Anyám, ha látnád ezeket a kitárt szárnyú, rikácsoló sirályokat! Mintha rínának: „Aj, aj!” Lehet, előre siratják az áldozatot, amire lecsapni készülődnek. Madarak ezek is… Hitchkock madarai is… Mit tudod te, Anyácska?
— Madárka — mondtad, s ölelésre rebbent a lelked. Ha látnád, mivé lesznek a madarak… mert hiszen élniük kell valamiből, Mama. Ha a csőrödből nem etetsz… Elmentél apával találkozni, apával, akit nem is ismerek, akit láttam valaha, de nem tudok emlékezni rá…
Milyen romantikus hangulatok érnek utol! Úgy látszik, ez a sokat várt tenger tulajdonképpen nem is nekem való.
Nyolc és fél évig, míg anya beteg volt, nem is látogathattam, mert Gizella nem engedte. Kegyetlenség volt szegény anyámmal szemben. Erősködhettem volna, semmibe vehettem volna a tilalmát, de az igazság az, hogy irtóztam olyan bénán és szerencsétlenül látni. Beszélni nem tudott volna hozzám, én nem mondhattam meg neki a történteket, hát jobb volt távol maradni. A halála óta eltelt tizenhárom éves rohanásban nem volt időm őt igazán elsiratni. Nem csoda hát, ha az első megállásnál rámtör mindenféle furcsa gondolat.
Bizony, ez az első igazi pihenőm negyven év alatt…
Anyámnak volt-e valaha? Nem hiszem. A háború alatt, amíg házmesterkedett, aligha és azután sem. Emlékszem, mindig a szoknyája körül ténferegtem, amíg a lépcsőházat súrolta. A takarítás esemény volt nekem, akár légiriadó után az összeszedhető ezüst szálak és a bajuszos bácsi látogatásai. Olyankor mindig medvecukrot vásárolhattam… a bajuszos bácsi… Csak nem azért menekültünk faluról városra a bombázások elől?!
De mi jogon gyanúsítom én az anyámat?… Pedig sűrűn jött, minden második, harmadik nap. Gizella nénémet kellene megkérdezni — ha tudnám, hol van —, biztosan jobban emlékszik, már ha igen. Sohase volt az a kimondott észkombájn, lehet nem is vett észre semmit. Úgy tűnik, mindig akkor jött a bácsi — mintha Robinak hívták volna —, amikor Gizella iskolába ment. Olyankor mindig adott pénzt medvecukorra. A bolt jó messze volt, a harmadik utcában…
Szégyelld magad Pirkó!
Jó, jó, szégyellem. Hiszen apa is ismerte. Egyszer hazaengedték a frontról kétnapi szabadságra. Akkor tudom, nálunk volt Robi bácsi is… a ragya verné meg, csak az ő arcára emlékszem… apának csak a hangja maradt: „Aztán vigyázz az enyéimre!” — szólt, amikor kikísérte a vendéget… Hátha végleg ráhagyott bennünket és csak azért nem jött haza?! Vannak ötleteim! De tényleg, hátha?… s akkor hová lett a bajuszos Robi, vagy Rudi, vagy ki? Egyáltalán, őt miért nem vitték el katonának? Nagydarab erős ember volt, nem nézett ki betegnek. Lehet, hogy végül őt is besorozták?… Egy darabig még jövögetett… s ha úgy rá voltunk bízva, miért nem látogatott meg soha a háború után? Miért nem ő költöztetett haza? Hagyta, hogy anyám egyedül cipekedjen.
Ki tudna minderre felelni? Anyám szegény tudott volna, mielőtt az agyvérzést kapta, de akkor senki sem kérdezte… Harmincöt éves korában maradt végképp egyedül s béna némaságba menekítette a bánatát. Nem a kollektivizálás volt az egyetlen fájdalma. Arra még panaszkodhatott itt-ott, ahol mert. Az el nem mesélhető és most már örökre titokban maradó veszteségei ütötték ki az élők sorából. Ezek közé tartozott Madárkája kirepülése is a családi fészekből.
