A hírnök Sztentor távozása után, Eumenichész magához rendelt és így szólt:
— Fiam, te mész el. Én már öreg vagyok, és fivéreidre szükségem van öregségemben. Ki felügyelne a nyájakra, ha ők messzire távoznának? Te vagy hát, a választott.
Fivéreim hangosan helyeseltek. Eumenichész még hozzátette:
— Különben, semmire sem vagy jó. Hátha ott valamit tanulsz…
Azt mondta, nem vagyok jó semmire és lehet, igaza is van. De akkor miért engem küld a háborúba, tudván, hogy nem értek a fegyverekhez? A szokás és a ház ura iránti tisztelet nem engedték, hogy ilyen kérdéseket tegyek fel, mégis megtettem volna — Zeuszra mondom —, ha meg nem hallom anyám hangját, aki megsejtve mi történik, maga is belépett a terembe.
— Ember, ne éppen őt küld el! A legzsengébb és a fegyverekhez sem ért. Túlságosan nehezek neki. Hát ti — fordult testvéreim felé — csak álltok és hallgattok! A tusákon tudjátok csúfolni és mondani „Aszklepiosz a női kezű”, és most ő a legvitézebb?! Láttátok, Okhosz a bajnok miként vágta földhöz. Ha elesik, a trójaiakban nem lesz kímélet iránta. Ott pusztul majd el a fiam.
— Asszony, ide figyelj. Tudod te jól, miért éppen ő kell, menjen. Éppen őreá ne vigyáznának az istenek? Van, aki őt megóvja. A többiek nem isteni magból erednek!
Eumenichész ezzel belefojtotta a szót anyámba. Nem értettem miről van szó, de szégyelltem kérdést fel tenni. Atyám ismét felém fordult:
— Készülj, reggel indulsz is. A szolgák elkísérnek a hajókig…
Meghajoltam Eumenichész előtt. Akaratán kívül teljesítette legforróbb vágyamat, hogy útra kellhessek, új dolgokat láthassak és ismeretlen tájakat. Be kell azonban vallanom: a szívem összeszorult. Mi vár rám vajon Illion tájain? Atyám szavai eszembe vésődtek: „A többiek nem isteni magból erednek, mint ő…”
Agamemnón és Menelaosz kijelölték a gyülekezés helyét Auliszban, egy Boeotia földjén levő vár mellett, a déli tenger öblének partján. A vár fölött kőből épült palota őrködik. Oda fészkelte be magát Agamemnón.
Messziről megpillantottam a palotát, ahogy porosan és fáradtan közeledtem a táborhoz a tíz katonám élén. Érkezésem Auliszba nem keltett feltűnést: nem hoztam magammal jelentős erőt, nem száguldottam drága hámokkal ékesített, csikók vontatta harci szekéren, még csak harcban szerzett hírnévnek sem örvendtem. Különben is az egész tábor másra figyelt, nem a mi messziről jött jelentéktelen csapatunkra. Az úton, mely a táboron vezetett keresztül az Atreidák megerősített palotájához, gazdag menet kígyózott: szolgák, szolgálólányok, rabok, utazó szekerek, fegyveres őrök. Szerényen félrehúzódtunk, szemünket meresztve, hiszen ilyen csillogást nem láttunk sohasem. A szekérben középen egy kevély asszony ült, szépségét még őrizve az eltelt évek dacára, melyek elvonultak kőkemény tekintete előtt. Mellette egy szűz — hajviseletéről ismerve fel és, hogy feje fedetlen — lopva tekintgetett oldalt, mintha nem tudná fékezni óhaját, hogy megértse, ami körötte zajlik.
— Kik ezek, nagyuram? — kérdeztem egy katonát mellettem.
Az ismeretlen csillogó, szépen kidolgozott vértet viselt. Hófehér tunikája vörös és fekete mintával volt átszőve. Sajnálkozva tekintett rám, mint egy élhetetlen ifjúra, aki voltam.
— Jó messziről jöhetsz, idegen, hogy nem ismered fel Agamemnón királyunk feleségét és leányát! Jobb, ha lesütöd tekintetedet. Ábrázatod és viseleted nem mutatja, hogy egyenlő lennél velük.
Így tettem, de nem az előtt, hogy szembe ne néztem volna a leány nagyra nyílt, zöld és merész szemeivel. A nyikorgó szekér távolodott, Klitemnesztra és Iphigénia alakját elnyelte a kanyargó út.
A tábor dugig volt fegyveresekkel. Ameddig a szemed ellátott sátrak terültek el, ágakból összerótt menedékek, meg földbe ásott putrik. Auliszba gyülekezett Akhaia minden tájáról, és a szigetekről összehívott hadi nép. A bekátrányozott és vízre bocsátott hajókba halmozták az enni és innivalót: a kenyeret, húst kosár számra, tömlőkben az ivóvizet és a bort. Dörögtek a harci szekerek, ahogy vágtatva hajtották.
A kezdeti alapos készülődés, züllésnek indult. A had eltespedt, egyes vezérek késlekedtek ígéreteik betartásával. A rossz idő egyre közeledett, a viharok és vad szelek. A késésnek alapos oka volt. Agamemnón, a nagyúr megbetegedett és senki sem talált bajára gyógyszert. Hiába ajánlottak áldozatokat az isteneknek. Hiába való volt a varázsló és pap, Machaon ráolvasása. Ahogy hosszabbodott Agamemnón szenvedése, úgy érkezett a falakkal övezett és fegyveresektől őrzött házból egyre kevesebb hír. Jártamban, keltemben a kikötőben a hajók és harcosok között, alkalmam volt meghallgatni itt-ott mindenféle mendemondát, mely szájról szájra járt. Azt beszélték, hogy a baszileusz betegsége isteni akarat folytán keletkezett. Mások szerint a dühös és kérlelhetetlen felesége, mivel ellenséges sógornője miatt elhagyatott, valamilyen mérgezett ételt küldött neki. A fiatalabbak úgy vélték titokban, hogy Agamemnón már túl öreg a tengeri átkelés vezetésére. Tervezgetik, hogy valaki mással kellene helyettesíteni. Suttogták, hogy nem bírja a hullámzó tengert, a viharokat, fejfájást kap tőle és rettentő hányingert. Számomra egyik sem tűnt valószínűnek.
