Lacinkkal egy magyar rendezvényen ismerkedtem össze. Nálam idősebb úr, kicsit őszes hajú, leginkább Latinovitsra emlékeztető arccal. Halkbeszédű, udvarias emberke, a feleségével és a fiával érkezett nem is olyan régen. Kölcsönös udvariaskodó bemutatkozás után a szokásos telefonszámcsere következett, és a sűrű ígérgetések, hogy mikor és hol fogunk találkozni.
Fia a torontói focicsapat csatára lett, és valóban nagyon jó futballista volt.
Sokáig nem találkoztunk, részben az én hibámból, mert kerültem a magyar társaságokat, de azért egy partin mégis egymásba botlottunk. Mi már korábban ott voltunk. A házigazdák kitettek magukért, hatalmas hidegtálak, rengeteg pia, feldíszített lakás. Szilveszter volt. Lacink csak ült a díványon és nézte a jókedvű, táncra perdült társaságot.
Talán tíz perc telt el így, amikor fölállt, odament a magnóhoz és kikapcsolta. Mindenki értetlenül nézett rá. Ő beszélni, beszélgetni akart, és a zene zavarta. Ő meg minket. Mi mulatni mentünk.
A házigazda visszakapcsolta a zenét, és Lacink búskomorságba süppedt. Felesége a lányokkal csevegett, őt nem sokat érdekelte Lacink morózus hangulata. Így telt el fél óra. Laci újra kikapcsolta a zenét, és testével eltakarta a magnót. Mi lemerevedve figyeltük. Elkezdett beszélni, Amerikát és a rendszert szidta. Ez ugyan akkor és ott senkit nem érdekelt, de csak mondta a magáét. Mi egymással kezdtünk beszélgetni és kimentünk a konyhába.
A lányok megkérték a feleségét, hogy üsse le, vagy csináljon vele valamit. Lacink duzzogva vonult vissza a sarokba, olyan volt, mint egy durcás kisgyerek. A felesége világosított fel minket, hogy Laci depressziós, muszáj valahol kiadni magából a sikertelenség által kiváltott tehetetlen dühöt. Na, de miért pont szilveszter éjszakáján, a koccintás előtt fél órával?
Már senkinek nem volt jókedve, elszállt a pillanat varázsa. Éjfélkor koccintottunk és elbúcsúztunk. Nem volt kedvünk mulatni, és sokan követték példánkat.
Hazafele kielemeztük a történteket, és megállapodtunk, hogy kezelésbe vesszük Lacinkat. Pár nappal később fölhívtam telefonon. Barmit mondott, én mindenből viccet csináltam és hamarosan együtt nevettünk.
Hetente többször megismételtem ezt a terápiát, és úgy látszott, hogy működik. Lassan visszatért az életkedve, és már tervei is voltak. Egy nap lelkesen hívott.
— Bizniszt nyitottam, mostmár minden rendben lesz!
Gratuláltam, érdeklődtem a biznisz mibenléte felől.
— Kinyomtattam egy csomó névkártyát és levittem a helyi boltokba, hogy csapbőrözést vállalok.
Három hónap alatt egy hívást sem kapott és újra depressziós lett. Közben a magyar társaságok — egyik a másik után —, szépen elfelejtették meghívni Lacinkat.
Ezt mi értettük, ő nem, és ez nem járult hozzá az állapota javulásához.
Egy házba költöztünk velük, na, nem miattuk, hanem ott volt olcsó lakás, és ő szólt egy pár jó szót az érdekünkbe. Hálából naponta átmentem, próbáltam kicsit helyre tenni a világnézetét.
Laci tényleg kezdett belebolondulni a sikertelenségbe. Otthon távolsági buszt vezetett, és csillogó szemmel mesélte, hogy milyen felelősség-teljes, vezető beosztása volt. Olykor negyven-ötven utas életéért is ő felelt. Mikor erről beszélgettünk, olykor könnybe lábadt a szeme.
— Miért nem teszed le itt a busz jogosítványt? — kérdeztem ártatlanul.
— Nos, itt nem beszélnek az emberek magyarul — volt a válasz.
— Hát, Lacikám, akkor meg kéne tanulni angolul.
Ez volt az a pont, ahol megmakacsolta magát.
— Én nem. Én nem akarok megtanulni!
— Hát, akkor itt nehéz életed lesz.
