A váróterem sarkában ültek a piszkos padon. Szorítva fogták egymás kezét. Búcsúztak.
János szétnézett a sivár teremben. Piszkos ablakok, szemét a pad alatt, összegyűrt papír ételmaradékkal az asztalon, kiömlött üdítőtől ragacsos padló. „Remények és csalódások, találkozások és elválások szigete” gondolta keserűen.
Júlia csendben ült mellette és ijedt szemekkel nézte a hangoskodó jövő-menő embereket.
— Ugye vársz rám? — nézett a szemébe a fiú. — Ugye megvársz?
— Várlak! — suttogta a lány.
— Biztos?
— Biztos, biztos, biztos! Tudod — tette még hozzá —, mire hazajössz, ketten fogunk várni! — azzal a hasára tette kezét.
— Ez igaz? — kérdezte a fiú, és csillagok gyúltak fel a tekintetében.
Aztán bejött a vonat, János vette katonaládáját, fellépett a vonatra, az ablakából úgy integetett, hogy majd kiesett, és fülig ért a szája a boldogságtól. Társai mosolyogva figyelték.
— Mi az? — kérdezték, miután a vonat kigördült az állomásról és János leült a helyére. — Ötös találatod van a lottón?
— Annál is jobb! — válaszolt, de bővebb magyarázatot nem adott, csak befele mosolyogva üldögélt a vasúti kocsi műbőr ülésén.
A kaszárnyában úgy teltek a napok — a kiképzés, a fegyelem tanulása —, hogy nem is vette észre. A világot maga körül alig észlelte, mintha nem is a földön járt volna. Egész lényét átjárta a tudat, hogy valahol, nem olyan messze, egy életbimbó növekedik, fejlődik, és az, az övé…
Az eskütételre eljött a családja és eljött Júlia is. A vendégeknek a kaszárnya udvarán állítottak fel hosszú asztalokat, hogy oda üljenek le az ünnepélyes eskütétel után egy kis beszélgetésre, falatozásra — az otthoniból. János féltő gonddal, aggodalmaskodva készített ülőhelyet Júliának maga mellett, szemben a szüleivel. Az édesanyja csillogó szemüket látva átszólt az asztal felett:
— Fiacskám, ha akarjátok, az első szabadságos hétvégén elmegyünk a paphoz.
— Köszönöm, édesanyám!
Úgy is történt. Amikor három hét múlva két nap eltávozást kaptak, János és Júlia összeházasodtak. Ahogy a parancsnok megtudta, hogy mire készül János, az eltávozását megtoldotta még két nappal. Az anyakönyv-vezető gyorsított eljárással intézte az esketést, lévén szó „katonaesküvőről”.
Tizennyolc hónapi katonai szolgálat után János leszerelt, és otthon valóban ketten várták, ahogy azt Júlia a búcsúzáskor az állomáson megmondta. A kicsi Juliska éppen az évet töltötte.
János hamar szerzett munkát magának, az „öregek” átengedtek egy házhelynyit az udvarukból a fiataloknak, s a két szülő segítségével fél év sem kellett, készen állt a saját házuk.
Kellett is, mert szaporodott a család. Viharos szerelmük kézzelfogható bizonyítékaként másfél, kétéves időközönként születtek a gyermekeik. Összesen öt.
János jó munkahelyet kapott, jól keresett, igaz sokat is dolgozott, de soha nem panaszkodott, és alig várta az estét, amit a családjával tölthet. Júlia rendezte a gyerekeket, meg volt egész napra az elfoglaltsága. Vidáman kacagva végzett minden munkát, a takarítást, a gyermekek nevelését, a mosást, mosdatást. És alig várta haza a férjét. Szenvedélyes szerelme szinte az egeket ostromolta…
Éppen a hatodik gyermekét hordta a szíve alatt. A nyári hőséget hirtelen jött zápor enyhítette, és Júlia kiszaladt az udvarra, hogy szedje össze a kiteregetett frissen mosott ruhát. Ahogy jött vissza a házba, a papucsa megcsúszott a nedves, latyakos füvön. Az asszonyka nagyot esett, a ruhák beleestek a sárba, és ő alig bírt a házba bevánszorogni. A szomszédasszonyt hívta át kicsi Juliska, és ő hívott orvost. Bevitték a kórházba. Nem törött ugyan csontja, de hajnalban elveszítette a terhességét.
Valami akkor megváltozott…
Júlia kezdte elhanyagolni a gyermekeit. Terhére lett a házimunka és férje döbbenetére elkezdett cigarettázni.
— Mi történt, Júlia? — kérdezte aggodalmas hangon. De csak vállrándítás volt a válasz.
Amikor padig tovább kérdezősködött, hogy „van valami baj?” — Júlia megdühödött és kiabálni kezdett.
— Engem te ne vallass! Nem vagyok a cseléded! Nem vagyok senkinek a cselédje!
— Jó, jó. Nyugodj meg!
— Majd megnyugszom, ha akarok! Menj a szemem elől!
Este nagy kibékülés következett, de naponta megismétlődtek, az értelmetlen veszekedések.