Megelégelve a várakozást, az emberek nekiálltak mulatozni, veszekedni és verekedni, mint ahogy a részegekkel gyakran megesik. Megsajnálva egyet-egyet a súlyosabb sérültek közül, kezelésbe vettem, ahogy Kheirontól eltanultam. Helyre raktam a törött csontokat, a kificamodott izületeket, gyógynövényekkel borogattam a zúzódásokat, hányni segítettem azoknak, akik túlzabálták és vedelték magukat. Azoknak, akik elámultak rátermettségemen — hihetetlen egy ilyen fiatal esetén — elmondtam, hogy atyámnak Apolló istennek köszönhetem, elmesélve az anyámtól hallottakat. Amíg kezeltem őket, úgy tettek, mintha hinnének nekem. Miután meggyógyultak, kinevettek, sokszor illetlen szavakkal. Ha elég erős lettem volna, ökölcsapással vettem volna elégtételt. Így, megelégedtem azzal, hogy a bosszút ráhagyjam az istenre.
Néha összefutottam Okhosszal. Csúnyán nézett rám. Egyszer meg akart ütni, hogy mutassa erejét, ha meg nem véd egy nála erősebb, tagbaszakadt vitéz, akinek helyretettem kificamodott ízületét.
— Nehogy bántani merd Aszklepioszt Okhosz, mert összetörlek. Nincs a táborban még egy ilyen ügyes orvos! Még a ti Machaon mesteretek is egy kontár az én kis Aszlepioszom mellett…
— Szóval, így? — vigyorgott kényszeredetten Okhosz.
— Így!
Nem sokkal ezután egy testőr Agamemnón palotájába hívott. Elmentem a katonával, aki értem jött. Nem tudtam, mi vár majd rám.
Mikor beléptem a helyiségbe, ahol fegyveresektől és szolgáktól őrizve hevert, pillanatra alázatosan és hódolattal megálltam, ahogyan egy olyan kis baszileusz fiához illik, mint Eumenichész, és földig hajoltam lesütött szemekkel. Nem is emelkedtem fel, amíg meg nem hallottam a hangját, mely a tűz lángjától megvilágított szoba mélyéről jött:
— Jer közelebb, kölyök — szólott. — Gyere csak, had lássalak, felelj, mi a neved és mi alapján állítod, hogy eredményt érsz el ott, ahol az orvosoknak nem sikerült. Te, egy egyszerű katona, kinek még a szakálla sem serken.
Közelebb léptem.
— Nem dicsekedtem ilyen dolgokkal, nagyuram.
— Nekem hiába hazudozol! Bizalmas emberek jelentették ki, hogy kinevetted az orvosokat, mondván, egy sem ér fel hozzád. Megparancsolom, bizonyíts. Különben…
Hangja, bár a betegségtől gyenge volt, fenyegetően szólt.
Megértettem, nincs kibúvó. A király mellett feltűnt egy gúnyos szemekkel figyelő ismerős tekintet. Nagy meglepetésemre Okhoszt ismertem fel benne, ellenfelemet az ökölharcban. Mellette egy szikár férfi ült a papok szent pántlikáival díszített, hosszú, fehér ruhájában. Ő mag volt Machaon…
Az ármánykodás világossá vált. Bátorságomat összeszedve, mintegy isteni sugallatra, döntöttem. Ha sikerem lesz — gondoltam —, rám mosolyog a szerencse.
— A gyógyító és ugyanakkor pusztító istennek, az aranyhajú Apollónak vagyok a fia.
A fegyveresek és szolgák között morajlás támadt.
— Eumenichész legkisebb fia, az északi baszileusz, Eumenichész fia, nagyuram, magyarázta rekedten Machaon.
Felvetettem büszkén a fejem:
— Tekints reám, uram, és emlékezz vissza földi atyámra. Segítségedre volt, mikor kék tenger övezte Kréta szigetének partjait dúltátok. Emlékezz és nézz rám: hasonlítok kicsit is Eumenichészre?
A baszileusz nehézkesen felemelkedett. Az öregebb harcosok hangosan felkiáltottak:
— Nem hasonlít Eumenichészre, nem hasonlít.
— Valóban. Az az átokfajzat megtermett volt és fekete hajú, fekete képű. Jól emlékszem atyádra, kölyök. De ez még nem elég erős bizonyíték.
— Azzal dicsekedet, hogy meggyógyít, és kinevette az orvosokat…
— Csupán azt kérem: bízzál bennem — szólottam. — Ha nem sikerül segítenem rajtad, kezedbe adom véremet, testemet. Ha pedig meg akarsz gyógyulni, utasíts mindenkit: katonát, szolgát, rabot, hagyjanak velem egyedül és meglátod.
