Ballada
D?l a fa.
Apró fehér koporsó, arany d?lt bet?k,
benne kicsiny ártatlan csecsem?.
Fehér az asszony, reszket
méhe gyümölcsét síratja – reményét –
sötét felh?k alatt ballag,
hogy eltemesse azt, ami megmaradt.
Párja kíséri némán, komor
bús szemében ég a bánat.
Szíve darabokra tört, hogy kedvesét
boldogtalannak látja.
?választott: az asszony, vagy a gyermek?!
Fájdalmas döntés. Az Isten nem ver meg…
Teltek a napok, n?tt a bánat,
hiába nevetett a nap, kacagott a szél,
nem tudott örülni a világ ezer apró csodájának.
Míg egy ?szi es?s hajnalon meg nem látta:
gyönge és félszeg volt a kicsiny fácska.
De az asszony mégis megvette.
Be is ültette a ház elébe, hogy csodálja.
Becézte, gondozta, óvta még a szélt?l is.
Párja boldog volt, hogy látta újra
a fényt a n? szemében, – élni akart,
már ritkábban sírt, többet mosolygott.
S ha ehhez egy platán kellett? -hát az se baj…
N?tt a fa. Nyáron árnyat adott,
télen felfogta a szelet, viharral vívott,
óvta a gondozó kezet.
Tavasszal szeleken játszott víg, friss éneket
és összel terített bíborszönyeget,
ága nyúlt a nap felé.
Elszállt sok nyár, tombolt sok tél,
míg egy deres hajnalon
sírás rázta meg a házat:
meghalt a férfi álmában.
Talán gyermekét ölelte, unokát ringatott –
mosoly ült az arcán, gyönyör?t láthatott.
Öszhajú asszony ballagott magában,
párját kisérte ki utolsó útjára
-Ó, én szép Sz?zanyám, csak egy fiam lenne! –
csak egy gyermekem, támaszom lehetne
hanyatló éltemen…
Igy búsulta magát, hazafelé menet.
Susogott a platán, ahogy közeledett,
vigasztalón óvta, messzir?l figyelte,
gondoskodó anyját csak meg nem ölelte,
bánatosan hullott bíborszín levele.
Ahogy hozzá lépett az apró mamika,
boldog lett a szíve – hisz itt van az ? Fia!
Átölelte a fát, úgy hullatta könnyét.
S vígabb napok jöttek borús id?k után,
Égig ért a platán, túl látott a Tiszán,
Ezer madár talált rajta újfészkel? helyet,
Szerelmes dallal becézte a hajnali szelet.
Büszke, er?s platán, szélnek meg sem hajlott.
Árnyékával óvta a picike farmot.
Gyönyör? tavasz jött, vad szelekkel,
Ezer virágával pompázott illatában,
Igézett az életigéret
Halvány kicsiny asszony csodálta fiát:
nincs nála szebb, délcegebb,
míg világ a világ!…
Ám a Vihar elküldte fiát a Tomboló Szelet,
szaggassa porrá a büszke platánt.
Törjön recsegve, sírva minden ág!-
ne csábítsa Szell? kishugát,
ne csókoljon harmatcseppet hajába.
Ne nyúljon az égre napot ölelni ága!
Míg meg nem hajol el?tte a földig,
tépte, szaggatta – tört minden ág,
szétszórta ezer virágát, – nem hajolt meg!
És újra: tövest?l csavarta,
d?lt a fa, robajjal sikollyal recsegve,
míg koronája földet ért….
Eltiport mindent, mi útjába állt,
romokban hevert a kicsi ház.
Meghalt a Fiu és vitte Anyját,
nem hagyta el magáhozz ölelte…
Koporsóját és fejfáját bel?le faragták.
A sír nem omlott be soha
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:29 :: Dobó Erzsébet
