XI. Évszakok
Ez a hajnal sosem ér véget.
A hó elolvadt.
Egy kis japán kertben kóborolunk:
én és a pirkadat.
Lágy fényeddel hegynyi üstököm simítod:
fehér vagy, mint a gésák –
az éjjelbe mostad minden bűnödet.
Árulásaid most árnyékokként
a fák ágaira akasztva lógnak.
Ők is árulók:
kecses tested védtelen lökték az égre,
de én megvédtelek a felhők gyalázatától.
Kis japán kert, tavaszi reggel,
s ez a reggel sosem érhet véget.
Sugár-karjaiddal átölelsz,
és csendre intesz:
a fák rügyezésének
dallamát hallgatjuk éteri csendben –
minden új bimbót egy távoli harang
kondulása köszönt.
Bambuszból szőtt ágyban
teát iszunk, halk,
harmatízű teát.
A fák feléd nyújtóznak,
és ránk sóhajtják
az élet szeretetét.
Már teljes díszben állnak sorfalat
virágzó nászágyunk körül,
és visszaverik még a leselkedő delet –
háttal állnak titkosan,
és én a reggelbe merülök,
beléd merülök iszonyú vétkeimmel –
benned fürdöm:
a reggeli ég kékjében.
Dél van. Hosszú utam nyara.
A kis japán kert izzadságunktól fénylik,
s a kis tó a kéj ritmusára lüktet:
minden hullám harangkondulás –
a tó hullámzik. Habjai lábunk nyalogatják,
vörösen izzunk az ég közepén,
s a fák a hőségben görcsbe görnyednek:
már nem bírjuk sokáig.
S áll még a japán kert:
Ide jutottunk. Itt maradunk.
Érezd az otthon szenvedélyét.
Csak sírni ne kezdj, ahogy
egy villámmal utolsót döfök beléd,
és felsikolt bíbort fröcskölve a vihar –
ne hagyd, hogy a kert párába fúljon,
ne ijedj meg a dörgéstől:
csak én sóhajtom rád a kis szülői házat,
a sötét rengeteget,
a magányos utat,
eltörött gyermekkorunk éles szilánkjait.
Csak sírni ne kezdj.
Délután van. Bágyadt délután.
Zuhog.
A kert fái ködbe burkolóznak,
s hagyom,
még hagyom,
hogy köd-karjaimból lágyan-sárgán
derengj egy elfelejtett tájra.
Ne félj.
Kis fényed örökre meghagyom.
Sikoly szakad fel belőled,
az égtájak, a miért-ek sikolya,
s a feltámadt szél borzolja
a kert fáiról lehullott avart.
Sötét van. Hideg.
Hegy-üstököm mögé bebújsz –
ne félj.
Itt nem láthat senki sem.
A fák csontvázkarjai kopognak válladon.
Csak hátra ne nézz:
a régi fák árnyai erdővé mérgesedtek –
a hold én vagyok,
és én vakítlak el minden csillagból.
Csend van. A harang meg sem mozdul.
Beléd oltottam, húsoddá tettem
minden régi fájdalmamat.
Nem látlak.
De érzem pihegésed.
S ha hittél valaha, még most is hiszel.
Las Vegasba megyünk, ha elhiszed,
hogy már csak űr vagyok,
s nem félsz lelkem pusztaságától –
akkor majd ott felmész
a fehér csigalépcsőn.
(a kápolnából zúgott a harang)
Nem tudom, hallasz-e még.
Üres vagyok.
Oly csendes, szelíd ez így.
Nem fontos,
lélegzel-e még.
Hajnalodik.
Minden megváltozott.
Metamorfózis.
Részed vagyok: apró spermium
végtelen tested száguldó kozmoszában,
s tán újra megteremtesz –
De nem látlak már,
hisz a fák helyén
tátong a sivatag.
Nem emlékszem rád,
pedig te voltál a fény –
most már csak hidrogén s hélium,
s itt fekszem, mint egy napsütötte darab kő –
————————————————-
Részletek az Ephata – Álom egy ablak üvegén cím? kötetb?l:
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 10:09 :: Kovács-Cohner Róbert
