Azzal állítottam be, hogy megvan Kondi telefonszáma!
Kondi onnan kapta a nevét, hogy nem látott sokkal többet a vakondnál, vastag lencséin keresztül hunyorgott a világra. Ez persze a tanulásban is nagyon hátráltatta, de a tanárok elnézőek voltak vele. Kivéve Dumi-t a zenetanárt, aki hatalmas pofonokkal akarta beleverni a ritmust — a dallamról szó sem lehetett —, mert Kondi a botfülűségéről sem tehetett.
Mindezek dacára a nevezetes húszas házszám gyerekhada — amely néha nagyon kegyetlen tudott lenni — befogadta, csak a csúfnév, amit ráragasztottak, maradt meg hatvan év elmúltával is.
A „Húszas” igazi bérkaszárnya volt, hatalmas boltíves kapualja mellet minden oldalon egy-egy utcai lakás húzódott meg. Az egyikben lakott Kondi a szüleivel és öccsével, a másikban a Báróné. Ezek is egyszoba-konyhás lakások voltak, akárcsak az emeleti erkélyről nyílók, vagy a hosszú udvar baloldalán és végében levő földszintiek. Az emeleti erkély végében és az udvar végében WC biztosította a lakók „összkomfortját”.
El ne felejtsem — ugyancsak az udvar végében levő mosókonyhát —, amelynek teknőiben a ruhákon kívül a gyerekeket is csutakolták.
Az emeletes utcai fronton levő, bizonyos tekintélyt sugárzó házrész alá is volt pincézve. Itt voltak a fáskamrák. Mindez olyan „Ipi-apacs” grundot biztosított, amely egyedül állóan irigylésre méltó volt a környéken.
Mikor meghallottam, hogy Kondiék is itt vannak a környéken több napos hajtóvadászatot indítottam a telefonszám után.
Nagy győzelemként jelentettem be otthon, fel is tárcsáztam, és nagy nehezen, rávettem a vonal másik végén levő öregembert, hogy találkozzunk Haifa egyik kávézójában.
Mondtam a nejemnek, nem csoda hogy ennyi év elteltével nem emlékezett pontosan arra, hogy ki vagyok.
— Majd ha találkozunk, felelevenítjük a régi emlékeket.
De mivel még egy hét volt hátra a megbeszélt találkozásig, mi elkezdtük előbb. Azon kaptuk magunkat, hogy minden mondatunk úgy indul:
— Emlékszel?
Hát igen, emlékeztünk a „Bárónőre”, akiről egy igen romantikus mese keringett. A legenda szerint igazán bárónőnek született, csak beleszeretett Icsh bácsiba, aki egy nagyon szegény nemesember volt. De nagyon jóképű lehetett valamikor, mert még akkor is, amikor mi láttuk elindulni mindennapi sétájára, hófehér hajával, amely kibújt a kalapja alól, mellényén arany óralánccal, szájában szivarral és a kezében a sétabotjával, még mindig egy elegáns jelenség volt. A bárónét csak az ablakból ismertük. Ott üldögélt naphosszat és cigarettázott, fülbevalóval a fülében és cvikkerrel az orrán. Nekünk a legérdekesebb az volt, hogy nő létére cigarettázott. Ő volt az utcában az egyetlen nő, aki ezt művelte…
Azután eszünkbe jutott Ramszesz, aki onnan kapta a nevét, hogy olyan sovány és aszott volt, mint egy múmia. Avval foglakozott, hogy az „Eintopf” pénzeket gyűjtötte a helyi hitlerista szervezetnek. Aztán mikor kezdtek a Führer dolgai rosszabbul menni, a várható „Csodafegyvereket” népszerűsítette.
A lánya, aki egy igazi Brünhildához volt hasonló, úgy termetben, mint tetteiben, egy német katonatiszt közreműködésével megajándékozta a Führert és Ramszesz papát egy eljövendő uralkodó-fajú kisfiúval. A sors iróniája, hogy háború után Kethe férjhez ment egy nála jóval idősebb izraelitához, és ez nevelte fel a kis „Sigfried”-et.
Benn az udvarban volt egy ajtó, amelynek a kilincsét kézről kézre adták — na nem kell rosszra gondolni — nem a férfiak, hanem főleg a hölgyek. Mert itt lakott Fülköviné, a híres jósnő, aki kávéból, kártyából, ólomból tisztán kiolvasta a kliens jövőjét, múltját és jelenét. Magam nem ezért haragudtam rá, hanem az orvosi tanácsaiért, amiket boldogan osztogatott mindenkinek, többek között a szüleimnek is, hogy megfázás esetén Priznitz eljárást kell alkalmazni, mely szerint nedves lepedőbe és egy pár pokrócba bugyoláltak, forró hársfateával itattak, hogy izzadjak. Azóta van hányingerem még a hársvirág illatától is…
Az egyik emeleti lakásban lakott „Papucs” bácsi, családjával. Hogy igazában hogy hívták, nem emlékszem, de szüleink az ő élő példájával magyarázták nekünk, gyerekeknek a papucsférj és az őrmester feleség fogalmát. A kislányuk valószínűleg a mamára ütött, mert rosszabb volt tíz fiúnál.
Így jutottak eszünkbe egymásután a „Húszas” lakói, és a hosszú nyári esték, a vég nélküli bújócskák, kacska, ugróiskola, ugrókötél játékokkal. Meg azok a kevésbé szép emlékű éjszakák, amikor megszólaltak a szirénák.
Ennyi előkészület után természetesen mihelyt találkoztuk Kondival, megrohantuk a felgyülemlett emlékekkel, de ő csodálkozva kérdezte, hogy milyen húszasról van szó? Miféle Ramszesz, Bárónő, Fülköviné?
— Hát hogyhogy nem emlékszel?
Ekkor vont félre Kondi felesége és a fülembe súgta:
— Hagyják békében, kérem, egy idő óta arra sem emlékszik, hogy hány gyereke van.
Szomorúan indultunk hazafelé. Egy illúzióval újra kevesebb. Megrendült bennünk a hit, hogy az emlékeinket senki sem tudja elvenni tőlünk. Legalább is a régieket biztonságban hittük, csak a friss dolgok nem jutnak eszünkbe — véltük.
Sajnos az idő és az öregség, még erre is képes.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:49 :: Galambos Viktor