Próbáltam neki munkát szerezni, persze olyant, amit el lehet mutogatni, például gödörásás, söprögetés, de azt fizikailag nem bírta. Bárhová ment dolgozni, mindenhova a munkavédelmi szabályzattal a hóna alatt ment. Általában már a második napon megkérték, hogy ne jöjjön többet. Egyre romlott idegileg, borzasztóan sajnálta magát.
Fia elköltözött otthonról, és csak a focimeccsek után ment oda az apjához, de pár perc után elmenekült. A ház, ahol laktunk tele volt feketékkel. Rendszeresen összeveszett velük, hol okkal, hol ok nélkül. Kivívta, hogy direkt bosszantsák.
Laci rendszeresen rájuk hívta a rendőrséget, ami hiba volt. Azt érte el, hogy éjszaka kiszurkálták a gumijait. Reggel kétségbeesve telefonált.
— Lacikám, ne is haragudj, kivívtad magadnak. Százhúsz fekete között nem kezdek el naponta niggerezni, mert ez az álmoskönyvek szerint sem jelent jót.
Laci követelte — elég durván —, hogy menjek be vele a rendőrségre, és csapjunk az asztalra, hogy az ő autója mellé éjszakára külön járőrt rendeljenek ki. Nem mentem, és ezért nagyon megharagudott rám, sőt niggerbarátnak nevezett. Az igaz, hogy én mindegyikkel jóban voltam, elhívtak partikra, sőt nekem külön főztek. Elfogadtak, és ez csípte Lacink szemét.
Következő ötlete az volt, hogy akasszunk a nyakunkba /én meg ő/ nagy táblákat, és menjünk tüntetni a kapitalizmus ellen a főtérre. És majd én, mert hat ő nem beszél angolul, beszédet tartok a rendszer ellen. Ezek után egy darabig nem vettem fel a telefont.
Pár hét alatt megnyugodott. Kérte, hogy vigyem be az építkezésre melózni.
— OK — mondtam —, gyere.
Reggel egy órával korábban bevittem, és végigjártuk az építkezést.
— Lacikám — mondtam —, nézz körül és mutasd meg, mit szeretnél csinálni.
Mentem fölfelé, a következő emeletre, és csak ekkor vettem észre, hogy Laci eltűnt. Végigrohantam az épületet és sehol nem találtam, kocsija is eltűnt. Egyszerűen elmenekült. Este beszéltem vele, akkor elmondta, hogy ez egy piszkos hely, ő ilyen helyen nem dolgozik.
— Akkor nem tudok segíteni.
Az egyik bevásárló központban dolgozott egy magyar cipész, ő vette szárnyai alá. Két hónap után átszervezte az üzletet, úgy, hogy a szerencsétlen cipész semmit nem talált.
A Batta cipőgyár oklevelével ellátott, ortopéd cipész volt, aki sportolóknak készített cipőket. A Batta gyár igazgatója havonta járt ki a cipészhez, hiszen a cég a nevét adta a kész cipőkhöz. Laci szemrebbenés nélkül kirúgta a pasit /mert nem beszélt magyarul/, mialatt a tulaj elment kávézni. Ő másnap Laci kezébe nyomott egy teljes havi fizetést, és megkérte, ne jöjjön többet.
A következő lépés egy zöldséges bolt nyitása volt, két jólmenő zöldséges között. Lacinknak nem volt pénze befektetni, és a kezdeti nehézségeket áthidalni. A legolcsóbb leggyengébb minőségű árut tudta csak megvenni, így konkurálni sem tudott szomszédaival.
Eleve halálra volt ítélve, két hónapig bírta. Egyik nap, amikor végre betért egy vásárló, és csak egy banánt vett, a torkának ugrott. Másnap bezárták a boltját.
Ami kis pénzük volt, elvesztették. Laci teljesen magába roskadt, mindenkit került, csak szerencsétlen feleségét terrorizálta. Viszonya a házban a feketékkel csak tovább romlott. Naponta mesélt a halálról, egyszer meguntam, és a ház melletti temetőre mutattam.
— Lacikám, az a sok ember, aki ott nyugszik, az mind boldog lenne a te problémáiddal.
Nem hívott többet. Elköltöztek, és hamarosan jött a hír, hogy felakasztotta magát.
Hát ez is Kanada.
Itt sem mindenki találja meg a helyét.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:29 :: George Tumpeck
