Géza a belvárosban sétálgatott. Az egyik padon bánatosan maga elé mered? n?t vett észre. Ahogy fürkészte észrevétlen, a n? szeméb?l megindultak a könnyek. ?maga talán fel sem figyelt rá, mert, ha érzi, biztosan odanyúl, hogy letörölje. De a fényes gyöngyszemek akadálytalanul igyekeztek lefelé, az álla irányába. Gézában feltámadt a segíteni vágyás. Odalépett a padhoz, és engedélyt kért, hogy leülhessen. A n? csak intett kábán, hogy tessék, de nem szólt.
– Valami baj történt? – érdekl?dött kedvesen a férfi.
– Igen. De nem hiszem, hogy magát érdekelné… – nézett az ismeretlen felé a n?.
– Azért csak mondja el, nekem van id?m, magának pedig megkönnyebbül a lelke, ha kibeszéli! – ajánlotta. Nem volt szokása a lelki szemetesládát játszani, de most valahogy késztetést érzett rá. Ideje meg valóban tengernyi volt.
– Napok óta azon gondolkodom – szólt töpreng? hangon az asszony, – mit is tegyek? Ha beszélek, be kell árulnom a munkatársaimat… ha nem beszélek, talán engem kiáltanak ki b?nbaknak… Egyiket sem akarom! – rázta meg a fejét hevesen.
– Ez elég nagy dilemma! Jól át kell gondolni. Mondja csak el, hátha segít összeszedni a gondolatait, és jó döntést hozni – biztatta Géza.
– Egy autóalkatrészeket gyártó cégnél dolgozom – kezdte a n?, – nem igazán n?ies munka, de a mai magyar viszonylatokhoz képest jól fizetnek, és ha arra gondolok, hány embernek nincs munkahelye..!? Nos, én nem panaszkodom. Magam választottam, a szakmámat hagytam ott, hogy ezt csináljam… és bizony a pénz miatt léptem tovább, ezt soha nem is tagadtam. Hiába volt harminc éves gyakorlatom a saját szakmámban, ha cs?dbe ment a vállalat… kivonult keletre… találtam ugyan másik munkát, de öt hónap után leépítettek. Hogy miért engem, a kéthetes dolgozót meg nem? Nyilvánvaló! Én nem a munkaügyi központon keresztül kerültem oda, utánam nem kaptak állami támogatást… hát ennyi! Mehettem isten hírével!
– Igen, a vállalatok nem szívesen mondanak le az állami támogatásokról. És nagyon kevés van, aki a dolgozója érdekeit fontosabbnak tartja a sajátjánál… vagy talán nincs is ilyen – helyeselt Géza.
– Eztán megint a szakmámban dolgoztam, egy kis cégnél… na jó, talán nem olyan kicsi, de a réginél jóval kisebb… akkor nyitottak egy új részleget… el?ször csak négyen voltunk, meg a f?nökn?. Egyenként szedtük össze a munkatársainkat, ismer?söket a régi helyünkr?l… sokan voltak, hisz onnan mindenki az utcára került. Magunk válogattuk össze a csapatot, ajánlottunk neveket, akir?l tudtuk, hogy még nem helyezkedett el…
– Ritka esély, hogy valaki megteheti ezt!
– Igen, az. Remek társaság jött össze, rendes f?nökkel, akivel lehetett beszélni, beszélgetni, és kölcsönösen segítettük egymást. Adok-kapok! Eléggé szabadjára voltunk eresztve, nem tették szóvá, ha valamelyikünk kiment elszívni egy cigit, vagy inni egy teát. De utána belehúzott, és megcsinálta a munkáját! Közlekedés szempontjából is jó helyen volt, a buszmegálló talán száz méterre volt. Ideális! Csak a pénz! Ha nem abból élnénk, még mindig ott lennék… de hát…- sóhajtott egy hatalmasat-keserveset. – Épp egy éve, hogy ide kerültem, ismeretlen emberek közé, ismeretlen gépek közé, ismeretlen tennivalók közé… Azt sem tudtam, mi lesz a dolgom, a f?nök csak otthagyott a régi dolgozó mellett, hogy mutassanak meg nekem mindent. Aztán szinte napokig nem is láttam.
– Csak nem hiányzott? Eddig nem beszéltem olyan emberrel, aki ragaszkodott volna a f?nöke jelenlétéhez… – mosolygott vidáman Géza.