Úgy lett, ahogy kívántam, lehet már unta a fekvést, vagy engedett szokatlan merészségemnek. Magunkra maradva, nyugodtan megnézhettem. A baszileusz nyúlánk, sovány, inas ember volt, ragadozóra emlékeztető tekintettel, melyen nyomott hagyott a szenvedés és betegeskedés. Sasorra kihegyesedett és nagy, sötét szemei besüppedtek. Szakasztott olyan volt, mint az aranyon, amit Mükénében láttam jó tíz évvel később…
Néhány pillanatnyi tétovázás után odaléptem hozzá. Amit ezután tettem, mintha isteni sugallatra történne. A díszesen szőtt kötényt — amivel be volt takarva —, félrehúztam, végig néztem raja, kezemmel könnyedén megnyomkodtam a szemeit, a mellét, a hasát. Sérülések nyomait nem találtam, se kék foltokat, de bőre száraz és vékony volt, és a hasa püffedt. Püffedt, akár egy ökörnek, amelyik sok friss zöldfüvet legelt. Eszembe ötlöttek Kheiron tanításai, aki olyan jól értett a marhák és emberek betegségeihez.
— Az isten azt mondja nekem, nagyuram, hogy az elmúlt hetekben a lakomákon bőven éltél hússal és kenyérrel.
— Így van, kölyök. Mindegyre kínáltak asztaluknál a főemberek borral és sok hússal…
Újból eszembe ötlött hirtelen a hasonlat a felfújódott marhákkal. Felbátorodtam:
— Esküszöm Apollóra, hogy meggyógyítalak. De utána ökröket és kecskéket kell áldoznod neki…
Megfogadta, hiszen egy ilyen gazdag úrnak az nem gond. Ami ezután következik, azt csak most vallom meg, leírva szent és titkos jelekkel. Kértem — a nagy terem ajtaját kissé megnyitva —, hozzanak be langyos vizet. Miután a szolga behozta, egy agyaglámpa olaj tartalmát belekevertem. Észrevettem az asztalon egy ezüsttel kivert, és szépen faragott nagy ivókürtöt, érdemeset arra, hogy a lakomákon bort szürcsöljenek belőle. Tőröm élével levágtam a csúcsát lekerekítve ügyesen a nyílás széleit. Arra készültem, úgy használjam fel, ahogy a tehenészektől láttam, mit tesznek, ha egy állat a sok zöldtakarmánytól felfújódik, félve nehogy kihasadjon. Megtettem, amit elhatároztam, még ha a nagy király számára sértő is lehetett a látvány — igaz, ahogy elhelyeztem, nem láthatott —, beletöltöttem a testébe az olajjal kevert vizet. Megnyugtattam, mindez Apolló utasítása és — hála az isteneknek! — minden jól ment.
Megparancsoltam, néhány napig csak könnyebb ételeket kapjon, az előírás szerint.
Már másnapra könnyebben lett a király. Még néhány nap és kiszállt a betegágyból, megerősödve lement a palotából az Aulisz melletti táborba. A tömegbe keveredve figyeltem. Zengő hangon figyelmeztette a hajók kormányosait, vizsgáljanak át újból mindent, tömjék be a deszkák közötti réseket kóccal, cseréljék ki a megkopott evezőszíjakat, és gondosan készüljenek az útra. Az utasítások mellett bőven osztott szidalmakat — nem fékezte a szavait —, és ütlegeket is, ha kellett.
A következő napokon néha véletlenül összetalálkoztunk. Mindannyiszor mélyen meghajoltam, anélkül, hogy a szemébe néznék csak futva pillantottam rá. Semmi jelét nem adta a jóindulatnak. De hát nem is vártam ilyesmit tőle, tudtam, hogy zsugori és nehezen nyitja meg a ládafiát valamilyen adomány miatt, még ha tartozik is. Mégis nem sok idő múlva, naplemente idején, mikor kigyúlnak a tábortüzek a parton, és rotyogni kezd a vacsorának való az üstökben, észrevettem egy szolgát, aki engem keresett.
— Te vagy Aszklepiosz, az Eumenichész fia? — kérdezte, de választ se várva folytatta: — A király küldi neked ezt az Apolló istenhez méltó értékes ajándékot és köszöni mindazt, amit tettél…
Ezeket szólva, kivett a mesterien szőtt tarisznyájából egy kis bronz kupát — széleit virág minták díszítették — és átnyújtotta. Még hozzátette:
— Agamemnón megparancsolta méltó kegyként, hogy második számú hajójára szállj fel, ahol ameddig a tengeren leszünk lássanak el élelemmel és borral. Csodás gyógyulása Apolló óhajának jele, hogy a had útnak induljon. A megígért ökör és kecske áldozatokat be fogja mutatni… holnap, hajnalban.
Miután előadta mondanivalóját, közelebb jött hozzám, és szinte suttogva, hogy a többi hadfi ne hallja, megkérdezte:
— Zeuszra kérlek, mondd meg, mit tettél vele?
— Ez a mi titkunk az istennel. Nem a te füleidnek való.
— Akkor igaz, hogy Apollótól származol? E szerint Eumenichész… — és felröhögött.
Röhögésre ingerelte a gondolat, hogy olyan dölyfös baszileusznak, mint Eumenichész szerelemgyereke van, isteni magból. Akár milyen halkan mondta is, a körülöttünk hallgatózók meghallhatták, mert durva nevetésben törtek ki:
— Azért nem jött hát ide atyád, Aszklepiosz! Nehogy távollétében újabb isteni gyermeke szülessen! — jegyezte meg egyikük.
— Boldog lehetsz! — tette hozzá a másik — Boldog lehetsz Agy hajóján! Töltekezhetsz majd étellel, itallal!
Egy jószívű harcos iszákjából kiemelt egy nagyobb kenyeret és játékosan felém nyújtotta, csöppet sem törődve a király követével.
— Vedd el fiú, jól jön még.
A negyedik egy újszülött kecskegidából készített kulacsot adott.
— Legyen mivel koccintanod szüleid tiszteletére, akiket a nagy bőség kedvéért elhagysz.