Miért csak most tudom megérteni, mennyire fontos lett volna neki, hogy néha lásson? Szembe szállhattam volna Gizellával, követelhettem volna, hagyja meglátogatni anyámat… de akkor nem éreztem fontosnak. Nem volt szükségem rád, anyám, mert úgysem tudtál volna rajtam segíteni. Csak magamra számíthattam a magam bajában, hát nem is igyekeztem más bánatával törődni, elég volt nekem a sajátom.
— Már hogyne haragudnék, asszonyom! Látnám magát, ha hasba vágná egy labda…
Micsoda emberek! A tengerpartra költöznek kutyástúl, macskástúl, kölyköstől. Ilyen cigány módra jöhettem volna én is hamarabb.
Ez a bajod velük? Hogy te most, negyven évesen jutottál el először a tengerhez. Na és? Van, aki úgy éli le az életét, hogy sohase pihent és sohase látta a tengert. Nézd meg a szüleidet…
Nem kellene olyan nagy ügyet csinálni belőle. De egy bizonyos életkorban az embert elfogja a vágyakozás valami megfoghatatlan szépség után, s akkor látnia kell a tengert. Ismertem egy öregurat, ő volt az első taxisofőr a városban. Már akkor volt hajtási engedélye, amikor én még a világon sem voltam.
Hetvenöt éves korában szólt a feleségének: „Asszony, pakolj! Megyünk a tengerre. Dehogy bolondultam én meg, csak nem halhatok meg anélkül, hogy a tengert láttam volna.” — Az asszony halogatta volna az utazást. De az öregúr erősködött, menni, csak menni, minél hamarabb… Útban a tenger felé autóbalesetet okozott, életében először. Frontális ütközés, és lám, meg tudott halni mégis, úgy, hogy soha se látta a tengert. Csak a boncolásnál derült ki, hogy az ütközés pillanatában már halott volt. Öreg szíve nem bírta ki a várva-várt találkozás izgalmait. Az ő képzeletében milyen lehetett a tenger…?
Én is így indultam el az idén. Ilyen parancsoló, vágyakozással vegyes félelemmel. Hátha én se érek ide? Most már nevetek csak a babonás rossz érzésemen, s minden érzékszervemmel habzsolom a tengert. Az enyém, egészen! — fiam szemű kék, de néha haragos szürke, csalóka türkiz, olvasztott ezüst, opálfehér és korall ragyogás — szaga van, hűvössége, íze — és láttam megszületni belőle a napot. Ehhez mérhetően szép még csak a napnyugta volt a folyón, azon a bizonyos nyáron…
Az egész napi aratástól száraz volt a lelkem is. Átizzadt bőrömön a toklász és a por estére megcementesedett. Derekam sajgott a sok hajladozástól, lábamat, karomat véresre karcolta a kalász, a tarló… Megfutamodni lett volna kedvem, csak Ráduly ígérete tartott vissza: — „Este a folyó felé megyünk haza. Hozz két törülközőt és szappant!”
Soha még fürdő úgy nem esett. Teljesen ruhátlanul fürödni, az egy külön tapasztalás. Milyen lágyan tud simogatni a víz — csak Ráduly tudott úgy akkoriban…
— Félrefordulok, vetkezz le! Ha vízbe bújtál, szólj, hogy én is fürödhessek.
— De mély-e a víz? Mert én úszni nem tudok — lódítottam.
— Óvatosan menj, amíg nyakig ér, majd én vigyázok rád.
Lehet, hogy csak az apás „Vigyázok rád” hiányzott nekem? Erős volt a karja, átölelt, hogy úszni tanítson. Mostuk egymás hátát. Ujjai alatt egész hangyaboly bizsergett bennem.
— Kislány, ne piszkálj! Csiklandós vagyok.
Vajon néném tudja-e? — futott át az agyamon. Egy este kihallgattam őket, ahogy szeretkeztek. Olyan szomorúnak és állatinak tűnt az egész. Szó se volt arról, hogy Ráduly csiklandós lenne…
Fontos, hogy az ember akkor adja oda magát valakinek, amikor nagyon kívánja. Abban a fürdés utáni felfrissülésben — bőrömön a hideg víz ezer apró csípése, a megkarcolt részeken erősebben — minden pórusom lélegzett… Olyan tiszta és természetes volt minden, mint én magam. És jó…
A szerelem azóta is napon átforrósodott, kissé kesernyés bürök illatú.
