Tizenhét éves sem volt még, amikor férjhez adták. Távoli északi tartományban volt a hazája, ahol hatalmas nyájak legeltek a végtelen mezőkön. A pásztorok szőrén ülték meg lovaikat, úgy terelgették a nyájat. Lompos szőrű nagy kutyák segítették őket. A szőke hajú és égszínű szemű emberek faházakban laktak. Kisebb, nagyobb falvakban. Csak a pásztorok vándoroltak egész évben jobbnál jobb legelőt keresve állataiknak. Az öregek ott is — mint a világ minden táján — régi dolgokról meséltek. Tündérekről, manókról, óriásokról, északi jeges földekről. Lehet, csak úgy kitalálták, hogy hallgassák a fiatalok, és nem sok közük volt az igazsághoz. Ki hallott már olyan földről, ahol mindig tél van, és jégből vannak a sziklák! Manók, meg tündérek, azok igen, azok vannak. Látni ugyan még senki sem látta őket, de hallani lehet őket, mikor a lapulevelek alatt surrannak, vagy a kemence mögötti sarokban hancúroznak. Az óriások? Azoknak is csak a nyomait látni az erdőben. Kidöntött fák sora jelzi az utat, ahol elhaladtak. De nyáron is fagyott földek? Ezt bizony senki el nem hiheti!
/… Fűszálak. Bókoló fűzek. Csobogó patak…/
Mikor megérkezett a tengerparti kővárba, a férje otthon sem volt. Rabló hadjáratott vezetett a parti szigetek valamelyike ellen. Csak üzenet várta, hogy melyik a szobája, kik a szolgái, szolgálólányai, honnan szerezheti be a szükségeses dolgokat: ruhaneműt, élelmiszert. És hogy ő az úrnő, mindenki neki engedelmeskedik a palotában és környékén. Sok tapasztalata nem volt a gazdaság vezetésében, s még kevésbé a parti népek dolgaiban. Szerencséjére ott voltak a régi cselédek, akik értették a dolgukat. Hamar belejött a teendőkbe, hiszen nyílt eszű, okos leány volt. De nem szerette ezt a munkát, és ha csak tehette kivonta magát az ügyek irányításából. Szívesebben sétálgatott a palota körüli ligetben egy szolga asszony kíséretében.
/… Hajózás, halászat, hegyi pásztorok…/
Esténként egyedül üldögélt a mécsesek gyér fényénél, és nagyon különösnek találta az életét. Asszony, vagy nem asszony? Mégis úrnő, ő vezeti a háztartást, a gazdaságot. Férje hadakozik, háborúzik, semmi hír róla. Idősebb is nála jó tizenöt, húsz évvel. Özvegyember. Igaz az édesapja nagyon komoly hozományt adott vele: ékszereket, lábas jószágot, rabszolgákat. A férje népének nyelvét még gyerekkorában megtanulta egy náluk vendégeskedő házaspártól. Az ő jelenlétük biztosította a két nép között a békét. Férjének voltak a gazdag rokonai. A férje udvarában pedig apjának rokonai vendégeskedtek. Ezek a vendégek voltak az egyensúly zálogai. De itt a palotában mégis idegennek érezte magát.
/… Zsákmány, háborúk, nyomor…/
A naplementét szerette a legjobban a napszakok közül. Az alacsonyan álló nap ferde sugarai különös fénybe vonták a tájat. Az árnyékok hosszúra nyúltak, a patak vize aranyként csillogott, a fák között pengeéles fénycsíkok szabdalták szét a félhomályt. Még a komor palota kőfalain is furcsa fények táncoltak, és a hólyaggal fedett ablakok szinte izzottak. Ilyenkor a szolga társaságában lesétált a patak partjára, vagy fölment a ház mögötti dombra, ahol ritkásan álló hatalmas tölgyek uralták a vidéket. Onnan messze ellátott a tengerre, látta a hazatérő halászokat. Néha egy-egy pásztor a közelben hajtotta el az állatait, s az úrnőt meglátva tisztelettel köszönt, és valami kedvességet kiáltott oda neki.
