Belealudtam a kétségbeesésbe. Jól csinálta végül is a teremtő, hogy ha az ember agya nem tudja elviselni tovább, amit a maradék értelem világánál hirtelen megmutatnak neki, hát fogja magát és besötétít, lehúzza a redőnyt.
Nem tudom, mennyit aludhattam, s hogy igazi alvás volt-e ez, vagy valami jótékony egyéb, de mire újra magamhoz tértem a fiatal doktorka — aki a legtöbbet volt a szobában —, azt mondta, hogy készülhetek, ki fognak engedni a kórházból, mert most már túl vagyok a pillanatnyi életveszélyen, most már csak gondos ápolásra lesz szükségem és az lehetséges, mert a gyár kiutalt nekem egy garzonlakást a negyediken.
—„Hát az most nem számít, nem magának kell mászni a négy emeletet, a felesége pedig úgy látszik, jól bírja még magát. Nem is tudtam, hogy van felesége.”
— Nekem tetszik mesélni doktor úr? Hát eddig én se. Ezek szerint mégsem rossz álom csupán, a volt háziasszonyom úgy mindenestől, hanem betartotta a szavát.
Csinálta, ahogy csinálta — Isten őrizz, hogy végiggondoljam mind, ahogy elmesélte kinek mit mondott meg, mert hogy az ő szájára nem fontak s ő nem fél semmiféle párthatalmasságtól, tehetnek neki egy szívességet, ha hagyja… — elrendezte a lakást, asszonyt is talált, bútora is volt és én tűrtem, hogy átköltöztessenek, mert ha ennél jobbat tudok, se tudtam volna szólni senkinek semmit. Nekem már igazán lejárt, ha el sem tudom mondani, mit gondolok. Akkor akár nem is vagyok, mintha nem én lennék én… Mindig tudtam, mit akarok. Mindig meg is mondtam. Lehet, hogy éppen ez volt a baj. Ha tőlem függött mindig meg is tartottam — nem úgy, mint Anni… Hej, Annis-Annis, be csúful kibabráltál te velem! Aludni volna jó, nem ötvennégyen rágódni, az az egész úgyis megemészthetetlen. De most nem szán meg jótékony sötéttel a fennvaló úgy látszik, igen-igen kialudhattam magamat.
Ne légy nagyképű, még hogy nem akarsz Annisra gondolni! — ezt mással elhitethetnéd, ha még hazudni tudnál, de most örök igazmondásra kárhozol a hallgatásban. Hát akkor ne játsszuk meg magunkat, nincs kinek! „Eszembe jutottál kicsiny kis leányka, te a nagyvilágnak legnagyobb gyémántja” — naná, hogy énekelni se fogok soha többé, csak gondolatban. — „Mikor velem voltál, tudom, hogy szerettél, akkor meleg nyár volt, most tél van, hideg tél”. Furcsa ez az élet, a valóságban ilyen tiszta szépen még legénykoromban se énekeltem. Még az eljegyzésünkkor se, pedig akkor még te is velem daloltad, hogy lakodalom van a mi utcánkban…, aztán nem is jöttél el, pedig százszor is üzentem. Mert nekem viszont mennem kellett, pusztulni a falumból, ahol apám, nagyapám élt…, pusztulni több okból is, már akkor, mikor azt hittem előttem az egész boldog élet Veled. Akkor még nem értettem az okokat, csak a kényszer szorítását éreztem, s próbáltam kitérni az ütések elől, a magam bunkó paraszt módján, ahogy lehetett. Ha megfojtották az életet körülöttünk a beszolgáltatással, ha bebizonyították, hogy az a föld, amin nagyapám, s apám családja eddig jól megélt, képtelen ezentúl eltartani bennünket — már pedig ezt tették! — én tudomásul vettem, mint annyian mások is a falumból s elindultam a városba szerencsét próbálni, szakmát tanulni.
