Itt Kanadában a fiuk közül nagyon sokan pecáznak, legalábbis az én ismeretségi körömben. Ez a fajta időtöltés az, ami összetart csoportokat. Van köztük magyar, erdélyi magyar, magyar roma, csángó, székely és talán mondhatnám, majd minden magyarlakta hely képviselve van.
Az egésznapi peca után az esti órákat, halászléfőzéssel és — ki-ki a maga űrmértékének megfelelően —, ivászattal töltjük. Ez a történet egy folyóparton játszódik, egy privát kempingben, aminek a tulajdonosát jól ismertem. Megengedte, hogy a területén, sátrakat állítsunk és főzőcskézzünk. Tizenöt vikkendházat üzemeltetett, majd mindegyik amerikai vendégeknek volt kiadva, akik a természet lágy ölén, a csendet és nyugalmat jöttek élvezni. A tulaj — Jacke-nek hívták — csak arra kért, hogy ne zavarjuk a vendégei nyugalmát, hiszen neki ez a megélhetése.
Aznap rengeteg halat fogtunk, ment a halpucolás, persze a koccintgatás is, milyen békés kép — gondolná az ember. Eszünkbe sem jutnak a nemzetiségi problémák, eszünkbe sem jut ’56. Nincsenek választások. Béke van.
Páran tüzelőért mentek, hozták a fákat az erdőből. Sötétedésre gyönyörű tábortüzünk lett, finom halászlével. Idillikus hangulat. Előkerültek az otthoni pálinkásüvegek, és békésen körbejártak. Mindenki ivott egy kortyot, és mindenki véleményt is mondott róla. Ilyen apróság, elég volt ahhoz, hogy egy hétvégét pokollá tegyen. Egy félóra alatt jutott el a társaság olyan szintre, hogy husánggal a kezükben bizonygatták, hogy ki a nagyobb magyar.
Döbbenten hallgattam, majd kértem őket, hogy csendesedjenek le, hiszen megtűrt vendégek voltunk, más földjén. Na, ez olaj volt a tűzre.
— Mindenki menjen a kurva anyjába, mi magyarok vagyunk, nem parancsol senki — mondta az alkohol, mert szerintem csak az beszélhetett, a máskor oly jólnevelt fiukból. Repkedtek a történelmi kérdések egymás felé, a magyarság származását illetően. Repkedtek a válaszok is, ahány ember annyiféle.
Az amerikai turisták bezárkóztak. Ők csak annyit értettek az egészből, hogy egy csomó idegen ajkú ember husángokkal üvöltözik egy tábortűz körül. Semmit nem értettek belőle, nem tudták átérezni a probléma komolyságát, nem látták át menyire komolytalan az egész.
Jacke érkezett, és felszólított minket a camping azonnali elhagyására. Igaza volt. Visszaéltünk a vendégszeretettel. Mi, magyarok megint bebizonyítottuk, hogy alkalmatlanok vagyunk a békés egymás mellett élésre. Még idegen földön is. A hőbörgés tovább folytatódott, páran elkezdtünk sátrakat bontani. Hajnali kettő volt…
— Hova menjünk? Mire volt ez jó? Mit oldott meg? — Nemsokára, újra csak a tücsök ciripelését lehetett hallani. Mi fáradtan kuporogva a kocsiban, az út szélén töltöttük az éjszakát.
Én néha meg-meglátogatom Jacket, de társaságot nem viszek, és tudom, hogy ő nem látná szívesen. Így teszünk tönkre mindent magunk körül mi, magyarok. Így érjük el, hogy ha valaki külföldön azt mondja, hogy magyar, az emberek legyintenek. Nem egyszer volt, hogy a kérdésre válaszolva, csak így szóltak,
— Akkor te lopsz.
Szomorú, de ezek az emberek eljutottak oda, hogy ez a vélemény kialakulhatott bennük. A rosszat mindig mindenhol elhiszik, a jót évekig kell bizonygatni, és akkor is fenntartásokkal fogadják.
Tanulni kéne ebből az apró esetből, hiszen azon kívül, hogy kitiltottak minket egy jó horgászhelyről, nagyon sok embernek megkeserítettük a szájízét a magyarsággal szemben.
Egyébként a mai napig sem derült ki, hogy melyikünk magyarabb a másiknál.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:29 :: George Tumpeck
