Nagy és életre szóló szerelemmel indultunk. A kezdet tele volt nehézséggel. A háború nyomai még nem múltak teljesen el, az élet inkább küzdelem volt mindenki számára és nem örömhordozó létforma. Én tizennyolc éves voltam, ? pedig huszonöt. Lebegtünk a mámoros érzések hullámain, terveztük a jöv?t és kiszíneztük magunkban a ránk váró éveket. Pedig sok ellenz?je volt a szerelmünknek. Géza szülei hallani sem akartak arról, hogy összeházasodjunk. Soha nem mondták el, hogy mi volt a kifogásuk ellenem, vagy a szerelmünk ellen, csak a véleményt közölték: nem egyeznek bele a házasságunkba. De minket nem lehetett megállítani! Az én szüleim sem lelkesedtek, de nem voltak annyira elutasítók, csak segíteni nem tudtak, mert szegények voltak, magukat is alig tudták fenntartani.
Titokban házasodtunk össze, templomi esküv? nem volt, a házasságkötésnél két idegen volt a tanú. De minket semmi nem érdekelt, éreztünk magunkban annyi er?t, amely egy új élet felépítéséhez kellett. Ezt az er?t az egymás iránti érzések adták meg. Nyitottak voltunk, ?szinték, valami elmondhatatlan bizalmat éreztünk egymás iránt. Elvarázsoltaknak neveztük magunkat, ha csak ketten voltunk. Mert valóban, valami varázslatos köd lebegett körülöttünk és bennünk. De a hétköznapok nehézségeit nem is tudtuk volna másképpen elviselni. Sem az ?, sem az én szüleimnél nem lakhattunk. Az ? szülei nem fogadtak be, nem ismerték el a házasságunkat. Az én szüleimnél viszont nem tudtuk volna megoldani. Kezdetben éjszakáról – éjszakára vándoroltunk, mindig máshol aludtunk, ismer?söknél, közeli és távoli barátoknál, ahol éppen egy – egy éjjelre befogadtak bennünket. Aztán néhány hónap múlva találtunk albérletet, kés?bb egy szoba – konyhás, udvari WC – s, lerobbant lakáshoz jutottunk. Nehéz éveket éltünk át, robotoltunk a megélhetésért, örömteli, önfeledt pillanatunk kevés volt, csak az egymás iránt érzett érzések adtak valami
megnyugvást, és reményt. Nem is mertünk gondolni arra, hogy gyerekünk legyen. Kétszer is terhes lettem, de mindkét alkalommal el kellett vetetni a kicsit, nem kevés kockázatot vállalva.
De mégis felépítettük a közös életünket. Olyan élet volt ez, amelyben er?s összetartozást éreztünk, a szerelem volt a leger?sebb köt?anyag. Néha volt kisebb összekoccanásunk, de komolyabb ellentét nem merült fel közöttünk. Mindent megbeszéltünk egymással, közösen döntöttünk ügyeinkben. De önálló személyiségét egyikünk sem adta fel és nem is várta el a másiktól.
Teltek az évek. Kemény munkát végeztünk, volt olyan id?szak, amikor mindketten több állással rendelkeztünk, reggelt?l estig loholtunk, dolgoztunk, este fáradtan értünk haza. De az esték a mieink voltak. Géza sokat segített az otthoni munkában, együtt alakítottuk életünket. Anyagilag is gyarapodtunk, elértük, hogy megfelel? saját lakásunk lett, a napi megélhetés gondjai már nem annyira nyomtak bennünket. A megértés és a szerelem továbbra is életünk vezérl?je volt. Jelent?s krízisek nélkül éltük közös életünket.
Ez azonban már egy más élet volt, az el?z? élet talaján maradtunk, de átalakítottuk életformánkat Ez volt a második élet, amit felépítettünk magunknak. Elkezdtünk utazgatni, a valutakeretünket kihasználtuk. Bejártuk Európa nagy részét. Volt egy motorunk, azzal sokat mentünk külföldre is meg hazai kirándulásokra is. Könnyebben éltünk, továbbra is boldognak gondoltam magamat, csak a gyerek hiányzott egyre jobban. De már valamiért nem jött össze, nem tudtam terhes maradni.
És akkor beütött a baj. Géza a motorjával egy zebrán elütött egy gyalogost. Fiatalember volt az illet?, a gyalogos átkel?helyen oldaltól szaladt neki a motornak, az ütközést?l elesett és olyan er?sen ütötte be a fejét a járdaszegélybe, hogy a kórházban pár nap múlva meghalt. Géza nem érezte magát hibásnak, hiszen a fiatalember váratlanul és kiszámíthatatlanul szaladt neki a motornak, de mert zebrán történt az eset, a figyelmetlen vezetést tekintette a bíróság meghatározónak és 18 hónapi fogházra ítélte, amit Baracskán töltött el.
