A hal álom
Folyton ezek az álmos, ny?gös reggelek.
Papa utálta az egész reggeli tortúrát egészen addig, míg az els? cigarettáját megsodorta, és leöblítette a füstöt a reggeli kávéval.
Az asszony nehezen t?rte a reggeli szertartást.
Folyton nyitogatta az ablakokat valami titkos kód szerint, akár egy ny?gös szolga.
Zsörtöl?dve járkált a szobáról-szobára és csöndben nyúzta az ócska szavak heged?jét.
– Folyton ez a bagó, folyton ez a bagó…
Az öreg már a dallamát is ismerte, még tamtamot is adott az asszony a csoszogó papucsával.
Már bánta, hogy ezt kérte a haltól.
„- Nem kellett volna!"
Kérhetett volna bármit, de nem.
Neki asszony kellett.
Sudár, magas, mélytüz? és vad asszony, mert ? maga is t?z volt.
N?faló, férjes asszonyok csábítója, az elérhetetlen csúcsok hódítója.
A hajnalig tartó orgiái legmélyebb pontján találta ki, hogy lemegy horgászni. Apja horgászbotja ott hevert a pincében.
Amikor egyszer lement krumpliért, akkor bukott bele a félhomályban.
Maga sem tudja miért, de addig fogdosta, míg a kezében ragadt a krumplival együtt.
A lakásban aztán csak úgy lerakta az ajtó sarkába, de tekintete folyton beleakadt, valahányszor kilépett a szobából.
Annál a tüzes barnánál határozta el, hogy lemegy a holtághoz.
Vad éjszaka után egy kis csend.
A holtág alig száz méterre volt a lakástól.
Életében nem horgászott, de az apja nagy kocahalász volt.
Látta, hogyan csinál kenyérgombócot. Paprikával keverte a vizes kenyeret és addig dagasztotta a kezében, míg csirizessé vált.
Otthagyta a barnát az ágyban, most egyik kezében gyömöszkélte a kenyeret, a másikban az ?srégi botot lóbálta.
Így ballagott a kitaposott úton és közben emlékszik…, pontosan emlékszik mennyire magányosnak érezte magát.
Elege volt a n?kb?l.
Agyában színes karikák táncoltak, szédült, émelygett a friss leveg?t?l, és a folyó fel?l áradó nehéz reggeli párától.
Eszel?s gondolata támadt hirtelen, hogy ? is horgászik az élet vizében, s az ? kukaca is ott lóg a többi lógató között és várja, hogy bekapja valami nagy hal.
Erre aztán kínosan mosolyogni kezdett, mert eszébe jutott az áthancúrozott éjszaka és minden, ami a kukacokkal és a bekapással kapcsolatos, de abszolút nem volt filozofikus felhangja.
Csak még jobban el?vette a hányinger.
A botot maga mögé tartva hányt egyet az útszéli bokorban. Tulajdonképpen csak öklendezett kigúvadt szemmel.
Próbálta kihányni az éjszaka, a sokadik ilyen éjszaka képeit.
Már-már visszafordult, amikor észrevette a bot nyelén a belekarcolt írást.
Könnyein keresztül csak krikszkrakszoknak látta, de valahogy felismerte apja keze nyomát a vésett nyélen.
Pislogva bet?zte.
„Er?sen fogd, mert kezedben a sorsod."
Agyában kusza gondolatok keringtek. Apja szavai, mint apró pergamenre irt ?si szavak a múltból.
„Ez a bot egyszer a tiéd lesz.
Meglátod, én is így találtam meg a helyem a világban.
Egyszer mindenki a horogra akad, fiam."
Megrázta a fejét.
Arra gondolt, hány Baccardi csúszhatott le az éjjel.
Mert ahogy megtörölte a szemét és a botra pillantott, semmilyen feliratot nem látott.
Csak apja kezének árnyéka hagyott nyomot a nyélen.
Már éppen azon volt, hogy visszafordul, amikor meglátta a kanyargó folyót.
A stég és a világ tökéletesen üres volt kívül és belül.
Letekerte a zsinórt és pislogva kutatta a vizet, hova dobhatná a kenyérrel felcsalizott horgot.
A víz fölött halványan derengett a kósza napfény, a hullámok játszottak a táncoló hajnali köddel. Semmi sem mozdult, csak ? állt akár egy vak koldus a parton, tapogatva a vizet az üres tekintetével.