Mivel nem tetszettek a tréfák Agamemnón szolgájának, sietett vissza, de előbb még megmutatta a hajót és kapitányát. „Fürge” volt a hajó neve és a kapitányé Akheosz, a király közeli rokona.
Agamemnón csodálatos gyógyulása nem csupán azt az árva bronzkupát hozta számomra. Szinte az egész tábor előtt ismerté váltam. A katonák hosszan megbámulva utánam fordultak. Az esti tüzeik mellé ültettek. Kérték, meséljek a „csodáról”, s kedvemet keresve jó darab húsokkal és ropogósra sült kenyérrel kínáltak. Az akhájok kedvelik a meséket és várták tőlem a vidám részleteket, de nem volt módomban. Hallgatásom a gyorsan kialakult barátságokat hamar elfújta. Amikor az Apolló nyújtotta segítséget szóba hoztam, hitetlenül vigyorogtak.
— Nem akarod elmondani! Ez a helyzet! Beszédesebb is lehetnél, kölyök! Úgy látszik, hiába tömtünk hússal és kenyérrel…
A hírnévnek nem sokáig örvendtem. A tábor gondjai más irányt vettek: verekedések a katonák között, a tengeren túl várható vagyon, vagy szenvedés, és főként az Atreidák asszonyai, akik mostanában érkeztek Auliszba.
Bizonyos keserűséggel szívemben tértem vissza, pásztorból lett tíz katonámmal együtt a csípős túróhoz és szárított kecskehúshoz, amivel Eumenichész gazdasszonya látott el. A készülődés lázában ég a tábor és vékonyka hírnevem úgy elolvadt, mint a tavalyi hó. Dugacsolták a hajó réseit, foldozták a vitorlákat, javítgatták, vagy kicserélték a megkopott evezőszíjakat. A bőrkötényes kovácsok élezték a lándzsákat, kardokat. A vargák bőrrel fedték a pajzsokat, mert úgy hírlik a trójaiak nyilai erősek, könnyen átverik a mellvértet és megölik a mögötte levőt. Újból csak egyszerű harcosokat kezeltem, akik megsérültek részeg civakodásuk alatt. Úgy számoltam, ez a munka nem hoz nekem dicsőséget.
A készülődés a végéhez közeledtek. Megérkeztek palotáikból az utolsó baszileuszok is. Soha Akhaia nem látott egy helyen ennyi híres főembert.
Ti akhájok, akik imádjátok a meséket, ismeritek őket és későbbi tetteiket: az öreg Nesztort — gazdag Pülosz gazdája —, Ulisszeszt, egy sziklás és szegény föld urát, az indulatos Ajaxot, és a számtalan többit, Akhilleusz pedig addig késleltette érkezését, amíg lehetett. A mendemonda szerint a hadfi elbújt Agy követei elől az asszonyok közé, szoknyát öltve magára, odaült a szövőszékhez. Végül megérkezett ő is a táborba.
Agamemnón szikár, inas alakjával megfordult mindenütt, megállás nélkül szidva az egyszerű harcosokat, megrugdalva a sátrakban megbújva, délig alvó szolgákat, fenyegetve azokat a főembereket, akik nem mutattak kellő lelkesedést a harc iránt.
Már úton kellett volna lennünk. A sor, vagy valamelyik isten azonban ellenünk fordult. Kedvezőtlen szél fújt: már három hete csak a tenger felől jött és a hatalmas, örvénylő hullámok a partot ostromolták akadályozva a hajók kifutását. Előbb Agy betegsége és most az ellenséges időjárás a hiszékeny emberek eszében azt a gondolatot szülte, hogy maguk az istenek, s első sorban Poszeidon gördítenek akadályt elindulásunk elé. A sereg nagy részének ismeretlen volt a tenger és így a mendemondák a gyengébb lelkületűek között könnyen lábra kaptak. A szigetlakók és a part mentiek, akik már hajóztak a tengeren Agamemnónt okolták, mert alkalmatlan időpontot választott a hadjárathoz. Ebben az időben minden évben kegyetlen szelek fújnak Auliszban. A harcosok egy része hajlott arra, hogy hazatérjen, és éppen azok, akik a háború ellenzői voltak. A tengeri kaland úgy látszott véget ér, mielőtt elkezdődött volna.
Mondják, maga Agamemnón is gyors határozatot sürgetett. Fent, a kőpalotában tanácskozni gyűltek a főemberek. Valóban, titkos tanács volt. Az ott elhangzott véleményekből semmi nem szivárgott a falak mögül, egy nap, s egy éjszaka. Valóban csak másnap tudódott ki, hogy az istenek emberi áldozatot követelnek: ez a feltétele a szélirány megváltozásának. Hosszú évek óta nem mutattak be a görögök emberáldozatot. A régi kegyetlen szokás nem aludt ki teljesen. A háborús készülődések idején egyes főemberek jónak látták életre kelteni. Néhány napig a táborban érthetetlen mendemondák keringtek, s végül is kialakult a kép: magát a szűz Iphigéniát, Agamemnón és Klitemnesztra leányát óhajtják áldozatul az istenek…
Sokan a harcosok közül — mint én magam is —, ismertük őt. Láttuk a sátrak között járkálni ringó lépteivel, nem szégyellve szembenézni a rangja béli ifjakkal, eltűrve a szépségére tett, sokszor durvább megjegyzéseket. Sokakat, akik otthon hagyták szeretteiket, megrendített a hír. Mások, akik félték az égieket, nem mertek zúgolódni. A velem jött katonák megörvendtek.
— Készülhetünk hazafelé, uracskám! Talán csak nem hiszed, hogy Agamemnón feláldozza saját leányát Heléna kedvéért?
— De, ha a háború és a préda kedvéért megteszi?