– Csak furcsa volt! Ahol eddig dolgoztam, ott nem ilyen személytelen volt a kapcsolat. A közvetlen f?nökünk ott volt velünk, bármi kellett, hozzá fordultunk. Ha nem tudtunk valamit, ha új munka jött, ha szabadság kellett, ha bajunk volt… velünk, köztünk volt, karnyújtásnyira, hallótávolságban… és viszont. Ha bánata volt, ha nem tudott valamit, mert vele is el?fordult, néha szakmai szinten is, nyugodtan megbeszélte velünk. Segítettük egymást. Itt meg..? Számítógépen tartjuk a kapcsolatot. Kapcsolat? – legyintett. – Egy darab papírra írjuk ki a szabadság-kérelmet, és a gépben nézzük meg, hogy engedélyezték-e? A f?nököt alig látom, és nem csak a három m?szak miatt, amúgy is csak akkor jön, ha a megrendel?k teszik tiszteletüket a vállalatnál, akkor viszont futkosnak fel-alá… vagy, ha valami hiba történik, és le kell tolni bennünket!
– Így elmondva, eléggé embertelen munkahelynek t?nik!
– Az. Embertelen! Úgy értve, hogy nem emberközpontú, itt az emberek nem sokat számítanak, ha valami nem tetszik, majd jön más! Sok a túlóra? Fel lehet mondani, a kapu el?tt sorban állnak a várakozók, akik szívesen túlóráznának, ha idejöhetnének! Olyan könny? ezt odavágni, ezzel zsarolni a dolgozókat! Hát persze, hogy mindenki félti a munkahelyét, hova menne, mihez kezdene, ha elveszítené? Mindannyiunknak van valami, amiért fontos… kisgyerek, nagy gyerek, tandíj, lakáskölcsön, új autó… A városban sorra zárnak be a kisebb-nagyobb cégek, vagy nincs kereslet az árujukra, vagy egyszer?en képtelenek fizetni a járulékokat, és elmennek más országba, ahol olcsóbb a munkaer?… mindegy, miért, de fogynak rendületlenül! És ezt természetesen mind tudjuk, vezet?k-beosztottak egyaránt. Fel is használják ellenünk keményen!
– Sajnos a mai politikai viszonyok lehet?vé teszik, hogy némelyek visszaéljenek a hatalmukkal. Nincs, aki ellen?rizze ?ket!
– Számomra az is szokatlan, hogy soha nem tudom, mit fogok aznap csinálni. A részlegünkön dolgozóknak talán fele, akinek állandó helye van, a többit kezdés el?tt elosztják. Én ebbe a „többi"-be tartozom. Munkakezdés el?tt megnézik, melyik szalagon milyen terméket gyártanak éppen, és oda hány ember kell…? Akinek ott az állandó helye, az megy, és elfoglalja, a többi vár a sorára…
– Ez így kellemetlen magának?
– Igen. Én azt szoktam meg harminc év alatt, hogy bemegyek a gyárba, leülök a helyemre, és elvégzem a feladatomat. Megvolt a gépem, tudtam, mit fogok csinálni, odamentem, és tettem a dolgom. Itt meg ácsorgok, és lesem, hogy mi lesz velem? Egy év alatt sem bírtam megszokni ezt a rendszert.
– Ha itt töltötte volna el az els? harminc évet, már megszokta volna, és talán a másik módszer lenne kellemetlen.
– Lehet, de inkább nem töltenék el itt is harminc évet – suhant át egy halvány mosolyféle az asszony arcán. – Bár, ett?l a mostani rendszert?l az is kitelik, hogy mire én elérném a nyugdíjkorhatárt, eltörlik! Vagy olyan magasra emelik, hogy nem lesz ember, aki megérje! De ezzel nem is idegesítem magam, mert felmegy a vérnyomásom. Elég bajom van anélkül is!
– Mondja tovább! Tehát elosszák az embereket a lehetséges feladatokhoz…
– Mostanában sokat voltam Miklós szalagján. Ide általában kevés ember kell, mert itt nem olyan aprólékos szerelési munkák vannak. De, amióta az egyik gép tönkrement, kell egy plusz ember, mert amúgy nagyon nehézkesen menne a termelés. Nincs id? arra, hogy valaki fel-alá futkosson, mert akkora a távolság a két gép között.
– Itt hogy érezte magát?
– Kedves emberek közé kerültem, úgy látszott, ?k is kedvelnek engem. Összedolgoztunk, ha volt néhány szabad pillanatom, segítettem a másiknak pakolni… ha nem volt, ha épp lemaradtam valamiért, akkor ? segített nekem. Azt hiszem, ez így természetes. Nekem legalábbis annak t?nt. De mondták, van olyan, aki másképp gondolkodik. Kevéske szabad pillanatát arra használja, hogy leül, és bámulja a másikat, hogyan dolgozik.