— Te akartad, te víziboszorka, hiszen te akartad…— bajlódott Ráduly a lelkiismeretével. Én azzal voltam elfoglalva, hogy feltérképezzem a testét, ujjaimmal rajzoltam ki rajta a bordaizmok minden cikcakkját. Olyan volt, mint a görög márványszobrok. Olyan fehér is, csak a nyaka és a két karja volt barna az ing vonaláig.
— Holnap leveszed az inget és napozunk — döntöttem el —, majd én is hozok fürdőruhát.
— A falu azt hiszi megbolondultunk.
— Nem érdekel a falu!
— De ha itt kell élni… és Gizella, neki mit mondunk?
— Tőlem ki is doboltathatod az egészet — sírósodtam meg.
— Hát jó, na! Akkor egyelőre nem szólunk. Ne haragudj, kedves!
Az engesztelés vége újabb összeborulás lett.
— De fáj, Ráduly! — kényeskedtem, mert szerettem volna, hogy kérleljen, vagy erőszakoskodjon. De ő nem. Most is látom magam előtt, világra meredő férfiasságával. Addig nem láttam olyant, őszinte csodálattal bámultam. Kétségbeesett arccal csak annyit kérdezett: — „S akkor velem most mi lesz?”
Hát lehet az ilyent nem megölelni, ha az ember tizenhét éves és azt hiszi, csak ezért az egy dologért jött a világra?
Súlyosabb az, hogy negyvenévesen is hiszem, ez az egyik legfontosabb dolog, amiért a világra hoztak… Hát már sohasem öregszem meg annyira, hogy tiszta életet élhessek? Meddig zavar még a vágy egyik megalkuvásból a másikba? Mikor leszek elég önmagamnak? — azon az ígéretnapon a magány sem bántana…
Három hónapig tartott a nagy szerelem. Ráduly éjjel is megkeresett többször. Szép, tempósan végigszeretkezett éjszakáink voltak. Anyánk betegszobájában aludt Gizella, és éjszaka nem hagyta magára egy percre se, mert olyankor volt különösebben nyugtalan. Az első alkalmat kivéve hagytam, hogy Ráduly kezdeményezzen. De nem is volt szüksége biztatásra. Olyan volt, mint az inga, csak az első lökést várta s mire meglassúbbodhatott volna a mozgása vége is lett mindennek. Egy délben majdnem belehánytam a levesbe… Néném kérdőre fogott. Ráduly azt hazudta, ő lepett meg álmomban egy éjszaka. Paraszti lovagiasság, de létezik…
— Ugye megszülöd a gyermekem? — fogta könyörgőre, azután. — Ha nem, írmagom sem marad. Azt se tudja senki, voltam-e a világon. Küldök pénzt rendesen, ne félj! De itt nem maradhatsz. Nénéd elétene gyermekestől. Idővel lehet, megcsendesedik… Holnap veled megyek.
Egy távoli nagyvárost kellett keresnem, ahol eltűnhetek. Ahová nem járnak hét végén a falubelijeim, ahol nem ismer senki. Hogy mégsem tűntem el egészen a mélyben, azt Kati néninek köszönhetem. Feltétlenül kell írjak neki egy lapot, büszkén fogja mutogatni…
— Aztán, apád, anyád van-e?
— Apám eltűnt a fronton, anyám agyvérzést kapott és bénán fekszik.
— Iskolád?
— Lenne. Csak félbemaradt az érettségi előtt, hazamentem nénémnek segíteni.
— S akkor miért nem maradtál otthon?
— Mert terhes vagyok — sírtam el magam a szigorú kikérdezés közepén.
— Na, ne bőgj! Megesik az ilyesmi. Nem hiába hívják a magadfajtát „megesett leány”-nak. Aztán az apját ismered-e?
— A sógorom — hüppögtem.