A legidősebb mondta ezt közülük, de kétségek támadtak a szívemben. Elgondolkoztam. Lehetetlennek tűnt, hogy Agamemnón az övéi vérét ontsa Illion meghódítása érdekében, és így a szentségtörés részeseivé tegyen mindenkit. Vagy maga Agamemnón hisz a szűz feláldozásának erejében, amellyel megnyílik az út a gazdag Illion felé? Ekkora ereje lenne Kalkhasz főpapnak, aki azt állítja magáról, hogy képes az ég halhatatlanjaival tanácskozni?
Én Aszklepiosz és a mellettem élők, kezdve Eumenichész fejedelemmel egészen a legutolsó rabszolgáig az ég, a föld és a források isteneinek hitében éltünk. Hittünk Apolló, Zeusz, Héra isteni erejében. Éretlen eszem mégsem tudta felfogni, mi köze van a kiöntött vérnek ahhoz, hogy a karcsú hajók elszabadulhassanak a partoktól, ahol az elátkozott szelek fogva tartják. Valami azt súgta, számomra felfoghatatlan ármány van a dolgok mögött. Valami arra késztetet, próbáljak meg gyengécske erőmmel segíteni a szűz Iphigéniának, aki egyszer — lehet csak játékból —, rám pillantott azokkal a tengerkék szemeivel.
Minden bátorságomat összeszedve elindultam felfelé az Atreidák fallal védett palotájához, a köves úton. Csak halvány reményt tápláltam magamban: kiszabadítom, ha be van zárva, ráveszem, fusson el, meggyőzöm Agamemnónt, ne szennyezze kezét ilyen gyilkossággal…
A sors azonban másképpen akarta. A nagykapun léptem be a palotába azt mondva az őröknek, sürgősen hívatott a király. Egyik teremből mentem a másikba, egyik szobából a másikba. Jól eltévedtem az üres palotában, de végül is kezdtem kiismerni magam. Egy alacsony mennyezetű, hosszú teremben voltam. A végében a félig nyitott ajtó mögül fény derengett és beszéd hallatszott. Merészen közelebb mentem, elhatároztam, hogy benyitok és megkérem az ottani embereket, igazítsanak útba. Megállított egy kemény és rekedt női hang:
— Mit, te nyomorult vénember, miután ki tudja, mennyi időre elmész, egyedül hagyva engem minden dologgal, el akarod veszejteni még az én drága leányomat is? Nem találtál ki mást, hogy megmozgasd herékből álló seregedet? Rég elfelejtett szokásokat akarsz előásni? És mindezt a vérem kárára? Tudd meg, nem engedem!
Egy, most kevéssé parancsoló férfihang bizonyos fokú félelemmel keverve, próbálta nyugtatni:
— De, Klitemnesztra, ez az égiek akarata, amit…
— A te részeges főpapod közvetített! Ha az a kívánságod, hogy ártatlan vére kössön össze benneteket, keress egy szolgálólányt, van elég!
— Tudod jól, hogy itt a táborban milyen nehéz egy szűz leányt találni. És a hagyomány szerint, szűz kell, legyen…
— És csupán őt találtad? Hát tudd meg, ember, hogy…
És most úgy lehalkította a hangját, egy darabig egy szavát sem értettem. Azután felhangzott egy ordítás. Agamemnón volt, aki felkiáltott:
— Így vigyáztál rá? Sejtettem én valamit, nagyon szívesen sétáltatta a farát a sátrak között! A te örökké mohó véredet örökölte!
— És én azon leszek — védte magát Klitemnesztra —, nehogy olyan férj kerüljön számára, aki a szolgálóleányok karjaiban vesztegeti erejét, mint ahogy nekem nyomorultnak jutott osztályrészemül, egész életemben…
A vádaskodás mintha kicsit csillapították volna a király dühét.
— És, ha azt képzeled, rátok hagyom híres hadvezérek, hogy a gyermekemet feláldozzátok, akkor nem vagy más, mint egy…
Jobb, ha elhallgatom azt a szót, amit most Klitemnesztra mondott Agamemnónnak, különben is amaz rögtön védekezni kezdett:
— Ravaszabb vagyok, mint hiszed, Klitemnesztra!
Szóval, mégsem csalt meg a fülem. Valóban Agamemnón hangja volt.
— Eszemben sincs feltámasztani a rég elhagyott szokást. Csak a háborút ellenző baszileuszokat nógatom, akik szerint nem fogom saját nemzetségem vérét ontani.
— De így is legyen! Leteszem a fejem, hogy sem te, sem más Iphigéniához nem nyúl…
— Szó se róla, királynőm, szó se lehet róla. Figyelj, mit eszeltem ki. A részeges Kalkhaszt arannyal megvásároltam. Holnap, az áldozatra szánt napon…
Gondolom, észrevette a félig nyitott ajtót. Mielőtt folytatta volna, Agamemnón meg akart győződni, nem kerül-e mondandója illetéktelen fülekbe. Csikorgott az ajtó és a nyílásban megjelent maga a király. Mögötte Klitemnesztra királynő kukucskált.
— Régóta vagy itt, Aszklepiosz fiam?