Ez nehéz id?szak volt. Minden alkalommal meglátogattam, amikor lehetett, csomagokat küldtem neki, leveleket naponta írtam, igyekeztem benne a lelket tartani. Amúgy nem volt elviselhetetlen az élete, el?bb írnok volt, majd a könyvtárba került. Jó magaviselettel igyekezett könnyíteni a bezártság miatt érzett feszültségein. Amennyire ez ilyen helyen lehet, meg is becsülték ?t. De valami változás mégis elindult benne. Megjelent a féltékenység fantoma. A másfél év – egymástól távol – a lelkében valami hasadást idézett el?. Korábban soha nem volt féltékeny, köztünk fel sem vet?dött, hogy bármelyikünk életében más valaki is lehetne. Most pedig a gyanú felütötte a fejét. Pedig okot nem adtam rá, hiszen nekem továbbra is Géza volt az egyetlen férfi, akit elfogadtam magamnak. De ? bent, az éjjeli töprengései közben, arra a gondolatra jutott, hogy valaki biztosan bekerült az életembe. Nem volt emiatt hangos szóváltás közöttünk, mindössze egyszer hozta szóba a témát, azt is csak kérdés formájában, de a szemében ott égett valami másfajta fény, egy kicsit a szomorúság, egy kicsit a szemrehányás keverékeként. Nem volt könny? elviselnem az alaptalan, bár néma vádakat. Persze, hogy volt kísértés és kísért? is b?ven, hiszen csinos asszony voltam, megakadt rajtam a férfiak szeme. De én ragaszkodtam a férjemhez, elkerültem a csapdákat.
Amikor kiszabadult, mindketten éreztük, hogy több dologban másképpen kell folytatnunk az életünket. Valahol a háttérben már megjelent a bizalmatlanság, a kétely a másik szavában és szándékában. Küls?leg csak annyi változott, hogy Géza óvatosabb, visszafogottabb lett. De mindketten tudtuk, hogy ismét egy újfajta életvitelre kell berendezkednünk. A börtönélet maradványai még sokáig körbelebegték napi életünket. Ezt els?sorban abban éreztem, hogy már nem kedvelte annyira az én önállóságomat, igyekezett jobban felügyelete alá vonni az életemet. Még mindig közösen döntöttünk ügyeinkben, de Géza véleménye meghatározóbb lett. Már elvárta, hogy vitáinkban én adjam fel az álláspontomat.
Aztán újabb évek teltek el. Beleértünk a közepes életkor kezdetébe és lassan végleg lemondtunk arról, hogy gyermekünk lehet. Már nem is er?ltettük, tudomásul vettük, hogy mi csak egymás létezésében találjuk meg életünk értelmét. A lobogó szerelem már visszafogottabb lett, de ez még mindig szerelem volt, mint ahogy a virág is ugyanaz marad akkor is, ha már hervadni kezd. Már konszolidált polgári létben éltünk, nem voltak napi megélhetési gondjaink. Márkás autónk volt, átköltöztünk egy családi házba. Továbbra is sokat utaztunk, de most már a világ távolabbi részeibe is eljutottunk. Igazán meg lehettünk elégedve életünk alakulásával. Csak a gyermek hiányzott bel?le. De már 50 felé jártunk, saját gyermekre már nem lehetett gondolni.
És ekkor a véletlen ismét beleszólt az életünkbe. Egy távoli unokatestvérem baleset áldozata lett a feleségével együtt, árván maradt egy tízéves kislány utánuk. Én voltam az egyetlen él? rokon, a gyámhatóság megkeresett és lehet?séget adott a gyermek örökbefogadására. Természetesen vállaltuk. Repestünk az örömt?l, tervezgettük a jöv?t, hiszen a kislányt sajátunkként akartuk nevelni bels?leg is. A megváltozott
körülmények miatt ismét másfajta életformát kellett kialakítani. Immár a negyedik életünket kellett felépítenünk, amióta közös a sorsunk. A gyerek id?t igényelt, átrendeztük az elfoglaltságainkat. Már kell? gyakorlatunk volt abban, hogy a lehetséges és szükséges változások viszonylag zökken?mentesen épüljenek be életritmusunkba.
A gyerek hamar elfogadott bennünket, igazi családként éltünk vele együtt. Az iskolában jó el?menetelt mutatott, a kamaszodás során szép lánnyá serdült. Kivételes képessége volt a zene területén, f?leg a hangszeres zenében. Remekül zongorázott, szépen énekelt. Nagyon büszkék voltunk rá. De a sors másképpen akarta. Egy nap elesett az utcán, egy kerékpározó fiú nekiszaladt és fellökte. A fejét ütötte be a járdaszegélybe, két hónap múlva halott volt. A tragédia megviselt mindkett?nket. Másodszor adódott szinte kísértetiesen hasonló tragédia az életünkben. Már nem azok voltunk, akik korábban. Közeledtünk a 60 éves kor felé, készültünk nyugdíjba menni.