Nem firtattam az okokat, nem figyeltem oda apám dohogására, aki reggeltől estig átkozódott s magyarázta volna nekem, ha lett volna kinek, hogy ez az egész arra megy ki, hogy mindenünkből kiforgassanak, hogy fődönfutó kódis legyen valahány rendes ember, hogy ne legyen semmi tartaléka, hogy a mindennapi betevő falatért is az „étásakhoz” kelljen futkosni, kérni vagy vásárolni. Érdekes, mindig étásat mondott az elvtárs helyett, lehet azért, mert nem volt egy elven velük és nagyon utálta valamennyit. Meglásd, jósolta, addig nem hagyják abba a kínzásunkat, amíg mindenki egyformán kódis nem lesz s nem áll a csajkával sorba. Nehezemre esett elhinni az apám igazát. A faluban megforduló aktivisták mást ígértek. „Csak tanulni, tanulni, tanulni kell, erre buzdít Lenin elvtárs, felzárkózni a világ proletáriátus élvonalába. Szakmunkásként tiéd lesz a hatalom, megszabadulsz a sártól, belépsz a civilizáció világába. Mert, mi kell megszabjuk a folyók új medreit, igába hajtsuk a természetet okos gépekkel, hogy minden minket szolgáljon.” — ugye milyen szépen tudtak beszélni azok a lepcses szájú nadrágos szarok?! Hát csoda-e, ha elhittem? — és csoda-e ha elmentem hazulról? És ezek után miért csodálkozom, hogy Annis is hitt neki? Tulajdonképpen én most már semmin se csodálkozom. Az az idő is elmúlt.
Akkoriban még nagyon tudtam csodálkozni… Az aszfaltozott utcáktól kezdve a templomunknál is nagyobb emeletes házakon, a villamoson, telefonon, az ezercsövű gyáron. Milyen büszkén vágtam az apám arcába: — „Maga azt hiszi, hogy ide kötözhet engem ebbe a sáros nyomorúságba?! — Hát nem. Nagykorú vagyok, azt csinálok, amit akarok! Majd megmutatom, hogy lesz kényelmes modern otthonom, úgy fogok élni, mint az emberek, nem ilyen vakondok módra, mint eddig, különben is tojok a vagyonára, az az oka minden bajunknak.”
Milyen botoran büszke tudtam lenni arra, amit elértem. Fél év múlva kikiáltottak szakmunkásnak, két hónap múlva élmunkásnak és megígérték, hogy adnak lakást, ha megnősülök. Eljött az én időm, most megmutathatom apámnak, hogy mire vittem, és megmutathatom Annisnak is a mi eljövendő új otthonunkat. Igaz, hogy még nem központi fűtéses, és nincs benne fürdőszoba, de hát én is új vagyok még a gyárban, mások régebben várnak. De van benne vízcsap, nem kell a kútról cipelje a nehéz vedreket, ha mosni akar. Még aragáz kiutalást is ígértek, csak ki kell várjam a soromat… A szoba is tágas, szép nagy ablak van rajta, nem olyan zsebkendőnyi, mint odahaza és három percre van a villamostól. Már csak a házasságlevelet kell felmutassam, s a miénk lehet.
Mennyire vártam azt a hét végét, hogy végre kivehessem a szabadnapjaimat, és haza mehessek. Mert egészen más az, ha személyesen mondhatja el az ember, hogyan is állnak a dolgok, mint levélben. Írogattam én Annisnak, hogyne írtam volna — még azt hihette volna különben, hogy elfelejtettem —, de az írást nem igazán nekem találták ki. Mennyivel másképpen lesz, amikor megfoghatom végre a két meleg kezét, a szemébe nézhetek, s azt mondom: „Anniskám, galambom, eljött a mi boldogságunk ideje. Ha te is úgy akarod, egy hét múlva megesküdhetünk s beköltözünk az új lakásba. Ha pedig lakadalmat szeretnél, az itthoni szokás szerint, hát az se baj, tettem félre valami pénzecskét, s ha Isten egészséget ad, még gyűjtünk hozzá amennyi kell, s azt is elrendezzük tisztességgel. Ne mondd, hogy csak úgy szárazon szakítottalak ki a szép leányéletedből.”