Egy rejtett ösztön hatására, vagy Klitemnesztra rosszindulatú és gyanakvó tekintete miatt, nem azokat a szavakat szóltam, amelyekre idefele jövet készültem gondolatban, ha nem akadok Iphigénia nyomára. Így akartam szólni: „Auliszban hallottam egy öreg halásztól, hogy pár napon belül megfordul a szél és a hajók vitorláikat Trójának feszíthetik. Halaszd el Iphigénia meggyilkolását és nem is lesz rá szükség.” Ehelyett, hallottam magam így beszélni:
— Most léptem be, dicső uram! Akheoszt keresem, nagyságod rokonát. Ide hívott a palotába valamilyen rejtett baja miatt. Nem találva, eltévedtem ennyi szoba között…
Gyanakvó tekintetet vetett rám, látszólag meg volt elégedve a válaszommal. Rokona rovására viccelődve barátságosan vállon veregetett, tanácsolta, gyógyítsam meg hamar a derék harcost, nehogy betegen érje az indulás perce. Jóakaratában tovább is ment: magához szólított egy szolgát megparancsolva neki, mutassa meg nekem a kivezető utat.
Mialatt távozni készültem Klitemnesztra valamit súgott neki.
— Várj csak egy kicsit — állított meg Agamemnón. — Trójába egyik hajómon utazol majd, ahogy üzentem. Harcosaidat hagyd egy másikon, ezen már nincs hely számukra…
A szolga szívélyesen visszakísért a táborig. Bár erősnek látszott, megkért engedjem meg, aludjon a sátram előtt, mert kimerültnek érzi magát. Egész éjjel magamon éreztem figyelő tekintetét, mintha őrizésemmel bízták volna meg.
És eljött a nap. Az egész tábor forrongott. Az egyszerűbb harcosok, de főembereik is mind a szalagokkal díszített kőoltárhoz igyekeztek. Körülötte ültek az Atreidák rokonai és a papok. Arrább tülekedett a felbolydult és kíváncsi tömeg. A szertartás állatáldozatok bemutatásával kezdődött. A szerpap az áldozatok szívébe, vagy gégéjébe döfte a kést. A szertefröccsenő vér, vörösre festette a közelben levők fehér ruháját. A húst az izzó parázsra dobták és a levegő megtelt csípős, maró füsttel. Imák visszhangoztak. A katonák Agamemnón testőrségéből kivont kardjaikkal verték pajzsaikat és többiek is ezt tették. Mintha le lennének részegedve, megbolondította őket az ifjú vérének gondolata, amely az ő sikerük érdekében fog kiömleni. A füst, a vér, a kiabálások a helyet olyanná tették, mintha csata folyna. Az áldozat is érkezett sűrű fátylakkal borítva, hogy se arcképe, se teste nem volt látható. Mintegy álomban lépegetve érkezett az oltárhoz szolgáitól körülvéve. Klitemnesztra nem volt sehol. Szobájában ül, letaglózva a fájdalomtól, és egyre kesereg. Az oltár, ahol embert fognak áldozni alig látszott, pedig egy kiemelkedő helyen állt. Az Agamemnón emberei, a katonák, a papok, és szolgák tömege ellepte a szent kövek környékét, és a szél kavarta a sűrű füstöt. Az emberek mozdulatlanul álltak, egy-egy nagyot sóhajtva.
A falként álló testek között a könyökömmel megpróbáltam utat törni magamnak, de hiába, nem jutottam közelebb. Agamemnón szolgája minden lépésemet követte. Váll, váll mellett álltunk. A kőkést láttam csupán felemelkedni. Megállt mind a tízezer lélegzet. A halálsikolyt várták a fülek. A csapást szinte magam is éreztem. Láttam a fehér fátylakat megvörösödni, a távoli testet meginogni, majd az oltár kövére omolni. A halálsikolyt sem én, sem más nem hallhatta, mert elnyomta a sereg sok ezer torkából feltörő kiáltás. A főpap a tömeg felé nyújtotta a karjait, a szűz vérével megöntözte az embereket, ezzel mindennél szorosabb köteléket alkotva velük. Váratlanul a szél — amely eddig dühödten fújt a tenger felől, felkavarva a korom szemcséit az oltárról —, lecsendesedett.
Hajónk úszott a tengeren. Két nap elteltével, az enyhe szellő és kegyetlen napsütés hatására – égi atyám, Apolló nem tévesztett szem elől — éppen olyan vörösre égett volt a bőröm, mint a többieknek, és mint a legtöbb hadfinak a hajókon, hegyi emberek nagyrészt, és csak most ismerkednek a tengerrel. Az evezősök énekét én is eltanultam, és együtt énekeltem a többiekkel. Azért tettük, hogy megtartsuk az evezők ütemét és feledjük a fáradtságot.
Húzzátok legények
Keményen.
Jó urunk hajója
Ez!
Hiába kék a tenger
Mint az ég,
Álmod nyugodt úgysem
Lesz.
Elbukik, ki gyenge,
Erőtlen.
Jó urunk hajója
Ez!
… és így tovább elölről, rekedtségig, míg kiszikkadnak a torkok. A vers hosszú sorára kiemeltük a nehéz evezőt a vízből, a rövid sorra sípolva kifújtuk a levegőt és magunk felé húztuk az evezőket, így adva lendületet a hajónak. Nem tudom, ki szerezte, de az evezősök szerették a szövegét is és a dallamát is. Mindannyiszor rákezdték, ha úgy látszott lemaradtunk a többi hajók sorától.
Eleinte, éretlen eszemmel úgy hittem, hálából tétetett egyik saját hajójára. Az evezősök kapitánya, Agamemnón közeli rokona, Akheosz rosszindulatú vigyorral fogadott:
— Meggyógyultam, Aszklepiosz, és a segítséged nélkül. Úgy érzem magam, mintha soha nem is lettem volna beteg.
