Azt hiszem, ez a gondolat minden ember fejében megfordul, megfordult. Az enyémben is, először, amikor lehettem vagy tizenöt éves.
Nem éreztem az otthon szeretetét, elkeseredett voltam, a világ elment mellettem, és nem nyújtott segítő kezet a jobb megértéséhez. Mint minden gyermek, a kamaszkorban azt hiszi, hogy mindent tud. Ez alól én sem voltam kivétel. Nagyapám permetezéshez használt vegyszerei a nikotin és a rézgálic. Mind a két üvegen hatalmas halálfej díszelgett. Sokáig nézegettem az üvegeket, megkóstoltam, borzalmas ízük volt. A döntést máris kitoltam néhány nappal, hátha változik a világ, mert én nem.
A világ nem változott. Készítettem egy nagyon gyanús színű koktélt, a fent említett két vegyszerből, és megittam. Talán két deci volt, de csak tisztelgő látogatást tett a gyomromban és máris jött kifelé.
Napokig hányingerrel küszködtem, így nem lehet öngyilkosnak lenni. Hosszas mérlegelés után úgy döntöttem, hogy a világ még változhat, adjunk neki egy kis időt. Különben is még öt évem van ahhoz, hogy húsz legyek, és egy húszéves már úgyis öreg, tele gondokkal, na, majd akkor.
Lehettem vagy tizennyolc, mikor megint előkerült a téma. Reménytelen szerelem, megnemértettség stb. Kinyitottam a gázt, de valaki mindig elzárta, és a gázosokat is kihívták. Ez sem jött be.
Mint az egyszerű eljárások híve, kiugrottam a harmadikról, természetesen a frissen fölásott kertbe, és hát a hegymászások miatt belém idegződött mozdulatokkal, automatikusan tompítottam az esést. A legnagyobb sérülést a nagyon ideges házmester seprűje okozta, amit frappánsan hozzám vágott. Nagyon mérges volt, mert az ő gyenge szívének már nem hiányoznak alacsonyan röpködő gyermekek. Hiába, nehéz dolog ez az öngyilkosság. Kezdtem teóriákat gyártani:
Öngyilkos csak az lesz, aki megfutamodik a földi élet problémái elől. Öngyilkos csak a gyenge ember lesz, aki képtelen megbirkózni az élet súlyával. Öngyilkos csak a gonosz ember lesz, aki a saját problémája megoldásával probléma-halmazt zúdít szeretettei nyakába.
Talán ezek miatt, a felismerések miatt hagytam fel a további kísérletekkel, és mostmár nem is érzek hozzá ambíciót. Úgy is lehet fogalmazni; már félek. Minek sürgetni az elkerülhetetlent? Jön az, és mindig hamarabb, mint szeretnénk.
Miért mindig az idősödő emberek azok, akik egyre jobban ragaszkodnak az élethez?
Miért van az, hogy az emberek egy része hisz a túlvilági életben, a feltámadásban, csak éppen meghalni nem akar?
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:29 :: George Tumpeck
