Zatykó Zoltán : Piktor Hugo

Nyomtatás

Nem volt a foglalkozása szobafest? és mázoló, mint azt a neve sugallja, és távoli rokona sem volt annak a világhír? regényírónak, de afféle m?vészléleknek tartotta magát is, ha éppen szóba került egy-egy újdonsült baráti társaságban. Persze a regényírással is megpróbálkozott annak idején, mert egyik ismer?se szentül hitte, hogy ezzel a névvel kaszálni lehet a sikert, mint azt divat tenni manapság, ha az ember híres m?vészekhez hasonló küls? vagy bels? tulajdonságokkal rendelkezik. Hugo nem akart senki más árnyékában élni, csupán saját magát szerette volna megvalósítani, el?csalogatni rejtett tehetségét, mert úgy érezte, hogy valami nagyra hivatott az életben, mint valami regényh?s, aki végül megérti a nagy igazságokat, és sorsa jobb irányokat vesz az addiginál. Ez a sorsforduló remény éltette ?t is napról napra, mivel nem volt túlságosan elégedett eddigi életével, és számtalanszor álmodott egy jobb világot lakótelepi garzon albérletében.

Szóval m?vészléleknek vallotta magát, és nem alaptalanul, hiszen minden szabadidejét versírással töltötte, és ha éppen er?sebb ihlete támadt, akkor egy többé-kevésbé sikeredett elbeszélés félét is papírra vetett kicsiny konyhája kopott asztalán. A nagy írók is nyomorúságos körülmények között kezdték – gondolta sokszor, és ekkor kissé megvigasztalódott. Bár sokakat csak haláluk után ismertek el, de erre gondolni sem szeretett. Már egy halom agyonnyomorgatott lap hevert egymáson, rendezetten, meghazudtolva a környezetében látható rendetlenséget, a hetek óta ott száradó kolbászfoltot, és az örökösen fakó kávékarikákat hagyó zömök kispoharat. Azután egyik nap rongyos újság akadt a kezébe, és ahogy belelapozott, rögtön megütötte a szemét egy felhívás. Pályázat – kezd?dött a komoly hangvétel? szöveg, és az derült ki bel?le, hogy fiatal tehetségek m?veit várják kötetlen témában és m?fajban, amelyet zs?ri fog elbírálni, és a legjobbak írásait nyomtatásban is megjelentetik. Hirtelen úgy érezte, hogy átkarolja valami nagy és meghatározhatatlan melegség, mintha valaki a távolba szeretné csalogatni, egy messzi, távoli ismeretlenbe.

Azonnal vásárolt egy köteg papírt, egy fél tucat tollat, és dolgozni kezdett. Régi, maszatos lapjairól gondosan, gyöngybet?kkel kezdte átmásolni veseit a tiszta papírra, majd finoman ráfújva szárítgatta az olcsó tintát, nehogy pacát hagyjanak a rímel? sorok. Éjszakákon keresztül dolgozott, megállás nélkül. Végül, amikor elkészült, egy zsineggel átkötve a kupacot, elindult vele a postára, hogy feladja. Visszafelé hirtelen jókedve támadt, mint egy részegnek, aki indok nélkül m?vel ostobaságokat. Vett egy sós kiflit a kis pékségben, megmelengette vele elgémberedett ujjait, és a parkban leülve egyik felét maga ette meg, a másikat az odaröppen? verebeknek szórta. Boldog volt.

Pár hét múlva levél jött a kiadótól. Meglep?en nyájas alaphangja, magával sodorta az addig bujdosó reményeket, és kedves barátként üdvözölték Hugo-t a pályázat nyertesei között. Nem akarta elhinni, és többször is átfutott a sorokon. Igen, ?t választották! A szívére szorította a levelet, és szeretett volna sírni, úgy, ahogyan régen tette, gyermekkorában. Akkor az bántotta, hogy nincs, aki megvigasztalja, most az, hogy nincs, akivel örömét megoszthatná. De azért nagyon boldog volt.

Korán reggel a kiadó el?terében többen is várakoztak. Látszólag ?k is idegesek voltak, akárcsak Hugo. Mikor a titkárn? beszólította, majd összeesett a rémülett?l. Az direktor hatalmas asztala mögül üdvözölte. Kávéval, üdít?vel kínálták. Nem kért semmit, mert az izgalomtól nyelni sem tudott volna. Az igazgató elismer?en hümmögött egy kupac felett, amir?l Hugo felismerte, hogy az a saját küldeménye. Hosszú monológ következett, szakmai értékelés és egyéni benyomások kavalkádja áradt az íróra. Aztán röviden, de csattanósan érte a valóság. Ha befizet x összeget, akkor hajlandóak kinyomtatni verseit pár száz példányban, mert hát a mai kereskedelmi bizonytalanságban nincs garancia semmire, f?leg a keresletre. A mai vásárlók kiszámíthatatlanok. Nem lehet tudni el?re, kit kapnak fel.

– Gondolja meg – gy?zködte tovább a korosodó, drága öltönyös igazgató – ennyi pénzért nem tudná kiadatni sehol, és a versek manapság nemigen kelend?ek a könyvesboltokban.

Dermedten ült sokáig ugyanazon a padon, ahol pár hete a verebeket etette mosollyal az arcán. Úgy érezte, átverték. De az el?bb hallott szavak ott csengtek a fülében – „gondolja meg…ennyiért sehol…gondolja át még egyszer…”.

Meggondolta.

Egy hónap haladékot kapott. Rokonai nem voltak, így bejárta az összes bankot. Egy helyen szóba álltak vele, amikor el?adta a történetét.  Kapott annyi pénzt, amennyi kellett, és ? mindent aláírt. A titkárn? közben bepötyögte a kéziratot, és átküldte a nyomdába, ahol már elkezdték az anyaggal a munkálatokat. Hugo boldog volt újra, elhessegette a rossz gondolatokat, mert akárhogy is történt – fizetett érte vagy sem – a könyve hamarosan megjelenik.

Teltek a hónapok. Hetente bement a kiadóhoz érdekl?dni, de mindig megnyugtatták, hamarosan kész a könyv. A titkárn? kedvesen és türelmesen beszélt vele, és mindig megkínálta valamivel. Kés?bb már nem volt ennyire közvetlen. Az igazgató egyre többször letagadtatta magát, az ebédszünetek elnyúltak, és Hugo sokszor nem tudta kivárni, hogy vele foglakozzanak. A bank persze nem várt. A részleteket be kellett fizetni. Több kolbászkarika nem pecsételte meg az abroszt, és a kávéspohár egyre halványabb nyomot hagyott maga után. Hugo fizetése már a hó elején elkopott, de még mindig a napot várta, amikor elismerik tehetségét, és rendbe jön minden. Ilyenkor dúdolni kezdett egy régi melódiát, hogy reményt adjon magának: „Lesz még sz?l?, lesz még lágy kenyér…”.

Nem tudni végül mennyi id? telt el.

Kopogtatott a postás.

Csomagot hozott, a tiszteletpéldányokat.

Sokáig ott porosodtak az ajtó el?tt, míg végül egy kisfiú elvitte ?ket az iskolai papírgy?jtésre.