Csupán ennyit szólt, óvatosan kerülve minden egyebet, ami a királynak mondott gyenge hazugságomra vonatkozott. Egy ideig törtem a fejem: minden bizonnyal Agamemnón rájött, hogy hallgatóztam. Nem büntetet meg azonnal, mert lényegtelennek tartotta, de mellém adta megbízható szolgáját, figyeljen rám. Vagy csapdát állított? Az Eumenichész által mellém adott katonáktól való elválasztásom is aggodalomra adott okot. Ők megvédhettek volna, híveim voltak és egyetlen szavamra ugrottak. Így egyedül maradtam Akheosz és Agamemnón ötven hű embere között. Kicsoda akadályozta volna meg őket, ha a vízbe akarnak dobni, eleségéül a falánk halaknak? Mikor láttam, semmi nem történik, megnyugodtam. Nappal húztuk az evezőket, este kivontattuk a hajót a partra, vacsorát készítettünk és hallgattuk a meséket a zöld tengerről, a szigetekről, a különös távoli országokról, s azok lakóiról…
Az út ötödik, vagy hatodik napján az ég és a tenger elsötétedett, viharos szél támadt és hullámok. Egyesek szerint ez Poszeidon csínytevése, és sokan hitték is. Egyik evezős, aki még hajózott ezen a tájakon, elmondta nekünk, hogy errefelé a szélviharok gyakoriak, mely elsodorhatja a világ végéig, Egyiptom folyójáig, az Okeánosz vizéig.
Az égalja kéken világított. A sötét eget villámok barázdálták, fentről a tűz fenyegetett. Előttünk megnyílt a feneketlen mélység. A vezérhajón megjelenő jel arra utasított, forduljunk a legközelebbi part irányába. Itt a hajók összetorlódtak, összeütköztek, szétreppentek, mint riadt madarak. A hajók sokaságából egyesek szirteknek ütköztek és a fenékre süllyedtek, mások felborultak. A vihar nálunk eltörte a kormánylapátot. A vitorláknak és evezőknek nem lehetett semmi hasznát venni. Akheosz, mivel nem értett a hajózáshoz, elveszítette a fejét. A kormányos, a legbátrabb, próbált utasításokat adni, de hangját a hullámok dübörgése. A feneketlen sötétségben a szélvihar elszakított a többiektől, és kitaszított a nyílt tengerre.
A hullámok éjjel, nappal csapkodtak, mind messzebb sodorva a nyílt tengeren olyan partok felé, amelyekkel ötvenünk közül egy sem találkozott. Hiába húztuk fel a vitorlákat, hiába húztuk az evezőket, ez alkalommal már nem énekeltünk, a vihar úgyis elmosta a hangunkat, legyen bármilyen erős. Karjaink a fáradtságtól lehanyatlott. A vitorla leszakadt és rongyosan lógott. Az árboc is kiszakadt. A vihar kénye-kedvére maradtunk, s az dühöngött megállás nélkül. A sós víz behatolt a hajóba. Merengető kanállal, meg sisakjainkkal próbáltuk kimerni. Hiábavalóságnak éreztük az egészet, különösen mikor egy habos tarajú hullám újra vízzel töltötte meg a hajófeneket. A vihar ereje csillapodott, de a szél ismeretlen tájak felé taszított.
Az élelem a hajón a vége felé járt. Az evezősök, rokonok és barátok egymás kötött, kezdtek sandán tekinteni rám, mint egy rossz szellemre. Akheosz piszkálta őket, engem hibáztatva a szerencsétlenségért. Elfelejtetni ily módon saját hozzá nem értését, ami a hajó irányítását illeti a bajban és ijedelmét, ami elfogta a vihar első óráiban.
— Gyerünk, imádkozz atyádhoz, bújjon ki a felhők mögül és hozzon világosságot, ha már isteni sarj vagy! — szólított fel gúnyosan.
— Apolló nem akarja, hogy Trójába érjünk, és így ki tudja milyen sziklás partok felé hajt! — gajdolták többen.
— Te, istenek rokona, adjál valami jelt nekik, szabadítsanak meg a széltől, vihartól és a hullámoktól! — tanácsolta a harmadik.
Ezek voltak még a legenyhébb kifejezések, veszekedések alkalmával a hajósok rendelkezésére állnak erősebb szitkok is, egyenesen ocsmányok. Ha az ég hallaná az ilyen szidalmakat, még inkább megdühödnének ránk.
Élelem és innivaló mind elfogyott. Az éhség nem is annyira kínozott: a szomjúság volt az, ami kibírhatatlannak tűnt. Kicsit később eszembe jutott a borostömlő, amit ottfelejtettem az evezős padom alatt. Elővettem. Ép maradt. A sós víz nem hatolt át a jól cserzett bőrön és a bor megőrizte aromáját és erejét. Útitársaimnak ajánlottam fel, kezdve természetesen Akheosszal. Mindanyunknak jutott egy jó korty, elegendő, hogy kissé megerősítsen, hogy sokakat megbékítsen, és mérsékelje a szitkokat. Csak Akheosz és még néhányan maradtak elégedetlenek és ellenségesen méregettek. A vihar még dühöngött, de gyengült. Nyakig vizesek voltunk, és éhesek, de valamivel vígabbak és reménykedőbbek.
Egyedül üldögéltem a hajóorrban. A többiek kimerülten és kissé kábán heverésztek, az éhomra elfogyasztott bortól. Egyedül voltam ott az orrban, nézelődtem, és egyszerre bal felől villogást észleltem. Pislogtam és el is tűnt. Nem láttam többet. A remény újra éledt bennem. Úgy hittem – igazából -, hogy atyám a Nap, megkönyörült a tengeren elveszett sarján. A hajó közepén térdre vetettem magam, hangos szóval kezdtem hívni Apollót, „atyámnak” szólítva és kérve, szabadítsa meg a fiát a bajból, társaival egyetemben. A többiek talpra ugrottak, készen arra, hogy újra átkozni kezdjenek, mikor szétváltak a fellegek. Mintegy a kérésemre megjelent a napkorong. A nap a hajó bal oldalán jelent meg, Dél felé haladtunk. Déltájban pillantottuk meg a földet, mint egy alacsony, sötét vonal a horizonton, később a növényzettől zöldre vált. Megragadtuk az evezőket és maradék erőkből lapátoltunk, tele reménységgel.