Egész héten ezt a mondókát próbálgattam, cifráztam, szépítettem százféleképpen, tükör előtt is elpróbáltam volna, de az nem volt a munkásszálláson, ahol akkor pillanatnyilag éltem. Aztán eljött az a hétvége is, mert minden elérkezik előbb vagy utóbb, akár várjuk, akár nem.
Mégis csak aludni volna jobb… Ha tudnék…
Hazamentem. Bár siklott volna ki a vonat, vagy némultam volna meg akkor, ne most, hogy ne tudtam volna végigmakogni az én várható nagy szerencsémet és boldogságomat, amiből csak te hiányoztál, Annis! Mert neked nem kellett már akkor se lakás, se az én boldogságom, se én. Azt a kifogást találtad, hogy tovább akarsz tanulni, nem mehetsz férjhez. Hiába mondtam, hogy beleegyezem abba is, férjes asszonyok is járnak az esti iskolába, te kitartottál az internátus és a nappali tagozat mellett. „Én tökéletes szakember akarok lenni, nem valami gyorstalpalásos tessék-lássék diplomás, én igenis tudni akarok! Korai nekem még a házasság. Nem tudom, hogy’ nem vagy képes te ezt megérteni?!” — háborogtál, mert akkor még valóban nem értettelek. Váratlan boldogtalanságommal haza menni is restelltem. Apám, anyám tán még örvendtek volna is. Rég mondogatták, hogy nem hozzám való az, az inci-finci kódis. Hová legyek el? A kocsma felé kódorogtam. Akkor, először.
A legénypajtások ugrattak forma: „Hallom, komoly kereső ember lettél, fizethetnél egy fél decit!” — „Elmesélhetnénk egyet, s mást, hogy s mint van itthon az élet, mióta elmentél…”
Mire este, a bálba értem, a szokatlan italtól kába voltam ugyan, mégis mindent jobban megértettem… Amikor amellett a virágnevű mákvirág aktivista mellett láttalak ülni egész este, egyszeriben világos lett előttem a te nagy tökéletességre való vágyad. Megértettem, hogy nem tudok ezzel a szépnyelvűvel versenyezni se hazudozásban, se ígérgetésben. Én csak dolgozni tudtam, s téged szeretni, Annis… De azt igazából! Ha akkor a bicskát ki nem csavarják a kezemből, kibeleztem volna azt a micisapkás szemetet!… Akkor legalább nyugodtan ültem volna a hűvösön három évig, s tudtam volna, hogy mi okból. De így csak azon járt az eszem, hogy az, a mocskos kezeivel matat az öledben — s te hagyod… Hát hogyne ment volna fel a vérnyomásom?! Biztosan már akkor felment, de ki gondolt ilyesmire. Azt se igen tudtam, hogy vérnyomás van a világon, pedig fájt néha a tarkóm, de azt hittem a túl sok gondolkozástól, mert volt időm rá elég.
Gondolkozhattam a múlton, mert a jövőm az el volt rendezve egyszer s mindenkorra. Rájöhettem, hogy mitől lettünk mi az eljegyzésem után hirtelen kulákok, a tizenkét hold kavicsos földünkkel s elmélázhattam azon, hogy mitől lettem én egyszerre élmunkásból osztályellenség, csak azért, mert a menyasszonyom csábítójával megpróbáltam leszámolni. Mintha az a csámpásfülű maga lett volna a megtestesült népidemokrácia.
