Kovács-Cohner Róbert : Á(L)hulláMOK

 

Hullámok

lassan mozogták

körré az időt

a kontúrtalan szépia-hajnalban

 

a titokból született csillogások

festettek arcot a hullámoknak

és én csak néztem őket

és nem néztem arra

ahol feküdni hittelek

és nem néztem arra,

csak a hullámokat

az ezredéveket

sorsnak képzeltem

hal-ízű folyadékot

csillagok csíkká futottak

mint egy régi életben

szarvasként figyeltem

úgy szeretnél

ha szarvas lennék

simogatnál

de most kegyetlen a szemed

biztosan

de nem nézek arra

habbá fürdeni langyos tengerben

az egyedülség lila moraját

menni előre a hullámig

hullám és hullám között

hullámig

ami majd örököt mutat

a hullámig

amire ráismerek

ami az a régen jövőből ismert

arc-csillogással borít majd be langyosan

óriási feszültség

vibrál a homokban

a régi lábnyomok tőlünk vannak

és az óriási gyár kerítéséhez vezetnek

mint régen

minden üres

minden furcsán tompa-ragyogású

csak mi lehetünk itt

és csak egy ilyen álomnak hitt egyetlen

igazság-szagú utolsó hajnalban

amikor újra

emlékszem

a titkos éjjelekre

most csak kegyetlen szemed

hazudja csillagnak

a szív

 

Most milyen az a bizonyos te?

mint régen? mint képzelem? mint a bálban?

mint az alakod? mint a mellbimbód?

mint az illatod?

vagy olyan, mint lennie kellett volna?

vagy olyan, mint ez az este:

képzelt múlt-szerű

vagy vörössárgán kegyetlen

amikor újra álmodni tudom

a lényeget, mit már rég

életté felejtettem

 

Csuklódban az ér

a tejutat lükteti

mint a sors mátrixai

forrón, őszintén

én fogom,

és sírok

állok veled szemben,

szemed nézem, te a homokot,

fogom a kecses csuklód, és benne a

tejutat

érzem rétté lüktetni

újra álmodni tudlak ide

magam mellé

újra álmodni tudlak enyémmé

magamat fontossá

emléket közössé

újra álmodni tudlak ide

tejutat lüktető szívvel kacagsz

én a szíved hallgatom,

te a hajammal játszadozol

kedvesen –

 

A parton állunk,

kontúrjaink simogatják

örökké a partot,

egymással szemben,

egymássá válva,

ketten,

egyedül,

kacagsz.

rám

RÁM

nekem

velem

kacagsz,

kacagsz,

mint soha

 

Újra álmodni tudlak a felejtés

tengerének partjára

mert abban a pillanatban

a legvörösebb ez az est

közvetlenül mielőtt örökre elfelejtik

elfelejtjük

elfelejted

te engem

én árulóvá leszek

és nem felejtek

pedig ígértem neked

míg a hajam borzoltad

a sárga szélben

ígértem,

ha mellém képzelhetlek

szemed szemembe képzelhetem,

kezed kezembe képzelhetem,

utána mindent elfelejtek

de emlékszem,

és te itthagytál,

emlékszem, és

újra magam mellé álmodlak

 

Kislány vagy újra

a legfelnőttebb

tudunk játszani újra

anélkül, hogy meghalnánk

vörössé tükrözve a közös kártya lapjait

ahogy úsznak fényhíddá a szélben

mintha lenne más

mint ez a szürke kegyetlenség

de most újra magam mellé álmodlak

kegyetlennek,

utolsó közös estének,

kecses csuklójúnak,

olyannak, aki eltörli

régi lábnyomaink –

 

Utolsónak álmodott hajnalt

képzelek újra

a langyos tenger partján

ahol a tenger egybefut az űrrel

ahol ha szarvas lennék,

simogatnád a fejem,

és nem lennél kegyetlen,

ahol lőtt sebtől halhatnék öledbe

ahol ott a gyár

sosem tudtuk meg mit gyártottak benne

talán az Istent

vagy a hullámokat

de éjjel régen ketten

felderítettük

átmásztunk a szögesdróton

véres lett a kezem, ahogy segítettem neked

bemászni

te kacagtál, és lenyalogattad

a vért

átsétáltunk

az agyagos ösvényen a dombokon

át a munkatábor-szerű érzéseken

amiben egymásnak tettük széppé

a szenvedés-szerű sátrakat

talált konzerveken osztoztunk

és a világ csak kétváltozóssá vált

körülöttünk

csak mi voltunk

és múltunk elmúlt

érzésszereplői

jártunk az agyag-ösvényen

a dombokon

a távolban a hegyen ott a szürke-rozsdás

gyár

és aztán azt hiszem, életre ébredtünk

 