– Régi magyar közmondás szerint él: úgy áll a munkához, hogy más is hozzáférjen?
– Úgy valahogy.
– Mi volt a dolga? Autóalkatrészeket említett, nyilván fémb?l vannak. Nem nagyon nehéz munka ez egy n?nek?
– A munka? Nem megcsinálni nehéz, hanem gyorsan csinálni, minél többet, és hamar elrakni a ládákba, ami lejön a szalagról. Mert ömlik utána a többi! És rakodni kell, rakodni szüntelenül. Egyszer kiszámoltam, hogy azok az alkatrészek, amit gyártunk, fél kg-s és egy kg-s súlyhatár között mozognak, fajtájától függ?en. Nekünk ezerhatszáz-ezernyolcszáz darabot kell letermelnünk egy m?szakban. Kétszer biztos, hogy felemelem, de ha segítek a másiknak, akkor háromszor is… ami annyit jelent, hogy két-három tonnát odébbteszek nap-mint-nap.
– Tonnát! Belegondolni is sok!
– Vira, aki mellé kerültem, már hét éve itt dolgozik. A másik kollégan?m, Edit, három hónapja érkezett. Ha kitör rajtuk a jókedv, olyanok, mint két gyerek. Pedig Vira már elmúlt harminc. Összedugják a fejüket, vihorásznak, kicsit pletykálnak, de közben jár a kezük, mint a motolla.
– Csak ketten vannak?
– Igen, ott, azon az oldalon általában ketten vannak. Ezen a héten éjszakások voltunk. Megint oda osztottak be hozzájuk, ?k kértek engem, mert velem jól össze tudnak dolgozni. Meg aztán én nem pletykálok ki senkit, ha hallok is valamit, azt megtartom magamnak… és nem ülök le bámulni, inkább keresek magamnak dolgot… szóval csütörtök éjjel is oda kerültem. A két lány megint vidám volt, Vira megsúgta nekem, hogy szünet után majd üldögélünk egy kicsit… amit úgy értett, hogy nem fogunk dolgozni, mert nem lesz jó a gép. Megsúgta azt is, hogy Edittel már kitalálták, mit fognak tenni ennek érdekében. Én ráhagytam, mit mondhattam volna neki?
– Talán azt, hogy ne csináld!? Bár nem biztos, hogy megfogadják…
– Én is így véltem. Gondolatban megtekertem a fejem, és munkához láttam. Dolgoztunk rendesen, egymás keze alá, jó ütemben termeltünk. Lívia a végén meózott, és rakodott be a ládába. Id?nként szóltunk egy-egy szót, hiszen emberb?l vagyunk, és amúgy is monoton ez a munka, éjjel meg pláne!
– Lívia?
– Igen, van olyan termék, amit még utólag átnéznek, véletlenül se legyen benne hibás. Lívia válogatta, amit gyártottunk. Egy óra húszkor volt a szünet. Nappalos héten ilyenkor kivonulunk az étkez?be, de éjjel nem szoktuk megtenni… talán lustaságból. Kimegyünk a mosdóba, de aztán idebenn esszük meg az „ebédünket". Vira és Edit kimentek, én leültem egy székre enni, Norbi odajött hozzám. Norbi a szalag másik oldalán dolgozik egy gépen, mellette futószalag szállítja kis kocsikon a készterméket. Egy másik gép feliratot pecsétel rá, és a kapcsolódó szalag hozza ide nekünk, hogy a végs? fázist elvégezzük rajta, és elpakoljuk.
– Kicsit bonyolultnak hangzik…
– Csak így elmondva, ha látná, nem tartaná bonyolultnak – legyintett a n?. – Öt perc telt el, amikor Vira és Edit visszajöttek, addigra már Kata is odaért. ?csomagolt a szalag mellett, és most odajött enni-beszélgetni. Lívia hozott egy kisebb ládát, arra ültek le mindketten. A kiszabott húsz perc úgy elrepült, mintha nem is lett volna! Vira megkérte Norbit, hogy hozzon neki szódát, Edit csatlakozott. Magamban furcsállottam, hiszen épp most jöttek be a mosdóból, és ott jöttek el a szódagép mellett. Miért nem hoztak maguknak? De hát az ? dolguk, talán elfelejtették, bár nem figyeltem, hogy mennyit isznak, lehet, hogy elfogyott…
– Jól sejtem, hogy hamarosan történni fog valami?