Gondolkozhattam én mindenen, hiszen semmi mást nem tehettem. De azt, amit most megértem, akkor se gondoltam volna, ha közben egy percet sem alszom. Mert, hogy megüt a guta kétszer is, az előrelátható lett, de csak jóval a szabadulásom után. Szegény doktor! Ő komolyan vette, hogy őrködjön a munkásosztály egészségén, ha már üzemorvosként volt kénytelen létezni, mert többre nem futotta a képességeiből vagy a „piláiból”¹. Ki tudja? Tény, hogy egyfolytában a megelőző orvostudomány szükségességéről papolt nekem minden ellenőrzésen — amire külön behívatott —, és elmondta, hogy ha nem szedem a gyógyszereket és nem hagyom abba az ivást, hamarosan agyvérzést kapok. De én mindig csak azt feleltem neki: „A doktor úr, milyen egy vicces ember!” Ezzel sikerült minden alkalommal jól felbosszantani — bár ennyit, ha örökösen azzal a gutával fenyeget. Mit tudta ő, miért iszom? Nem is érdekelte. De ha kérdezi is… Meséltem volna el, hogy börtönben voltam, hogy ő is lenézzen, vagy féljen szóbaállni velem, mivelhogy állítólag állam és népi demokrácia ellenes magatartásért ültem… Így is tudták éppen elegen. A káderosztály gondoskodott róla. Hányszor vágták a fejemhez prémiumosztáskor, előléptetéskor, a lakáskérvény sürgősségi listájának elkészítésekor. Harminc év alatt hármat léptem előre a rangsorban — ez lehetett az a bizonyos „mennyiségi felhalmozódás”, amit most, „minőségi ugrásba” kényszerített a volt háziasszonyom.
Hát persze, hogy minduntalan leittam magam! Hagyjuk a fenébe… most is elviselhetőbb lenne az élet, ha adnának egy kortyot… A saját, sokat halogatott esküvőmön se tudtam inni bár egy decit — pedig az igazán semmi! — de ennek ellenére elég szórakoztató volt.
Azt a komédiát!! A röhögés ölt meg… kár, hogy nem tudom, látszik-e rajtam, ha röhögök…
Miután eltakarodtak a gyári haverok, akik gyászos képpel segítettek elköltöztetni — előbb megittak egy liter pálinkát, amit az első nyugdíjam számlájára kölcsönzött pénzből vett meg a volt háziasszonyom. — Lehetséges, meg se érem, hogy a papírjaim végigjárják a hivatalok összes emeleteit? Akkor majd miből adják meg neki? Na, ez nem az én gondom, azért lesz örökösöm, hogy törődjön ezzel is. Nekem bezzeg nem adtak egy kortyot se, ezt azért megjegyzem magamnak! — Szóval, eltakarodtak, és én elszunyókáltam, mert elfárasztott ez a hercehurca, főleg a félelem, amíg a négy emeleten, ferdén, fejjel lefelé, csúsztam a hordágyról a semmibe, legalább is én azt hittem, pedig oda voltam kötözve rendesen. A zaj is sok volt nekem, ahogy mindenki okos tanácsokat adott azoknak, akik cipeltek.
Hát arra ébredek, hogy simogat valaki… Hirtelen azt gondoltam, jó anyámnál vagyok a másvilágon. Utoljára ő simogatott meg, azon a beszélőn, ami után többé soha se láttam. Reszkető keze hozzáverődött a rácsokhoz, ahogy az arcom után nyúlt. „Drága kicsi fiam! Mire juttattak, Istenem, mire juttattak?! Elepeszt a bánat utánad… de csak te legyél jól, csak te bírd ki, ami még hátra van! Várunk haza mindennap és minden éjjel, ott van a te jó helyed, mindig is ott lett volna, ó, Istenem, Istenem!” Mire kiengedtek, már csak a sírját találtam, apámnak szereztek egy év multán valami „jóravaló” új feleséget. Nem volt nekem ott már helyem, se jó, se rossz.