Júlia sértődött arccal járt-kelt a házban, már nem kacagott, mint azelőtt. Délelőttönként beült a cukrászdába, vagy a bárba egy feketére és egy cigarettára. Egyik nap egy ismerőse megkérdezte, hogy „fő már az ebéd?” Mire Júlia felállt, és szó nélkül kiment a cukrászdából.
— Mit kémkedik ez utánam? — dörmögte, és az utcán riadtan széttekintgetve igyekezett haza.
Otthon a kislánya, aki még nem járt iskolába, megkérdezte:
— Hol voltál anyu?
— Már te is kémkedsz utánam? — kérdezte vissza dühösen.
Mikor este a férje haza jött neki is panaszkodott, hogy kémkednek, leskelődnek utána. Bőbeszédűen magyarázta, hogy kint a városban, de még itthon is figyelik, még a gyereket is felbiztatták. Hogy kik? Hát azok!
— Kimerültek drágám az idegeid. Holnap menjünk el az orvoshoz! — próbálkozott János.
Az eredmény az lett, hogy „már a férjében sem bízhat, ő sem érti meg, ő nem beteg, higgye el János, hogy úgy van, ahogy mondja, ne legyen az ellensége”… és így tovább, míg el nem kezdett sírni.
— Senki nem szeret, senki nem ért meg, nincs is mit keressek ezen a világon! — zokogta.
Orvoshoz nem volt hajlandó elmenni. Egész naphosszat képes volt ülni a konyhaasztal mellett. Alig végzett el valamit a házimunkából, a nagyobb gyerekek segítettek, ahogy tudtak, meg János, amikor haza jött a munkából.
Tarthatatlan állapot volt. János elhívta az édesanyját, segítsen a ház, a család dolgaiban. Júlia mintha észre sem vette volna. Alig szólt az anyósához, csak Jánosnak panaszkodott esténként a már szinte szokott módon, hogy a szomszédok, a járókelők az utcán, a szemben levő tömbház lakói figyelik.
— Hidd el, János, látom, amit látok. Ma délután is ott szemben az erkélyre kitették azt a nagy fehér hangfelfogót, hogy kihallgassák, amit beszélek. De én nem beszélek. Nem hagyom, hogy kihallgassanak. Érted?
Férje próbálta megnyugtatni, hogy nem figyeli, nem lesi senki, és az ott szemben a balkonon csak egy kiteregetett lepedő.
Teregetés? Lepedő? — sikoltotta, és tíz körömmel ugrott a János arcának. Karmolta, haját tépte, rugdalta.
Kihívták a mentőt, és beszállították az elmeosztályra.
Hetekig kezelték, és „kiegyensúlyozott állapotban” engedték haza.
János összeroppant, az alkoholban keresett magának menedéket. Minden az édesanyjára maradt: a gyerekek, Júlia, és most még János is, aki esténként mindig mámorosan érkezett haza, és gyorsan lefeküdt, aludni. Elutasította a környezetét, a gondokat, a teendőket a családban. Egyre jobban belemerült az italozásba. Munkahelyén is bajok voltak. Munkatársai figyelmeztették, hogy vigyázzon, nehogy a főnökei észrevegyék, hogy italosan jár be dolgozni!
Júlia állapota nem javult. A gyógyszereit nem szedte, és újból rohama volt. A kórházi kezelés most hosszabbra nyúlt. Hónapokra bent tartották.
A család széthullt. Az gyermekre rengeteg panasz volt az iskolában: hanyatlottak a tanulásban, sokat hiányoztak, állandóan rendetlenkedtek, verekedtek. Végül az iskolaigazgató a Családvédelmi Szolgálathoz fordult.
Az anya elmeosztályon, az apa alkoholista: a gyerekeket nevelőszülőkhöz helyezték el a nagymama minden tiltakozása ellenére.
János a kocsmaasztalnál kesergett, panaszkodott az ivócimborájának:
— Mit tegyek, cimbora? Feleségem az elmeosztályon, a gyermekeimet elvették, a munkából is ki akarnak rúgni. Jobb lenne, ha a Dunának mennék!
— Ne bomolj, János. Gyere, hazakísérlek! — készségeskedett a cimbora, bár ő sem volt valami biztos a mozdulataiban, s a szavakat is kissé nehezen formálta.
— Haza, az üres lakásba? Na, ne viccelj, inkább hozz még egy rundot, itt egy százas.
Záróra után a kidobó ember tessékelt ki őket az utcára, együtt még két másik kései vendéggel.
Dülöngélve indultak el a járdán egymásba kapaszkodva. A sarkon feltűnt az autóbusz utolsó járata. Majdnem üres volt, és a gépkocsivezető rákapcsolt — szerette volna mihamarabb befejezni a műszakot.
János a részegek minden elszántságával kiszakította magát a cimborája karjából, és a kerekek elé vetette magát…
A rendőröknek a sofőr úgy mesélte, hogy semmit nem vett észre, csak a döccenést, akkor hirtelen fékezett, de nem tudta megakadályozni, hogy a hátsó kerekek is át ne menjenek rajta.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:29 :: dr Bige Szabolcs-