– Norbi elment szódáért, a lányok meg mentek, hogy megkeverik a festéket, mert ennyi állás után nem lehet anélkül indítani a szalagot. Kata folytatta a csomagolást. Lívia és én még ülve maradtunk, innen nem láttunk át a másik oldalra, hogy a két lány mit csinál. Arra kaptuk fel a fejünket, hogy hatalmasakat nevetve jönnek vissza. Egymásra néztek, és kacagtak. „Edit akkorát esett – mondta Vira, – hogy csak úgy kalimpáltak a lábai a leveg?ben, ahogy hanyattvágta magát." És megint vihogtak. Közben készül?dtünk a munkához, hiszen már jönnie kellett volna a szalagon a daraboknak. Ehelyett Norbi feje jelent meg két gép között, hogy nem tudja elindítani a szalagot.
– Elromlott?
– A két lány már megint összenevetett. Amikor ránéztem, Vira közölte: „Nem mi csináltuk, hidd el, magától romlott el…" De a nevetést nem bírták abbahagyni.
– Vajon mit?l volt olyan fergeteges jó kedvük?
– Hát ezt furcsállottam én is! Rögtön eszembe jutott, amit még este mondott… Így bizony megfordult a fejemben a gyanú!
– Hogyan lett tovább? – érdekl?dött Géza kíváncsian.
– Jöttek a karbantartók… Kiderült, hogy elszakadt a szállítószalag, ezért nem megy. Csak felpúposodott, de képtelen volt a kocsikat továbbvinni. Meg kell ragasztani, pár órába beletelik, mire megszárad, és visszaszerelik… ma éjjel már nem fogunk dolgozni! – közölték. Épp arra jött Laci, és kérdezte, mi baj, miért nem dolgozunk? Lívia mondja neki, hogy miért. Laci nem akarja elhinni, megy és megnézi. Kés?bb az a hír járja, hogy Laci azt mondta, Vira még korábban megkérdezte t?le, meddig tart egy szalagot megragasztani? Vajon igaz-e ez?
– Úgy érti, hogy készült a „merényletre"?
Az asszony megvonta a vállát. Tanácstalan volt. Inkább folytatta az elbeszélését.
– Líviával átmentünk a másik oldalra, hogy mi is megnézzük a „balesetet". El nem tudtam képzelni, hogy egy olyan vastag lánc, ami a kocsikat viszi, hogy tud csak úgy elszakadni. Persze, azt én nem tudtam, sosem figyeltem, hogy csak a mellettünk lév? két soron van olyan láncos megoldás, ezen nem. Itt szélességre-vastagságra egy derékszíjhoz tudnám hasonlítani a szalagot, és ebb?l fut egy-egy a kocsi két oldalán. A sarkon átadja a kocsit a másik szalagnak, ami a következ? sarkon szintén átadja… és így egyszer csak körbeér. Nos, egy ilyen szalag szakadt el. Vagy vágták? Mire megnézhettük volna, a karbantartók már elvitték, így saját szememmel nem láthattam a „szakadást". Át kellett mennünk a másik csarnokba, ha nagy baj van, és áll a gépsor, általában átküldenek bennünket, hogy ott segítsünk a selejtek szétszerelésében. Most is így történt. Két órát, talán kicsit többet is töltöttünk ott, amikor szóltak, hogy menjünk vissza.
– Mégis elkészültek? Nem tartott reggelig?
– Mire visszaértünk, addigra ott már állt a bál! A karbantartók szerint valaki elvágta azt a szalagot, ami a kocsikat továbbította. Merthogy egyenes a szakadás, ha elvásik, akkor görbe, elvékonyodott, rojtos… láttunk-e valakit, aki itt járt a szünetben? Hiszen el?tte még jó volt, és utána nem indult. Tehát akkor kellett valakinek elvágnia! H?ha! Egyszerre gyanúsítottakká váltunk valamennyien! Biztosan nem akartunk dolgozni, és szereztünk magunknak egy kis pihen?t…
– Hát ez elég kellemetlen lehetett! A többiek ferde pillantásait elviselni, a hátuk mögött elsuttogott vádakat… tudom, milyenek az emberek! Élnek-halnak egy kis pletykáért.
– A két lány, Vira és Edit fel volt háborodva… hogy mondhatnak ilyet, hogy bárki is elvágta! Ugyan, ki szórakozna ilyennel? ?k nem láttak semmit, és csak a festéket keverni mentek oda, de nem nyúltak semmihez… különben is, nem lehet azt csak úgy elvágni… hiszen olyan, mint egy régi katonai derékszíj! És hogy terjeszthet a Laci ilyen hülyeséget? ?k csak egy régi esetr?l beszéltek, hogy „ugye, milyen sokáig tartott megjavítani, amikor elszakadt?". Miklós, a szalagvezet? közölte, hogy riasztották a nagyf?nököt.