De anyám imáját meghallgatta az Isten — kibírtam, mint annyi más egyebet is azóta. Most különben is lakodalomról lesz szó, vigasságról! — a régi jó háziasszonyom simogat, pár esztendővel ezelőtt bezzeg nem jutott eszébe, pedig akkor szívesebben vettem volna… na, most se rossz! — hagyom, mert meg se tudnám akadályozni… Azt mondja: „Gábor úr! Engedje meg, hogy bemutassam a menyasszonyát.”— de nevet nem mondott, s most amíg véletlenül nevén nem szólítja valaki, találgathatom… Nocsak. Ott állt az ágy mellett a „menyasszony”, egy kicsit félénken, olyan jó ötvenesnek néztem. Nem tudtam hirtelen eldönteni, mitől fél, attól-e, hogy először kell férjhez mennie, vagy attól, hogy nehéz vagyok, s nem bír emelgetni. Néztem, elég fixen — lássam, tetszem-e neki? Mikor utoljára a tükörbe néztem még elég jóképű csávó voltam, csak a hajam szürkült egy kicsit a halántékomon, de ez rég volt, és amennyire a kezeimen látom, eléggé elcsontosodtak, lehet, hogy az arcom se a régi. — Hát néztem, vajon mit szól. Nem szólt semmit, csak elpirult — nézz te oda!… Megsajnáltam. Intettem a fejemmel, hogy — igen! — ezt köszönésnek is vehette.
Hanem a volt háziasszonyom beszélt helyette is. Fáradt vagyok most pontosan végiggondolni azt a szóáradatot… a lényege az volt, hogy az asszony most itt marad velem, egyheti próbaházasságra — utána, ha jónak látjuk, összeházasodunk. Engem fojtogatott a röhögés, de sűrűn bólogattam, hogy jó lesz. Ezzel a házasságkőzvetítőnk nyugodtan hazament — ügyesen, jól elvégezte a dolgát —, én pedig egyedül maradtam a próbafeleségemmel, akinek a nevét a mai napig se tudom.
Leült az ágy mellé a székre. A szoknyáját gondosan a két térdére igazította, nehogy kilátszódjanak, utána kezeit az ölében összekulcsolta, felette szépen domborodott a hájas hasa. A haja kökényfeketére volt festve, csak a töve világított, úgy egy centis darabon. Valamikor még szép is lehetett, akárcsak én. — No — gondoltam —, ez szép éccaka lesz, ha ő se szól egy szót sem.
A régi próbaházasságaim jutottak eszembe, melyek egytől-egyig jól kezdődtek, s mindig azzal értek véget, hogy kitettem az asszonyt. Igaz, akkor én is más legény voltam, de a menyasszonyok is másképpen néztek ki… Ilyen csendes, hallgatós próba egy se volt. Rendszerint virágos-pálinkás kedvemben jutott eszembe, hogy mégis meg kéne házasodni, nem érdemli meg Annis, hogy én hűséges legyek hozzá. A menyasszonyjelölteket pedig ott találtam kezem ügyében a kocsmában vagy a vendéglőben, alig várták, hogy feleségül kérje valaki aznap… Vajon, ez a legkülönösebb valamennyi közül, meddig bírja, hogy egy szót se szóljon? Csak néz maga elé, mint ha itt se lennék.
Súlyos sóhajtás után végül csak nekiveselkedett, elmondta, hogy gondozni fog. Majd ő kérdez, én csak intsek a fejemmel, hogy igen, vagy nem. Rögtön ki is akarta próbálni. Nem ennék-e valamit? Az esküvőhöz hozzátartozik a lakoma is, bezzeg, hogy innám-e, azt meg sem kérdezte. Mindegy, bólintottam, hogy igen. Kiment a konyhába.
Mihelyt magamra maradtam elmúlt a röhöghetnékem, s hirtelen megvilágosodott előttem az én teljes kiszolgáltatottságom. Egy vadidegen asszony matat majd a testem körül, takarítja a piszkomat és se megtiltani, se megköszönni nem tudom majd neki. A kórházban is végezték ezt az ápolónők, de az valahogy más. Nekik az a mesterségük. Mintha nem is lennének nők… Pontosan szakszerűen dolgoznak, akár én — valamikor — az esztergapadon. Inkább mentem volna az elfekvőbe, ott lehet, nálam szerencsétlenebbek is vannak, legalább közös lett volna a nyomorúság. Ez a kapzsi banya lakást és fél nyugdíjat akar örökölni utánam… Akkor inkább hagytam volna Annisra… De én kemény legény voltam!