A parton mellettem

fekszel ha nem nézek arra

és a lábnyomok is

múltat mutatnak,

ha nem nézek rájuk

a homokszemek lapossá nyomják

a percet évvé

az évet örökké

hullámok

mozognak

mint valami nagy titok

nagy titok, úgy mozognak

valamit mutatni akarnak

langyos a víz

 

itthagylak téged,

úgyse voltál itt velem sose,

és a lábnyomok nincsenek is,

itt hagylak megint, örökre,

hogy majd képzelhessem ezt az estét

sors-szépia-szellővé

itthagylak, a gyár előtt a parton

már a fejem fölött is víz van

elborít a vízalattiság érzése

csendhangokat hallok újra

te meg kinn maradsz

a narancssárga fényekben

engem nézel

talán nézel engem

ahogy nem néztél volna soha

ha nem hagylak itt

langyos a víz

már úsznom kell

lábujjam súrolják a kövek,

a világ összes érzése kő a

tenger fenekén,

érzem őket,

te talán kinn fekszel narancssárgán,

vörösen,

kecses csuklóval,

én úszom egy régi jővőbe,

egy távoli fénycsík felé úszom,

az én hullámom felé,

sokára érem el,

de pont akkorra vár,

ott messze,

a túlparton,

addig minden kőérzés az enyém,

majd elérem a hullámot,

és befogad langyosan

 

Te még fekszel kinn

ha nem nézek vissza

fekszel és egy régi levelemben

bölcs, csillagszemekkel olvasod,

hogy mindjárt

ott jobbra a második gőzös

Űr-szarvassá varázsol engem

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:48 :: Kovács-Cohner Róbert
Szerző Kovács-Cohner Róbert 111 Írás
1986 márciusában születtem Budapesten. A Radnóti Miklós gimnázium elvégzése után az ELTE BTK filozófia szakára jelentkeztem – ezzel párhuzamosan a MUOSZ-nál emelt szintű újságíró képesítést is szereztem. A filozófia mellett az esztétika szakot és a Belső-Ázsia tanszék óráit látogattam. A gimnáziummal párhuzamosan gyakornokként dolgoztam a Kossuth rádiónál. 2008-ban az Esti Hírlap kultúra rovatához kerültem vezető újságíróként, majd a Népszabadság és a Népszabadság Magazin, valamint a Repertoár kulturális cikkeiért feleltem. 1998 óta írok, első versemet 2000 januárjában publikálták. 2007 szeptemberéig az AlkoTó-ház internetes irodalmi portál szerkesztője, előtte pedig a KözKincs főszerkesztője voltam. 1998 óta írok, első versemet 2000 januárjában publikálták. Első önálló kötetem, a neon 2006-ban jelent meg, a Glória kiadó gondozásában. Ephata - álom egy ablak üvegén című kötetem Vedres Csaba zongoraművész (ex-Aftercrying) cd-mellékletével és Veszely István grafikáival 2007 augusztusában került a könyvesboltokba. Jelenleg a Nők Lapja, a Nők Lapja Évszakok, a Könyvjelző, a GameStar magazin újságírójaként dolgozom, az iPhone Hungary-nek pedig szerkesztője vagyok. Mégis: ami a legfontosabb számomra, az a színház. 2009 óta az ország számos színházában játsszák drámáimat (Modern Elektra: 2009 - Vörösmarty Színház, Orfeusz és Etília: 2011 – Pesti Magyar Színház, Jászai: 2012 – Csokonai Színház, Na'Conxypanban hull a hó: – 2012 - Csokonai Színház, Tanár úr kérem, minden másképpen van!: 2013 - Vörösmarty Színház. Bemutató előtt: Boldogságtöredékek: 2013 – Nemzeti Színház, Gyöngéd Barbárok (Hrabaliáda) – 2013, Csokonai Színház). A drámaírás mellett dramaturgként is több színház munkájában veszek részt. 2009-től 2011-ig a Vörösmarty Színház NKA támogatást elnyerő Rivalda magazinjának voltam a főszerkesztője. Műfordítások: Schwarz-Tebelak: Godspell (bemutatta a Vörösmarty Színház), Shakespeare: Macbeth, Agatha Christie: Feketekávé (bemutatta a Vörösmarty Színház). Firka a falra /Kaleidoszkóp könyvsorozat, Kaleidoszkóp Nemzetközi Versfesztivál/(2005), Radír (2003, 2004). Cikkek: Haszon magazin (2004), Hírlevél (2005-től Közelkép, Képző-művészet, Fórum, Szakmapolitika rovat), Filozófiai szemle (2005-). Esti Hírlap, Népszabadság, Nők Lapja, Nők Lapja Évszakok, Könyvjelző, iPhone Hungary, Gamestar – utóbbi lapoknál a mai napig dolgozom. Honlapom: http://www.verssorok.hu Írásaim megjelennek még a http://www.artpresszo.hu -n A Héttoronynál 2007 augusztusától 2008 augusztusáig dolgoztam szerkesztőként.