— Nagy disznó lehet, az Isten verje meg! Hagyta, hogy így világgá kergessenek…
Tőle tanultam meg a kötő szakma mellett a munkásszállási lányok íratlan erkölcsi kódexét. Hat hónapig okított arra, hogy ha valaki — mint én — nem mehet egykönnyen férjhez, azt sokféle veszély fenyegeti. Egyrészt hajtja a vére, mert fiatal, másrészt híre megy, hogy rosszféle, s akkor lenézik a gyárban.
Az ő ágya mellett volt az enyém, abban a harmincöt ágyas teremben, amit annak idején munkásszállásnak neveztek. Harmincnégy ember leste a tested, kritizálta a fehérneműdet, és irigyelte ki szájadból a legjobb falatot. Szörnyű volt.
Szülés előtt és után közvetlenül albérleti szobát kellett kivennem, míg felépült az új otthon. Ott kaptam szobát, kétágyasat, Kati nénivel közösen. Kati nénit állítólag a nyilvánosházból menekítette át a szocializmus egyenesen a munkásszállásba. Nem kérdeztem meg tőle, mert a maga nemében tiszteletet parancsoló egyéniség volt. Illúziómentesen nézte a világot, de tele volt segítőkészséggel.
Azon az első napon, amikor megmutatták: „ez az ágyad, a WC a folyosó végén van” — és otthagytak, ha nem ő kerül mellém, lehet, hogy én már nem is élnék. Ő tanított meg mit csináljak, hogy szoptatásnál ne repedjen be a mellem. Elsorolta, hány pelenka, kising, rékli, rugdalózó és sapka kell a kicsinek. Kioktatott, hogy szülés előtt keressek orvost, aki hajlandó lesz értem éjjel is bejönni a kórházba… Találtam is egyet. Aztán, hogy minden tökéletes rendben legyen délben 12 órakor szültem — a bábasszonnyal. Persze az előre kifizetett hálapénzt sohase utalhattam át annak, aki igazán megérdemelte volna. De az ilyen melléfogások ritkák voltak Kati néni tanácstárában, mely kifogyhatatlannak bizonyult.
Szülés után a további szexuális életemről is gondoskodni hivatottnak érezte magát. Ezt nagyon kacskaringósan fogalmaztam meg, de ez fedi legjobban a történteket. Az elhivatottak megszállottságával oktatott minden adódó alkalommal.
— „A legfontosabb szabály, hogy senkivel sem szabad lefeküdni a gyárból. Keresni kell egy jóravaló egyetemistát. Stabil szeretőt találni, lányom, nem is olyan egyszerű. Hallgass rám, vén vagyok a szakmában. Talál az ember, akivel lefeküdjön egyszer-kétszer, ugye, hát hogyne találna, főleg ha úgy néz ki, mint te. De tele veszéllyel az ilyesmi. Az ember hirtelen azt sem tudja, mi a jobb, ha terhes marad, vagy ha összeszed valami csúf betegséget. Ideje, hogy benőjön a fejed lágya, elvégre gyermekes asszony vagy már.”
Kati néni nem csak beszélt. Keresett egy jóravaló egyetemistát, és be is mutatott egymásnak egy színházi előadáson — „mert azért meg kell adni a módját mindennek, lányom”. A gyermekre is ő vigyázott, amíg találkozgattunk.
Reggel vittem Győzőkét a bölcsődébe — munka után siettem vele haza. Mosni, vasalni kellett. Aztán rendszerint sétálni indultunk. Rossz időben a szűk szoba valóságos börtön. Az esték hosszúak és kegyetlenek lettek volna Kati néni ügyködése nélkül. Vállalta a fogadott nagymama szerepét s én mehettem Sanyival, ahová jólesett. Szép kapcsolat volt. Nem nevezném szerelemnek, mert hiányzott belőle a remény, mely minden szerelem alkotórésze. — A szerelem remény arra, hogy a másikat örökre magunkhoz kössük.
Néha sértett a viszony nyílt kilátástalansága. Titokban reméltem, hogy igazán belém szeret. De Kati néni ilyenkor magamhoz térített: — „Ne álmodozz, lányom! Bilibe ér a kezed és felébredsz… Azt hiszed olyan könnyen elvállalja valaki a más gyerekét?”