— Nem alkuszom! — mondtam neki azon a nevezetes napon, amikor annyi év után végre meglátogatott — Az elvesztegetett fiatal éveimet úgy se tudod visszaadni. Hiába tudod most, hogy az a másik gazember volt, ha ennyi esztendő kellett neked ahhoz, hogy rájöjj… és én se vagyok a régi. Lehet, hogy már nem is szeretlek…— mondtam, hogy inkább szakadt volna ki a nyelvem tövestől, lehet ezért büntet most némasággal az Isten. — Tán azt hitted, hogy az irántad való nagy hőségből nem nősültem meg?! Hát ne áltasd magad! — fojtattam, mint akibe belebújt az ördög, csak egy célom volt, hogy bántsam. — Csak azért nem tettem, mert elhatároztam, hogy az életben velem asszony többet ki nem babrál. Én hagytam ott, ahány szeretőm volt, s volt, amennyit akartam, tudd meg! Különben is, börtöntöltelék vagyok, hivatalosan elismert gazember, a cuculista társadalom ellensége. Mihez kezdjen egy tökéletesen képzett tanárnő-szakember, aki még ráadásul párttag is, egy magamfajta senkivel? Mert én már senki sem vagyok, ha nem tudnád, csupán egy alkoholista beteg ember! Mit akarsz még tőlem? A bal karom béna, lehet, hogy leszázalékolnak, és az is, hogy holnap meghalok. Megmondta az orvos. Nem volt elég neked az én egész elrontott életem?! Ötvenévesen a felvevő ruhámon kívül semmim sincs. Elittam! Érted? Elittam, miattad! Most akarod nekem adni magad, amikor öreg vagyok és öreg vagy?! Takarodj a szemem elől, hogy soha többet ne lássalak!
Megtelt könnyel a szeme. — Bocsáss meg, ha tudsz, bocsáss meg! — mondta egész halkan, de én nem tudtam tőrtőztetni magamat, tovább ordítottam:
— Soha! Eredj! — s kinyitottam az ajtót előtte. Miután kivánszorgott becsaptam, hogy csak zengett, s inni kezdtem — szerencsére volt mit —, míg végre nem tudtam semmit, nem emlékeztem semmire, nem vártam semmit. Most már igazán nem várhattam semmire és senkire.
A kórházban tértem magamhoz. Nem emlékeztem, hogy nincs kire várnom, akkor frissiben arra se, hogy miért kerültem oda. Minden ajtónyitásra odanéztem. Azt hittem — még akkor — csak álmodtam, hogy Annis meglátogatott. Akkor biztosan a valóságban is el kell jönnie! „Annis, ha van egy csepp lelked, eljössz, legalább eljössz hozzám még egyszer az életben!” Úgy ismételgettem, akár az imádságot. Olyan reménykedőn és hiábavalóan.
Mert nem jött, többé már nem jöhetett el hozzám a történtek után. Ellenben sorra-szerre visszajöttek az emlékeim, minden szörnyűség, amit mondani képes voltam, és tudtam, most már bizonyosan, hogy mindennek vége! Soha többé nem jön el hozzám! — és így van ez jól. Nem tudnám elviselni, hogy így, ilyennek lásson. Akkor már inkább egy ezeridegen… Ha nem megy el közben a kedve az örökségtől és tőlem, mert mindent el fogok követni, hogy úgy legyen. Elvégre azért próba a próbaházasság, mert meggondolható és visszavonható. Legfennebb bevisznek egy hét múlva az elfekvőbe — a haverok ihatnak megint egy litert —, a lakást pedig odaadják egy fiatalembernek, az legalább egy-két boldog napot is élhet benne.