Bedobta.
Az úszó kicsit elmerült, aztán a felszínre bukkant és komótosan fogadta a víz incselked? hullámait.
Hányingere elmúlt, inkább csak émelygett már a szájában maradt savas ízt?l, de kajánul beleköpött párszor a vízbe, amit?l lassacskán a torka és a gyomra is megnyugodott.
Átölelte a vízpart, gondolatai elfolytak, a zavaros lé is kitisztult, ami eddig a fejében lötyögött.
Tulajdonképpen ma sem tudja, hogy elaludt-e vagy sem.
De tisztán emlékszik arra, az úszó elt?nt és ? rémülten akasztott.
Szinte rettegett attól, hogy a százéves damil egy rántásra elszakad, ezért óvatosan húzni kezdte a halat.
Nem volt nagy a zsákmány, éppen tenyérnyi.
Valami pontyféle, vagy ilyesmi.
Ezüst csillogása elvakította egy pillanatra, ahogy a stégre fektette a szokatlanul nyugodt trófeát.
Fogott egy halat.
Ez volt élete els? hala.
Méricskélte egy darabig, de aztán az a fura érzete támadt, hogy az is nézi ?t.
Felegyenesedett.
– Most mit csináljak én veled halacska?
Kérdezte inkább magától.
Kiakasztotta a szájából a horgot, amit ez a kis nyavalyás olyan méltósággal viselt, hogy elgondolkodott, fiú-e vagy lány az áldozata.
Visszadobta.
A hal komótosan lendített magán egyet-kett?t, aztán elt?nt.
Mintha ott sem lett volna.
Leguggolt a stég szélére, hogy még láthassa az ezüst csillogását a vízben és közben azt kívánta, bárcsak ez lett volna az a bizonyos hal, aki teljesítené három kívánságát.
Beledugta a kezét a vízbe és közben azon mélázott, ? csak egyet kívánna.
Egyet.
Egyetlen egyet.
Hogy végre megállítsa valaki ebben az eszel?s rohanásban.
Mert úgy érezte akkor, ez egy száguldás, sprint önmaga el?l.
Minden n? az életében, akit magáévá tett, egy lépés volt önmagától.
Egy lépés a semmi felé.
Ott volt a hal.
Tekintetük összeakadt egy pillanatra, mintha értette volna, mire gondol.
Szájából még egy kis buborék is kifordult, mint a képregényekben.
– Hallottam.
Ezzel elt?nt.
Zavartan forgatta a fejét, mintha most ébredne valami furcsa álomból.
Valami kapaszkodót keresett a valóságban, újra gombócot gyúrt és a horogra varázsolta, aztán bedobta a laposan simuló vízbe.
– Szép reggelt.
A hang hátulról jött, és olyan könnyen siklott a tudatába, mintha ezer éve ismerte volna.
Mégis megszédült, mert a gyomra görcsberándult. Hirtelen végigfutott rajta az émelyít? magány émelyít? elvesztése.
Megfordult, és nem hitt a szemének.
A n? pont olyan volt, mint amilyet az el?bb elképzelt magának.
Akir?l hitte, hogy megállíthatja ?t.
Most már tényleg teljes káosz lett úrrá rajta, elméjének színes sz?nyege ezer szálra foszlott.
A felismerés szele felkapta ?ket és új mintázatot rajzolt a homlokára.
– Igen… szép…maga! Maga kicsoda?
Az id? megadta neki a választ, mert az id? megállt.
Mondják, az igazi szerelem megállítja az id?t.
Felsóhajtott, miközben a merengésében a régi szép szerelmes napokra gondolt.
Micsoda id?k voltak!
Jöttek a gyerekek, n?ttek, mint a gomba, míg aztán ?k is kirepültek.
Iskola, házasság, unoka.
Igazából nem panaszkodhat.
Minden úgy történt, ahogy szerette volna, de valami mégis folyton piszkálta. Valahol hátul a tarkójánál ott bizsergett a kérdés.
– Hogyan lehetséges ez?
Megöregedett, és az asszony vénült vele. Ráncos, vén bocskor lett, csak a tekintete volt a régi.
Azon nem fogott az id?. Néha olyan kaján pillantásokat vetett rá, hogy bizony megrezdült a vén kukac.
Hát szuszogtak egyet, de ezt is elfedte az öregség.