Öt év múlva, miután Sanyit kihelyezték, megmondtam Kati néninek, hogy nem kell második barát. Ha segíteni akar rajtam, vállalja el Győzőkét minden estére, fizetek érte. Be akarok iratkozni az esti líceumba, érettségizni akarok. Furcsa dac született bennem, hogy megmutassam Sanyinak, képes vagyok elvégezni egy rohadt egyetemet —, ha attól képzelte magát olyan nagynak, hogy még írni is derogált neki, miután elment.
Úgy éreztem, azért néz le, mert egyszerű kötőlány vagyok. Nem hittem Kati néninek, hogy a gyermek az igazi ok. A módra, ahogyan összeismertettek, egyáltalán nem gondoltam. Azt hittem, az iskola mindent kiegyenlíthet. Ha befejeztem, tiszta lappal indulhatok.
Ma már tudom, csak a halál törli tisztára a táblát. Addig csak írunk, írunk rá — ha valami nem érvényes, legfennebb áthúzni lehet, de annál éktelenebbül hívja fel magára a figyelmet.
Megjött a fényképész. Végre egy kis felhajtás. Élő nyúllal és kutyával jár palimadarat fogni, de igazán jó szövegei vannak:
— „Szülők, sírjatok a gyermekeknek, hogy csináljunk fényképet! Majd ha megnőnek mindenkinek megmutatják, milyen szép fiatalok voltatok egyszer.”
Megmártom magam. És képet is csináltathatnék. Miért ne? Győzőről minden születésnapján készült kép, rólam alig van, azok is többnyire rossz minőségű amatőr felvételek.
Imádom, ahogy felforr a bőrömön a víz, szinte hallszik, ahogy serceg. És imádom, hogy ebéd előtt felmehetek a szobámba, meztelenül sétálhatok és beülhetek a fürdőbe. Szeretem a márvány mozaik hideg simaságát a talpam alatt, a habfürdő finom fenyő illatát. A bidét külön élvezem használni. Azt hiszem, abban a nyolc és fél keserves esztendőben gyűlt fel bennem, ennyi luxus iránti vágy — és maradt részben azóta is kielégítetlen. És egyáltalán, luxusnak számíthat-e egy szép fürdőszoba a húszadik század végén Európában?
Hát, nálunk igen! Emlékszem még — örökre — azokra a munkásszállási kaszárnya folyosókra — ajtó, ajtó mellett, mintha cellák lennének… a folyosó végén a penészes falú zuhanyozók, mindig lelopták a három rózsát… — mire tudták felhasználni? kerti locsolónak, talán —… s azok a kreolin vagy klór bűzű kitakaríthatatlan árnyékszékek! Elviseled egyszer-kétszer, ha muszáj. De nap, mint nap, nyolc éven át! Az otthoni latrina palota volt ahhoz képest.
Ez a nyolc év sok mindent megmagyaráz. Azt a megszállottságot is, amivel gyűjteni tudtam a pénzt, hogy egyszer önálló lehessek. Anyám halála után kértem nénémet, fizesse ki az anyai örökségemet, a ház felét. Nem kívántam egetverő összeget, csak a hivatalosan megállapított állami ár felét. Úgy számítottam, azt hozzáteszem ahhoz, amit spóroltam, s veszek rajta egy lakótelepi lakást, részletre. Azt válaszolta, nincs miből fizetnie. Gondoltam egy merészet: — Na, Gizella, most megtudod te is, milyen, ha nincs tető a fejed felett! — s kifizettem nénémet.
Legjobb úton voltam a teljes önállósodás felé, s akkor megint elkövettem egy marhaságot. Pedig megmondta Kati néni, csak nem hallgattam rá: —„Az jó lesz, lányom, ha hazamész a faludba és a sajátodban hajtod álomra a fejedet. Csak feleségül ne menj a sógorodhoz, erre ügyelj!”
( Folytatása következik)
( Folytatása következik)
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Bárányi Ildikó