Mire a próbafeleség bejött a konyhából, készen állt a tervem. Beszélni, mozogni nem tudok — de köpni, üvölteni és pisilni igen. No, majd rendezek én neked próbahetet! Ha tisztességes szándékú asszony lennél, a tisztességesebb kapzsi fajtából való, akkor nem kellett volna próbaházasság…
— Itt a finom grízpapi — gügyögte s állam alá tette a szalvétát. Akkor jöttem rá, hogy rosszul fektettek az ágyba. A kórházban mindkét oldalról megközelíthető a beteg, de ez a rekamié a fal mellett áll, sehogy sem esik kezeügyébe, hogy etessen. A tejbegrízt világéletemben utáltam, hála Istennek! Ahogy a szájamba tette a kanalat — kitátottam lelkiismeretesen, akár a verébfióka a csőrét —, egy kicsit löktem csak a nyelvemmel a grízen, és nem csuktam vissza a számat, mint akit nem tanítottak meg enni. Örömmel tapasztaltam, hogyan folyik a nyakamba a trutyi, no meg a fülembe, a párnára és a fejem alá.
Tökéletes teljesítmény volt! Szegény, azt hitte, hogy ő az ügyetlen. Felismerte, hogy rosszul fekszem. Cipelt, fújtatott, új párnát húzott, áthelyezett.
Mikor készen volt, bepisiltem. Tisztába rakott és újra etetni próbált. Megint kiköptem. Kiment mosni, mosogatni, akkor teljes hangerővel üvölteni kezdtem és bármit kérdezett, hogy szomjas vagyok-e, ágytálat akarok-e, éhes vagyok-e, sötétben szeretnék-e maradni, adjon-e fájdalomcsillapítót, én mindenre nemet intettem, s élveztem, hogy olyan kevés fantáziája van a kérdések kitalálásához. Ha kitette a lábát a szobából vártam egy keveset, hadd higgye, hogy minden rendben van, és mire újból megnyugodott, elölről kezdtem az üvöltést, ő meg a kérdezgetést. Gondosan vigyáztam arra is, hogy éjjel se aludjon egy óránál tovább.
Vártam, hogy fellázadjon. Ha agyon üt, akkor legalább hamar befejezem. Én az ő helyében már bizonyosan nem bírtam volna tovább. De nem ütött meg, csak szemrehányó hangon mondogatta:
— Ejnye, Gábor úr! Miért nem igyekszik egy kicsit segíteni nekem?! — Csak a haja lett még lomposabb s a szeme egy kissé karikás, egyébként látszólag elég jól tűrte a gyűrődést.
Így telt el próbaházasságom egész hete. Becsültem, hogy kibírta és örültem, hogy vége van, mert már én is nagyon fáradt voltam. Felkészültem, hogy jön a mentőautó, a hordágyat cipelő fogdmegek, s ha a négy emeleten lefelé sem ejtenek el, akkor semmi sem ment meg az elfekvőtől. Az egy jó hely — mondaná a háziasszonyom. Hát lássuk!
Próbafeleségem közben felöltözött szépen, egy fémszálas fekete blúz feszült rajta és — ha van ilyen —, hát még az enyémnél is szánalmasabb látványt nyújtott a nagy ünnepi igyekezetben.