/… Halk zene, szépség, ábrándos ifjúság…/
Theánó volt az úrnő neve itt a palotában, otthoni nevét így hajlították kimondhatóbbá. Atyja fejedelmi ranggal bírt, és sokszor segítette ki harcosaival déli szomszédját, ha az, zsákmányszerző útra indult. Így szövődött a két uralkodó közt a kötés. Túszként tartott vendégek, közösen vívott háborúk, házasság, cserekereskedelem. Ez a mostani házasságkötés is az érdekeket szolgálta, nem a szerelmet, hiszen férjét csak akkor látta, mikor egy évvel ezelőtt leánykérőbe jött atyja házába, de szót még akkor sem váltott vele. A vendég tiszteletére rendezett lakoma előtt láthatta, amikor elhelyezkedett a nagy sátorban a részére elkészített drága prémek között. Akkor az asszonyok és lányok, akik eddig bent voltak, szépen sorban kivonultak, átadva helyüket a vendégeknek.
/… naiaszok, nimfák, faunok…/
Bíborfényű naplemente volt. A szolgálónak valamilyen dolga akadt a palotában, s így Theánó egyedül sétált le a patakhoz. Egy lapos sziklára telepedet és nézte a hullámok játékát, a megcsillanó halakat a vízben, a bokrok között átcikázó jégmadarakat. Távolról egy nádsíp hangját hozta hozzá a szél. A szép, édes-bús dallamot hallgatva megindult a hang irányába. Nem messze karcsú fiú alakot pillantott meg. Egy faágon ült a patak fölött, lábát a vízbe lógatva. Mesteri hozzáértéssel játszott pánsípon. Észrevette a közeledőt, de játékát nem szakította félbe, és nem sietett köszönteni a palota úrnőjét, mint a pásztorok, akikkel néha találkozott. Sőt intett neki, hogy foglaljon helyet a parton heverő fatörzsön. Theánó leült és álmodozva hallgatta a varázslatos dallamot. A liget felől kiáltás hallatszott: „Merre vagy úrnőm?” A szolgáló kereste. Felugrott ültéből, és maga sem tudta miért, hangtalanul beosont a liget fái közzé. Onnan válaszolt a hívó szóra.
/… Olümposz istenei, Zeusz, Apolló…/
Másnap is úgy intézte, hogy egyedül indulhasson sétálni. Az ismeretlen most is ugyanott ült. Aranyszőke hajával játszott a vidám esti szellő. Olyan színe volt a hajának, mint a napsugárnak delelő idején. Szó nélkül leült a már ismerős rönkre, és úgy hallgatta a behízelgő dallamokat.
— Ki vagy te idegen, hogy ide jössz muzsikálni az én palotám kertjébe és még csak nem is köszöntesz? – kérdezte inkább csodálkozva, mint megbántottan.
— Barátaim Szürinx néven ismernek, a sípom után.
— Hol van házad s hazád? — Az ifjú bizonytalanul a távolba mutatott, a lenyugvó nap irányába.
— Napnyugaton laksz? De hát arra több napi hajóútra van csak föld? — Nem válaszolt, csak tovább játszott a hangszerén. A szolga kiáltása, újból hazatérésre szólította az úrnőt. Futva távozott, és mintha valamiért lelkiismeret furdalná, maga sem értette miért?
/… szerelem, áldás és átok…/
És így ment ez nap, mint nap, amíg férje haza nem tért zsákmányokkal dúsan megrakodva. Hírnök jelezte jöttét napokkal előre. Megbolydult a palota népe. Rendeztek, takarítottak, állatokat tereltek be a legelőről a készülő lakoma céljából. Róla mintha meg is feledkeztek volna, annyi volt a teendő. Búcsúzott az ifjútól, aki megédesítette magányát.
— Gyermekedet, ha megszülöd — mondta az úrnőnek —, nevezd majd Helenosz néven, és ha felnő, és értelme elég lesz ahhoz, hogy befogadja az igazságot, mondd meg neki, igazából ki nemzette. Mondd meg, hogy Phoibosz, akinek napsugarakból van fonva a haja!
2007. június 30.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:29 :: dr Bige Szabolcs-