A tenger vize előbb zavaros lett, majd iszapos és meleg. Az erdővel borított part mentén iszapos tavak voltak és egy nagy folyam beömlési nyílása, de jobbról is és balról is látszottak ilyenek. Ekkora utat egyikünk sem tett még meg és nem járt hasonló helyeken. Megállítottuk a hajót, leengedve a vitorlát. Néhány evezőcsapásra azért még szükség volt, nehogy a folyó hullámai, ahogy tengernek ütköztek, elsodorjanak, ki tudja hova. Akheosz, miután egy ideig vizsgálgatta a partot, felénk fordult.
— Katonák — szólott —, ha valaki közületek, hallott már ilyen földről, beszéljen. Jó magam nem tudom hová hoztak az istenek és a tenger.
— Kréta lenne? — bátorodott meg egyik. — Hallottam erről a szigetről a tenger közepén.
Kormányosunk, aki járatos volt a tengeren, átkozni kezdte:
— Ez Kréta lenne, te nyomorult? Kréta szigete magas, sziklás és fehér. Partjai körül vitorlák ezrei. Látszik, hogy mást se láttak még szemeid, mint apád udvarát és a marhák istállóit! Micsoda alakokkal küldtél, uram a tengerre?!
— Egy utazó mesélte — folytatta egy másik —, hogy a tengeren túl van olyan part, ahol kutyafejű emberek lapulnak a sziklák között.
— Kutyafejű az apád fiacskája, te kontár! — avatkozott a vitába Akheosz is. — Hol látsz itt sziklákat? Lapos, agyagos a part. Nem látod, milyen iszapos tengervíz és a közelben papirusz nő meg fák?
Megdühödve a szidalmaktól, a könnyen feldühödő katonák felszöktek:
— Akkor, mondd meg te, nagyokos! Csak parancsolgatni tudsz, mert a királyurunk rokona vagy és nem rátermettségből! — kiáltotta valamelyik.
— Elhoztál a tengeren túlra, hazánktól messze és kiabálsz, hogy elrejtsd tehetetlenségedet! Ne pöffeszkedj és hagyd a szidalmakat, mert mi vagyunk többen!
Üvöltöztek, és kezek emelkedtek, ekkor én, a legfiatalabb, beszélni kezdtem. A lapos föld, az iszapos folyam, a számos nyiladék eszembe jutatták a vándor énekes, Eumenichész vendége meséit elindulásom előtt. Így szólott:
— Napokig tartó utazás a tengeren déli irányba, ott van világ végső pontja Egyiptom. Az országot az istenek uralják és öntözik a földet az égből eredő nagy folyam vizével. A nagy és széles folyam a vizek özönét zúdítja a tengerbe számtalan nyíláson át. Perzsel a nap és az emberek bőre, mint az érett olajbogyó, vagy még sötétebb, olyan, mint az öreg tűzhely köve, örökké füstös… Látom, nagy hozzáértéssel vezettél minket, Akheosz uram, tudtad, a vihar elől csak előre lehet menekülni. Össze akarsz bennünket zavarni, hiszen jól tudod, Egyiptom földjén vagyunk. Nekem maga atyám, Apolló isten mutatta meg a helyes utat, mikor a felhők közül kibukkant…
Segítő kezet nyújtottam neki. Elég élénk eszű lévén Akheosz megértette:
— Látjátok, szárazföldi hajósok? — förmedt rájuk gőgösen. — Ez a gyermek megszégyenített titeket. Evezzetek előre és tartsátok készenlétben a fegyvereiteket.
Lassan és óvatosan hatoltunk be a folyam egyik ágába, húztuk teljes erőből az evezőinket, mert erős volt a sodrás, a nád borította partra igyekezve. A folyam közepére érve, hirtelen körbevettek szokatlan formájú csónakok. Alacsonyak voltak, alig emelkedtek a víz fölé, fekete bőrű evezősök hajtották, az őrök korbácsától bíztatva. A szélei íjászok álltag felajzott nyilaikkal reánk célozva, támadásra készen. Felkaptuk pajzsainkat és lándzsáinkat, készen arra, hogy drágán adjuk a bőrünket. Az alacsony bárkákról horgokat és köteleket akasztottak hajónk oldalába. Fegyvereink azonban távol tartották magukat.
A tenger is legyengített, kevesen is voltunk, semmiképpen nem bírtunk volna velük. Elfutni sem volt módunkban. Egy mezítelen harcos — arany lánccal a nyaka körül —, intett, adjuk meg magunkat. Karjával körbemutatott, lássuk, mennyi bárka fog minket körül. És még mintha nem lettek volna elegen, újabbak és újabbak bújtak elő a nád közül.
Elbátortalanodva, fegyvereinket leengedtük. Végül padig, mivel nyilaikat nem engedték le és tovább is reánk irányították, kezdtük a lándzsákat, pajzsokat és kardokat a hajónk fenekére dobálni. Erre több tíz idegen ugrott fel a hajóra, és máris összekötözve találtuk magunkat, erős szíjakkal kötözve meg a kezeinket, lábainkat, és úgy hajítottak le bárkákba, mint valami rönköt.
A már üres hajónk könnyedén himbálózott az apró iszapos hullámokon, mi pedig zsibbadt-mozdulatlanul hevertünk, eltelve az eljövendő napoktól való félelemmel.
Így érkeztünk meg Egyiptom földjére.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:29 :: dr Bige Szabolcs-