Lomhán tekerte már a lantját a vén test.
Inkább csak olyan bús nótát fújtak egymás fülébe, nem vad muzsikát.
Aztán mostanság már elég rossz volt a kapcsolatuk. Az asszony folyton morgott valamiért, ? meg hallgatta, míg bele nem sajdult a füle.
Aztán nagy ritkán kitört ? is.
Természetes volt neki a hirtelen harag. Már rég megbékélt vele, és az asszony is jól fogadta, ha nekidurálta magát.
Tulajdonképpen ez egy szerep volt, amit eljátszottak, ahelyett hogy azt mondták volna: Szeretlek.
De az utóbbi id?ben kezdett elcsavarodni a szerep.
Nem olyan ímmel-ámmal viták voltak. ?is egyre nehezebben bocsájtotta meg a kirohanásait.
Bántotta a dolog és tegnap már egészen megkorbácsolta magát miatta, amikor eszébe jutott a hal.
Azóta nem volt horgászni, és nem is mert. Az az igazság, hogy eszébe sem jutott, mert eleinte annyira boldog volt, no meg aztán nem is hitte igazán az egészet.
De most úgy érezte, elege lett.
Tudta magában, hogy hazudik, ha a halra fogja, de valahogy így könnyebb volt túlélni a hétköznapokat.
Egészen mostanáig.
Mostanáig, amikor ezredszer hallgatja ugyanazt a nótát és ugyanaz a nap ugyanazzal a mondókával kezd?dik.
Már azt sem tudja, mi van.
Hétf? vagy csütörtök?
Megy és kifogja a halat.
Egyszer egy ?rült pillanatban még megfordult a fejében, hogy lehet, az a hal a mostani felesége, de ez legalább olyan képtelenségnek t?nt, mint az, hogy most ugyanazt a halat fogja meg.
Annak a reggelnek már harminc éve, azóta már a csontjait is elmosta a víz.
De valamiért mégis kapaszkodott a gondolatba, lassan er?sebben hitt benne, mint bármi másban.
– Vén bolond! – mondogatta magában, de minden porcikájában érezte, hogy ez az út az egyetlen, ami kiviszi ebb?l a szürke, nyomasztó felh?b?l, ami körülveszi.
Úgyhogy felrúgta magát a székéb?l – mint egykor, amikor még dereka olyan er?s volt, mint a mestergerenda -, és határozott léptekkel elindult kifelé.
Úgy otthagyta az asszonyt, mint Szent Pál az oláhokat.
A pincéb?l el?kaparta a kincset, és mint azon a reggelen, most is egyik kezével a kenyeret gyúrta, míg a másikban a botot lóbálta.
Léptei egyre lassultak ahogy közeledett a parthoz.
Talán mégsem kéne ilyesmit kívánnia.
Ezt nem teheti meg.
Dehogynem. A hal hozta, hát vigye is el.
Titkon még azt is remélte, ez egy rossz álom, majd a vízparton felébred és visszasétálhat ahhoz a barnához, akit akkor reggel otthagyott.
De nem.
Ez a part más, már nem olyan, mint azon a régi hajnalon.
Nem suhog a nád és a holtágat is ben?tte már a növényzet burjánzó tarkasága.
Itt-ott üres flakonokból és papírból épített szeméthegyek n?ttek ki a földb?l.
Alig talált valami vizet.
Kitörte a part menti gazt és bedobta a horgot.
Józan esze folyamatosan verte a harangot.
– Te eszement vén marha, te! Hát nem látod, hogy mekkora hazugsággal élsz!
Döntsd el már végre, mit akarsz!
– Pecázni. – morogta halkan.
Kapása volt.
Nem hitte el, ráncos szemei szélesre nyíltak, gerince pattanásig feszült.
Most, most megvagy!
Izgalmában kidugta a nyelvét, úgy b?völte az úszót.
Az pedig, ahogy illik, elmerült.
Elvitte a hal.
Amikor megérezte a bot végén a visszahúzó er?t, már tudta, ez ugyanaz a hal lesz.
Ugyanolyan könnyedén húzta a partra, mint egykor.
Most is pont olyan nyugodtan nézett rá, mint azon a részeg hajnalon.
De ? már nem volt ugyanaz.
Szemének fényét évek hosszú sora tördelte, napra nap, és izmaiban sem azok a feszes rugók mozgatták a testét.
