Hullámok
lassan mozogták
körré az időt
a kontúrtalan szépia-hajnalban
a titokból született csillogások
festettek arcot a hullámoknak
és én csak néztem őket
és nem néztem arra
ahol feküdni hittelek
és nem néztem arra,
csak a hullámokat
az ezredéveket
sorsnak képzeltem
hal-ízű folyadékot
csillagok csíkká futottak
mint egy régi életben
szarvasként figyeltem
úgy szeretnél
ha szarvas lennék
simogatnál
de most kegyetlen a szemed
biztosan
de nem nézek arra
habbá fürdeni langyos tengerben
az egyedülség lila moraját
menni előre a hullámig
hullám és hullám között
hullámig
ami majd örököt mutat
a hullámig
amire ráismerek
ami az a régen jövőből ismert
arc-csillogással borít majd be langyosan
óriási feszültség
vibrál a homokban
a régi lábnyomok tőlünk vannak
és az óriási gyár kerítéséhez vezetnek
mint régen
minden üres
minden furcsán tompa-ragyogású
csak mi lehetünk itt
és csak egy ilyen álomnak hitt egyetlen
igazság-szagú utolsó hajnalban
amikor újra
emlékszem
a titkos éjjelekre
most csak kegyetlen szemed
hazudja csillagnak
a szív
Most milyen az a bizonyos te?
mint régen? mint képzelem? mint a bálban?
mint az alakod? mint a mellbimbód?
mint az illatod?
vagy olyan, mint lennie kellett volna?
vagy olyan, mint ez az este:
képzelt múlt-szerű
vagy vörössárgán kegyetlen
amikor újra álmodni tudom
a lényeget, mit már rég
életté felejtettem
Csuklódban az ér
a tejutat lükteti
mint a sors mátrixai
forrón, őszintén
én fogom,
és sírok
állok veled szemben,
szemed nézem, te a homokot,
fogom a kecses csuklód, és benne a
tejutat
érzem rétté lüktetni
újra álmodni tudlak ide
magam mellé
újra álmodni tudlak enyémmé
magamat fontossá
emléket közössé
újra álmodni tudlak ide
tejutat lüktető szívvel kacagsz
én a szíved hallgatom,
te a hajammal játszadozol
kedvesen –
A parton állunk,
kontúrjaink simogatják
örökké a partot,
egymással szemben,
egymássá válva,
ketten,
egyedül,
kacagsz.
rám
RÁM
nekem
velem
kacagsz,
kacagsz,
mint soha
Újra álmodni tudlak a felejtés
tengerének partjára
mert abban a pillanatban
a legvörösebb ez az est
közvetlenül mielőtt örökre elfelejtik
elfelejtjük
elfelejted
te engem
én árulóvá leszek
és nem felejtek
pedig ígértem neked
míg a hajam borzoltad
a sárga szélben
ígértem,
ha mellém képzelhetlek
szemed szemembe képzelhetem,
kezed kezembe képzelhetem,
utána mindent elfelejtek
de emlékszem,
és te itthagytál,
emlékszem, és
újra magam mellé álmodlak
Kislány vagy újra
a legfelnőttebb
tudunk játszani újra
anélkül, hogy meghalnánk
vörössé tükrözve a közös kártya lapjait
ahogy úsznak fényhíddá a szélben
mintha lenne más
mint ez a szürke kegyetlenség
de most újra magam mellé álmodlak
kegyetlennek,
utolsó közös estének,
kecses csuklójúnak,
olyannak, aki eltörli
régi lábnyomaink –
Utolsónak álmodott hajnalt
képzelek újra
a langyos tenger partján
ahol a tenger egybefut az űrrel
ahol ha szarvas lennék,
simogatnád a fejem,
és nem lennél kegyetlen,
ahol lőtt sebtől halhatnék öledbe
ahol ott a gyár
sosem tudtuk meg mit gyártottak benne
talán az Istent
vagy a hullámokat
de éjjel régen ketten
felderítettük
átmásztunk a szögesdróton
véres lett a kezem, ahogy segítettem neked
bemászni
te kacagtál, és lenyalogattad
a vért
átsétáltunk
az agyagos ösvényen a dombokon
át a munkatábor-szerű érzéseken
amiben egymásnak tettük széppé
a szenvedés-szerű sátrakat
talált konzerveken osztoztunk
és a világ csak kétváltozóssá vált
körülöttünk
csak mi voltunk
és múltunk elmúlt
érzésszereplői
jártunk az agyag-ösvényen
a dombokon
a távolban a hegyen ott a szürke-rozsdás
gyár
és aztán azt hiszem, életre ébredtünk
A parton mellettem
fekszel ha nem nézek arra
és a lábnyomok is
múltat mutatnak,
ha nem nézek rájuk
a homokszemek lapossá nyomják
a percet évvé
az évet örökké
hullámok
mozognak
mint valami nagy titok
nagy titok, úgy mozognak
valamit mutatni akarnak
langyos a víz
itthagylak téged,
úgyse voltál itt velem sose,
és a lábnyomok nincsenek is,
itt hagylak megint, örökre,
hogy majd képzelhessem ezt az estét
sors-szépia-szellővé
itthagylak, a gyár előtt a parton
már a fejem fölött is víz van
elborít a vízalattiság érzése
csendhangokat hallok újra
te meg kinn maradsz
a narancssárga fényekben
engem nézel
talán nézel engem
ahogy nem néztél volna soha
ha nem hagylak itt
langyos a víz
már úsznom kell
lábujjam súrolják a kövek,
a világ összes érzése kő a
tenger fenekén,
érzem őket,
te talán kinn fekszel narancssárgán,
vörösen,
kecses csuklóval,
én úszom egy régi jővőbe,
egy távoli fénycsík felé úszom,
az én hullámom felé,
sokára érem el,
de pont akkorra vár,
ott messze,
a túlparton,
addig minden kőérzés az enyém,
majd elérem a hullámot,
és befogad langyosan
Te még fekszel kinn
ha nem nézek vissza
fekszel és egy régi levelemben
bölcs, csillagszemekkel olvasod,
hogy mindjárt
ott jobbra a második gőzös
Űr-szarvassá varázsol engem
—
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:48 :: Kovács-Cohner Róbert