– Botrány lett?
– Reggel vártam, hogy bejön valaki a vezet?ségb?l vizsgálódni, de nem jött. Este Lívia hívott, hogy nekem ugyan nem szóltak, de a többieknek be kellett menni a céghez délután kett?re, és kérdezgették ?ket… este pedig jön az igazgató, és gy?lést tart… de ne tudjak róla, és ne mondjam senkinek, hogy ? engem felhívott! Péntek este talán csak én éreztem úgy, de egyik lány sem szólt hozzám. Odamentem, hogy ma is kellek-e, milyen munka van éppen, de jóformán rám sem néztek. Miklós is elnézett a fejem felett. Egyikük sem említette meg, hogy behívatták ?ket.
– És nem kérdezhet rá, ha nem akarja Líviát bajba sodorni… értem. Azóta már elmondták?
– Nem. Hivatalosan ezt még ma sem tudom.
– Hogy zajlott a gy?lés?
– Az igazgató elmesélte annak, aki még nem hallotta, hogy mi történt… hozzátette, tudja, hogy sok a munka, fáradtak vagyunk, de nem ez a módja a pihenésnek. Ez már b?ncselekmény! Felajánlotta, hogy ha a tettes önként beadja a felmondását, akkor megússza ennyivel, de ha ? fogja meg, akkor bírósági ügy lesz bel?le, kártérítés, stb… Éjszaka nem tudtam beszélgetni a lányokkal. Máshová osztottak be. Feltett szándékom volt, hogy reggel, ha magunkra maradunk Virával a kocsiban, rákérdezek t?le. Ezen a héten én vittem haza autóval, hogy ne kelljen a buszra várnia, és onnan visszagyalogolni, amikor a lakásuktól nem messze visz az utam. Ha a sarkon kiteszem, kevesebbet kell mennie a sötétben… ez sem jött össze! Reggel nem várt meg, elment Edittel, és még annyira sem méltatott, hogy szóljon…
– Vajon félt a szeme elé kerülni? Attól tartott, hogy elárulja?
– Ezek a gondolatok nem hagynak nyugton engem azóta sem. Így van? Vagy csak én képzelem így? Vira, tiszta a lelkiismereted? – tette fel a költ?i kérdést égre fordított szemekkel, csak úgy a semminek. Hisz honnan is kaphatna választ?
– Magának mi a véleménye az ügyr?l? – kérdezte Géza.
– Hááááááááááát… én nem láttam semmit. Onnan, ahol ültem, akkor sem láttam volna, ha akarok… csak ne mondta volna m?szakkezdéskor Vira, hogy üldögélni fogunk szünet után! Mert, ha összerakom az apró kis mozaikokat, bizony nem szép dolog sül ki bel?le! – bólogatott rosszallóan. – Csakhogy annyira felt?n? volt, ahogy Norbit eltávolították… vagy csupán nekem? Ott, a szalag túlsó oldalán, ahol ? dolgozik, ott történt… neki nem volt szabad a helyére menni, ne láthasson semmit, inkább hozzon két üveg szódát! Történhetett így is!
– Vajon van-e egy n?i kézben annyi er? – töprengett fennhangon Géza, – hogy egyetlen nyisszantással elvágjon egy olyan kemény m?anyag szalagot? Szerszámhoz hozzájuthat, ha akar valaki, de er?höz? Hiszen nyirbálásra nem volt id?! És, ha küszködik vele, akkor rojtos lesz… Talán mégis magától pattant el olyan egyenesen? Elfáradt az anyag?
– Nem tudom, de azt sem szeretném, ha rám húznák a vizes leped?t! Merthogy öt percig csak én tartózkodtam ott, bár Norbi is ott volt mellettem, meg még valaki is rámszólt, hogy „jó étvágyat!", amikor ott ültem a helyemen… méterekre a „tetthely"-t?l, a másik oldalon… Most aztán törhetem a fejem, hogy beáruljam-e a munkatársaimat, vagy ne? Bizonyítani nem tudom, nem is akarok nekik rosszat, hiszen egyébként aranyosak-kedvesek, csak egy kicsit lazítani szerettek volna… már, ha tényleg ?k voltak! És, ha nem?
– Bizony, ez fogós kérdés!
– A dán királyfi, Hamlet jutott eszembe… az ? legendás, de rossz kérdésével! „Lenni, vagy nem lenni?" Ugyan már! „Tenni, vagy nem tenni?" Ez itt a kérdés!
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:29 :: Steffer Erzsébet
