Galambos Viktor : Pilóták

Nyomtatás

A Kapitány mindent be tudott „szerezni”, többek között egy hajlandóságos barátnőt is, és ennek folytán került Szimi abba az átjáró szobába, amelyikből engem akkor lódítottak ki, mikor a kapitányt bekvártélyozták mondván, hogy egy kilencéves fiú még alhat nyugodtan a szüleivel.

A kapitány azért cserélt lakást a szomszédban lakó Szimivel, mert azt eredetileg egy különbbejáratú szobába helyezték el. A Kapitány ott zavartalanabbul hentereghetett Vicával, aki mellesleg nagyon jól értetett ehhez. Ezt az utóbbi információt nem saját tapasztalatból tudom — sajnos —, csak az oral-hystoris közlői forrásokból. Ha kissé bonyolult, tessék nyugodtan szólni. Akkoriban kicsit nehezen láttam át magam is a viszonyokat…

Szimi, aki csak alhadnagy volt, nem szólhatott semmit a Kapitány határozata ellen. A szüleim pedig nagyon örültek a cserének, hiába még régi vágásúak voltak.

A szobáról ugyan lemondott a Kapitány, de a konyháról nem.

Miután visszatért az egyik környékbeli „beszerző” körútjáról, egy elejtett „vadkan”-nal, a combját anyám konyhaasztalára dobta, hogy csináljon egy olyan jófajta Magyarszki piros zaftos ételt, de ne felejtse az asztalra tenni azt a „zakuszkit” sem, amit az éléskamrában látott! (mikor megvizsgálta az egész házat, hogy nem bújtattunk-e el valami ellenséget, a régi német-magyar okupáció idején). Mivel gavallér ember volt, akkor csak nyilvántartásba vette és nem rekvirálta el azonnal, most pedig nagylelkűen hozzátette, hogy:

— Mindenki az én vendégem! – mármint a kapitányúré.

Szimivel — akivel ideköltözésekor azonnal megbarátkoztam — kimentünk a terepjáróhoz megnézni a „vadkan”-t és bizony gyerek létemre is világos volt, hogy szegény megboldogult Koci, nagyon is szelíden röfögött valamilyen falusi ház disznóóljában, amikor a kapitány végzetes lövése elérte. Később Szimi megvallotta, hogy ő volt az, aki mindjárt ezután elvágta a nyakát — a véres hús nem olyan gusztusos — magyarázta.

Miközben készült a magyarszki piros étel, a Kapitány megtért az újabb beszerzőkörútjáról. Ezúttal a város szélén levő szeszgyárban és a borlerakatban jártak — eredménnyel —, hogy teljes legyen a lakoma. Egyébként az a szegény disznó még azt hihetné, hogy a kutyák ették meg, ha csak vizet isznak utána.

Apámat, aki beszélt oroszul — tíz évig volt fogságban az első világháború után —, elcipelték egy szűcshöz, magyarázza már meg neki, hogy pilótadzsekiket csináljon a Kapitánynak és két hadnagyának, a „vásárolt” bőrökből. Ebből majdnem nagy baj lett, nem mintha valaki a „vásárlás” módját kifogásolta volna — ez nem volt divatban akkoriban — hanem Szidoj miatt.

Szidoj is pilóta volt, alhadnagy, hirtelenszőke és a többiekkel együtt ő is hivatalos volta a paprikás-vacsorára.  És persze Vica sem hiányzott a társaságból. Mivel, mint említettem, a szeszgyárban is jártak, az ebéd a következő mutatvánnyal kezdődött: Minden pilóta előtt állt két vizespohár.  A kristály-boros- és likőrös poharainkat egy pár nappal azelőtt vágták a falhoz, amikor a moszkvai rádió bejelentett egy újabb győzelmet és annak az örömére ittak áldomást. Jobb híján tehát az egyik vizespohárba tiszta szeszt töltöttek, a másikba vizet, aztán egymásután felhajtották őket!

Ez a mutatvány, számunkra bizonyosan a kórházban végződött volna, de ők szemmel láthatólag jól bírták. A baj csak akkor jelentkezett, miután Szidoj ezt már harmadszor is megismételte. Hirtelen sírásra fakadt, mint egy gyerek, és sűrű könnyek között kezdte panaszolni Sziminek, hogy a Kapitány mennyire kitolt vele, mert Vicát is ő fedezte fel, és a Kapitány elvette tőle. Pedig Vica biztosan őt szereti, nem azt a disznót és mindennek a tetejében még a bőrdzsekirendelésből is kihagyták. Ő lelövi ezt a semmirekellőt!

Szorgalmasan kezdett kapkodni a szolgálati pisztolya felé, ekkor Szimi nagy együttérzéssel átölelte Szidojt, hogy az ő vállán sírhassa a ki bánatát. Közben szépen kihúzta a revolvert a tokjából és eltőnt vele az udvarban. Szerencsére Szimi józan volt, az egyetlen józan az egész társaságból.

Szimi egy kicsit elütött a társaitól, csak akkor volt jókedvű, ha velem, vagy a szomszédék kislányával játszadozott. Ő volt a repülőgép, mi az utasai, a nyakában ültünk, a pilótasapkájával a fejünkön és csattogtattuk a tölténytárnélküli revolverét az „ellenségre”, közben szaladt velünk és zúgott, mint a repülőgép. Mikor ebbe belefáradt leült, elszomorodott és elővette a zsebéből azt a kopott fényképet, amelyen két szőke gyereket lehetett látni, egy kisfiút és egy kislányt, ezeket nézegette szótlanul.

Egy hét múlva megjött a felderítő repülőraj újabb bevetési parancsa. A Kapitány azzal búcsúzott, hogy még visszajön. Szimi, csak bennünket, gyerekeket csókolt össze, és ő is megígérte, hogy visszajön.

De csak a Kapitány jött vissza, jóval később. Ő mesélte, hogy Szimi a háború szinte utolsó napjaiban súlyosan megsebesült, kórházban van. Aztán felült a mindenféle „szerzett” holmival megrakott terepjárójára és soha többet nem láttuk. Igaz nem is nagyon hiányzott.

Ellenben Szimit sokszor emlegettük a szomszédék kislányával és nagyon, de nagyon szerettük volna, hogy visszakerüljön a szőke kislányhoz és kisfiúhoz.