek szelepeinek mindenre kiterjedő vizsgálatához látott, közben fél szemmel társaságunk felé sandított. A közel húszfős ácsorgó csapatunk színészi teljesítményét csak a javításba feledkezett áldozaté tudta felülmúlni.
Nézegette járművét, majd egy váratlan mozdulattal a pénztárcára vetődött, mintha épp csak megcsúszott volna a poros útszélen. Ahogy felkászálódott, belső zsebéből a buksza csücske villant elő. A jármű nyomban megjavult, és úgy elszelelt, hogy idő sem maradt tájékoztatni szerencséje nagyságáról a boldog tulajt.
Ez jó heccnek ígérkezett! Ezt meg kellett ismételni!
Használt – főleg üres pénztárcával – rendelkezett számtalan família. Bármikor szívesen szolgálatba állították egy ilyen nemes cél érdekében.
Az újabbat már degeszre tömtük fővel, hogy a kísértés még nagyobb legyen. A legidősebb mókamester kijelölte az elhelyezés pontját. Minden irányból jól láthatónak kellett lennie, de úgy, hogy az áldozat szuverenitása ne sérüljön, mármint az ő szemszögéből nézve. A kapcsolat legyen intim a földön heverő jövőkép és az ujjongó megtaláló között.
Nem kellett sokáig várni.
A tehetős állatorvos esett elsőként a pénzszerzés könnyebbik módjának csalárd csapdájába. Puccos nyugati autójával áldozata mellé hajtott illedelmesen, a résnyire nyitott ajtón keresztül csempészte a földön heverő tárcát illatozó utasterébe.
Feszülten figyeltünk: – Mi lesz?
Nem startolt el, alapos ember lévén nyomban tudni akarta a nyereménye nagyságát.
Vártuk a hatást… Egy mozdulat, és rádöbbent, hogy ő vált áldozattá. Kiszállt, megvilágosodásának dühös káromkodással adva hangot, feledve tiszteletre méltó korát és presztízsét.
Szívből jövő, harsány röhögésben tört ki csapatunk. Olyan dacosan, tüntetőleg, élvezve, hogy végre mi is kinevethettük őt.
***
A régi pénztárcát már percek óta a kezemben tartottam. Csupa kacat közül villant rám a krokodilbőr utánzat, a lakk már teljesen lekopott róla.
A fiú – lehetett úgy kilencéves, mélyen ülő szemekkel, maszatos fülcimpával és horzsolt könyökkel – egy rojtos szélű asztalterítőn kínálta portékáit, nem messze a Zsibogó bejáratától. Lomtalanításkor vagy a kukából bányásszák elő a még használhatónak tűnő profán „ereklyéket”, melyek némi tisztogatás után szinte reménytelenül várják, hogy újra emberi környezetbe kerüljenek.
– Kell? – kérdezte a kölyök nyersen, megunva, hogy lassú izgalommal matatva az üres fiókok között, merengek vissza gyerekkoromba, egy jégveréses június és egy szilvalekvár ízű ősz közé.
– Kösz, van – mondtam -, maradjon a tied, vigyázz rá, hátha szerencsét hoz…
Visszaadtam neki, benne azzal az ötszázassal, amit az emlékeimért cserébe rejtettem a bugyelláris füle alá.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:49 :: Serfőző Attila