Aztán eljött a nyugdíjas kor is. Újra kellett rendezni az életünket, másféle ritmus, másféle szokások. Továbbra is utaztunk a világban, gyakran hazai tájakon is. Munkáját mindegyikünk abbahagyta, másfajta rendszeres és hivatalos foglalkozást sem kerestünk. Egyhangúbb, de pihen?sebb lett az életünk. Még az eddiginél is nagyobb mértékben egymás felé fordultunk, kevés barátunk volt, nem jártunk különösebben társaságba sem. Eleinte meg is voltunk így, de ahogy telt az id?, egyre inkább azt éreztem, hogy ez a bezártság kivált olyan dolgokat, amelyeket mindig szerettem volna elkerülni. Géza egyre inkább a birtoklás szándékának a jeleit mutatta. Ha nem volt kedve sétálni, de én szívesen nézegettem volna a kirakatokat, akkor azt akarta, hogy én is maradjak otthon, ne menjek el egyedül. Ha én néztem volna a tv-t, akkor neki éppen a csendre volt szüksége. Ha én szerettem volna egy kicsit magam lenni, akkor ? éppen társalogni akart és nem vette szívesen, ha visszavonultam a saját szobámba. Nem szerette, ha régi ismer?seim, vagy barátn?im telefonáltak, vagy ha találkoztam velük.
Tulajdonképpen nem tudtunk mit kezdeni magunkkal és egymással. És ez egyre inkább terhes lett nekem, de talán belül Géza számára is, amit azonban ? nem vallott be, még saját magának sem. Amikor este lefeküdtem, szinte mindig azon járt az eszem, hogyan kellene a nyugdíjas éveinkre felépíteni az életünket, vagyis megváltoztatni a kialakultat. Ám Gézával beszélni sem tudtam a témáról. Elzárkózott, szerinte így jó, ahogy van. Most éreztem el?ször, hogy már komolyabb mértékben hidegülünk egymás iránt. Érintkezésünk udvarias és figyelmes volt, de csak azon a körön belül, amelyet Géza megszabott. Ha én abból ki akartam lépni, akkor ridegebb lett, keményebb és ellenállóbb. Egyre nagyobb mértékben akarta uralni életemet, napjaimat, s?t az óráimat is.
T?rtem egy darabig, sokféle módon igyekeztem kiszabadulni a nyomása alól, de nem sikerült. Hiába akartam valami elfoglaltságot keresni magamnak, ellenezte. Hiába mondtam, hogy menjen el ? valami kedve szerinti munkára, nem akarta. Beszélni sem nagyon lehetett vele ilyen témákról. Aztán eljött az a pont, amikor ez a túlzott ellen?rzés annyira zavart már, hogy fellázadtam. Ott akartam hagyni.
És ekkor – életünk során el?ször – elcsattant az els? pofon. Nem nagy, inkább jelképes ütés volt, de kifejezte, hogy itt már nem két önálló emberr?l van szó, hanem szinte f?nöki – beosztotti a kapcsolatunk. Nagyon megviselt a felismerés, annál is inkább, mert jelezte az elkerülhetetlen szakítást, mint a megoldás irányát. Gézát is letörte az eset, de ennek ellenére nem tudott már változtatni a maga által kialakított formákon. Amennyire életünk korábbi szakaszaiban, amikor váltani kellett, rugalmasan és célszer?en módosítottunk szokásainkon, az életritmusunkon, annyira lemerevedett lett a mostani helyzet. És egyre világosabbá vált, hogy itt csak radikális megoldást lehet alkalmazni
Hosszan töprengtem éjszakánként. Számba vettem a különféle érveket és szempontokat. Nem tagadhatom, hogy még mindig Géza számomra a férj, a férfi, és a szerelem sem múlt el teljesen. Emlékeim java része Gézával kapcsolatos, bel?le táplálkozik. A biztonságot egész életemben ? nyújtotta nekem, vele köt össze egész múltam, egymáshoz tartoztunk és egymáshoz tartozunk ma is. Sok örömet kaptam t?le, ha újra kellene kezdeni, ismét ?t választanám.
De öregkori rigolyái egyre nehezebben viselhet?k el, félnem kell attól, hogy ebben az állapotban benne van annak a veszélye is, hogy idegileg kikészülünk mindketten. Talán megoldás lenne az, ha külön költöznénk, és napközben találkoznánk egymással. De ezt Géza nem fogadná el. Meggy?z?désemmé vált, hogy csak az elválás oldja meg ezt a helyzetet. Tudom, hogy nem igaz ez sem, mert nem ad teljes megoldást, de talán most ez a legcélszer?bb lépés. Fájdalmas, de kikerülhetetlen döntés szükséges, mint amikor a sebész nem lát más utat, mint az amputációt.
/Folytatása következik/
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:01 :: Bonifert Ádám