Akkor ott, a hal szemében meglátta a saját öregségét és annak minden bánatát.
Meglátta a szomorúságot és a végtelen beletör?dését abba, ami elkerülhetetlen.
Szája szegletében megjelent egy feszes mosoly.
– Te hal! Tudom, hogy te vagy az! Vidd el innét. Már nem bírok vele élni.
Hallod! Vedd el t?lem. Vagy vigyél el engem örökre és hagyd ?t élni.
De vidd el t?lem!
Megfogta a halat és a vízbe csúsztatta.
– Elengedlek, látod! Én hagylak élni! Csak annyit kérek, vedd el t?lem…
Kinyúlt a hal után, mintha még mondani akarna valamit.
– Félek… – suttogta a víznek.
Meglátta saját tükörképét.
Egy pillanatra úgy érezte magát, mint akkor, de aztán a hullámzó víz csendesen elmosta a képet.
Ismét az a szánalmas, öreg arc tekintett rá, amit már ezerszer látott minden reggel.
Lassan baktatott visszafelé.
Furcsa láthatatlan burok vette körül, mintha nem is létezne, olyan nesztelen és magányos léptekkel ment a házuk felé.
Otthon aztán üres lakásra talált.
Rémülten rohangált fel alá a portán.
Hangosan kiabált szerte a házban, szólongatva az asszonyt, de csak üres szobákat talált.
Mikor már nem volt hang a torkában, az udvaron roskadt térdre és úgy zokogott.
Siratta a magányát, mely teljes er?vel rászakadt, és az ? életének viskója összed?lt a súly alatt.
Mikor a könnyei is elfogytak, hirtelen elementáris düh lett rajta úrrá.
Felpattant és a folyó felé tántorgott.
Szíve úgy kalapált akár egy g?zkalapács, de most semmi sem számított.
Fújtatva, hörögve hajtotta a bosszú, a vágy, hogy megtorolja a halon, amit tett vele.
A part közelében már többször is elesett.
De szemében gyilkos düh tombolt, ami er?sebb volt az izmaiban lüktet? fáradtságnál.
Négykézláb csúszva hörögte a vízbe.
– Mit tettél te átkozott!
Kezével belemarkolt a zöldessárga iszapba és mérgesen bevágta a hullámzó tajték közé.
– Add vissza! Hallod? Add vissza!
Feltérdelt és két kézzel dobálta a folyót, dühösen tépte a gazt és hörögve hajigálta a felkavart vízbe.
– Add vissza, te dög! Te nem is létezel! Nem veheted el!
Végül feladta.
Hanyatt feküdt az iszapos f?ben és zihálva nézte az eget.
Valahol a gyomra mélyén furcsa békét érzett.
Megpróbálta megragadni, de folyton elsiklott el?le, míg végül ezt is feladta.
Mindent feladott.
Szédülten kavargott a saját örvényében, míg bele nem aludta magát a fáradtságba.
Olyan békér?l álmodott, amir?l eddig nem is tudta, hogy létezik.
Most ez a béke megtalálta ?t és szelíden ringatta, akár egy gyermeket.
Aztán álmában megjelent a felesége és mellé ült.
Lágyan megsimogatta a fejét, kigombolta az ingét a mellkasán és ? érezte azt a meleg kezet, érezte, ahogyan végigjárja az ismer?s borzongás.
Amit?l mindig elszállt egykor a haragja.
– Gyere. Menjünk haza.
Aztán szelíden megrázta.
– Gyere, mit csinálsz itt, ebben a koszban fekszel. Csupa sár meg iszap az arcod.
Hirtelen kinyitotta a szemét.
Az asszony ott állt felette és fogta a kezét, úgy húzta felfelé a koszos földr?l.
Ösztönösen mozdult, talpra húzta magát és a felesége szemébe nézett.
– Te hol voltál? Mindenhol kerestelek! Azt hittem, hogy a hal…
– Miféle hal? Mi van veled?
Aztán a szemébe nézett.
– Olyan más vagy. Csak nem aggódtál értem, te vén bolond!
Elmosolyodott, és az öreget megérintette az a béke, amit ott álmában érzett.
Megfogta a felesége kezét és rákacsintott.
– Menjünk haza.
Még egyszer visszanézett a folyóra, aztán a botot, amit még az apjától örökölt, messzire bevágta a közepébe.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:29 :: Kabdebon János