Idejött az ágyhoz, szertartásosan a székre ült, mint az első este. No, most mondja meg, hogy: „viszontlátásra — amikor a hátam közepét! — én elmentem, de ne higgye, hogy szívtelen vagyok, kihívtam a mentőt” — gondoltam. Féltem is attól, amit hallani fogok, de elégtételt is éreztem. Gábor, ezt ügyesen megcsináltad! — dicsértem magam —, s vártam a ménkövet, hogy csapjon már le egyszer, ha elkerülhetetlen. Próbafeleségem tőle szokatlan hosszú szónoklatba kezdett:
— Gábor úr! A hét eltelt. Én tudom, hogy maga nem rosszaságból csinálja, amit csinál, hanem mert beteg. Nekem nem kimondott gyönyörűség, hogy magát ápoljam, de tisztességes megélhetési lehetőség. A konyha elég tágas ahhoz, hogy ott elaludhassak, fürdőszoba is van, fűtés is lesz a télen és ugye, ez nagy szó. A nyugdíját be lehet osztani, hogy elég legyen, úgyis csak a legszükségesebbeket lehet kapni az üzletben, néha még azt se, hát majd nem költekezünk. Nézze, kérem, én mindezt a legelső napon is éppen ilyen jól tudtam. A kérdés csak az, hogy maga, Gábor úr, meg van-e elégedve velem…, a gondozásával? Ha igen, akkor én most elmegyek a körzeti orvoshoz, hogy beadhassuk az iratokat a házassághoz.
Gábor — valld be férfiasan —, nem ezt vártad! Itt ül a széken, szánalmas csillogón, arcán azzal az első napi félelemmel, amin akkor olyan jól mulattál, és várja a választ!
Elszégyelltem magam az egész heti kutyakomédiáért; örültem, hogy nem visz az elfekvőbe, csodálkoztam, hogy létezik az enyémnél is nagyobb testi-lelki nyomorúság — és egyszerre bántani kezdett, hogy nem húsz évvel ezelőtt találkoztam vele, akkor most minden másképpen lehetne… Egyszóval, egész bensőm a fejetetejére állott, annyira, hogy bólintani is elfelejtettem.
— Nem válaszol? — kérdezte félénken. — Nem volt megelégedve velem? Lehet, hogy kicsit ügyetlen vagyok. Mindig elfelejtettem azt is, hogy egyszerre csak egy kérdésre tud válaszolni. Istenem! — én néha úgy megzavarodom. Hát válaszoljon kérem, akarja, hogy beadjuk az iratokat?
Gyorsan igent intettem, többször is és mosolyogni próbáltam, de az egyáltalán nem biztos, hogy mosolynak is sikerült. Fellélegzett.
— Jó, köszönöm! Akkor én sietek, hogy még ottkapjam az orvost. Egyúttal megkérem, nézze meg magát és írjon fel valami jó erősítő orvosságot, hátha jobb étvágya lesz tőle.
Bólintottam erre is. Nem árt egy kis változatosság. Addig is telik az idő, amíg az orvos itt ügyködik. Azt a régit, a gyárból nem szívesen láttam volna viszont, nem állta volna meg, hogy győzedelmesen el ne emlegesse, hogy lám igaza lett… De ezt az újat most már nem tudom felbosszantani, az igazság az, hogy el is ment tőle a kedvem. Az asszonyon járt az eszem, ezen az én eljövendő feleségemen. Mekkora kitaszítottságban kellett élnie ahhoz, hogy ide meneküljön? Nem is hittem volna, hogy ilyen állapotban én még menedék lehessek valakinek… Ki tudja mekkora szerencsétlenségen eshetett át nemrég?… Átesett, amin átesett, de feladta a leckét emberségből! Magolhatod Gábor, mint annak idején a földrajzot az iskolában. Bezzeg a számtant sohase tanultad, mégis te tudtad a legjobban az osztályban. Talán továbbtanulni lett volna jó, ha nem akartál volna nősülni katonaság után, ha nem lettél volna kulák, ha a feleségeddel együtt tanulhattál volna, s ha a kicsikutya nem kakálna, hát kihasadna…, és mégis, ha akkor, ez a neve sincs asszony kerül az utadba, akkor — a fene egye meg ezt a sok ha-t, ezt a sok akkor-t! Nincs se ha, se akkor, csak gutaütés, és álmos vagyok, és éhes vagyok, de cefetül! Az asszony állandóan belém diktálja az étvágycsinálókat. Ha alszom, legalább nem érzem az éhséget. Hát akkor aludjunk…
1=pilÃ?Æ? – reszelő, románul, a protekcionizmus megjelölésére használt köznyelvi fordulat
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Bárányi Ildikó
