Tegnap motoros találkozóra voltam hivatalos Orangeville-be. Ez egy kisváros, de általában itt szoktunk találkozni a háborús veteránok részére fenntartott Canadian Legion-ben. A sör olcsó, és lehet biliárdozni is. Hétre értünk oda, persze ilyen időben autóval mentünk. Meglepődtem, mert kizárólag az idősebbek jöttek el, így egy igazi elfekvő osztályra hasonlított. A főnök hetvennégy éves, a többiek is hasonló korúak. Kicsit groteszk látvány egy csomó hetven körüli, idős ember talpig harci díszben. Bőrnadrág, bőrmellény kecskeszakáll és hosszú haj. Mindenki hátán, egy hatalmas embléma, Black Diamond Riders. Ez a klubunk neve. Még 1952-ben alapult.
Igazi, régi klub. A főnök, Johnny Sombrero, érdekes emberke. 1956-ban a Szabad Európa Rádió segélykérő hangjaira ő szabadcsapatot szervezett a magyar nép megsegítésére. Az igazán nem rajta múlott, hogy a kanadai kormány nem engedte behajózni őket. Ez adta az alapját későbbi barátságunknak is. Ez nem az igazi neve. Az ötvenes évek vége felé még nem volt kötelező a bukósisak, így ő egy hatalmas mexikói sombreróval a fején motorozott. Ezért ragadt rajta ez a név. Nagyon kevesen tudjak az igazi nevét, de az nem is fontos. Ő mindig elsőnek érkezik a találkozókra Pete-tel a helyettesével, valamint Little John-nal. Ők hárman az alaptagok. Sajnos ez a generáció már kihalóban van. Little John érdekes emberke.
Nagyon alacsony, alig magasabb a derekamnál és barátságosan mosolyog, ami már sok félreértésre adott okot. Amikor meglát, „I am George!” — felkiáltással üdvözöl. Ez onnan ered, hogy amikor először találkoztunk, így mutatkoztam be, persze nagyon rossz akcentussal.
— I em George.
Ő akkor is mosolyog, ha nincs jó kedve. Hosszabb időt töltött az ideggyógyászati klinikán, nem önként. Megpróbálom körülírni. Szóval van egy másfél méteres, hetven év körüli, mosolygós öregúr. Fekete motoros bőrruha, nehéz bőrből. Hegyes orrú western csizma, krómozott fém spiccel, oldalán egy negyven centis vadászkés. Minden ujján nagyméretű ezüst gyűrűk, csuklószorító és az egyik kezén egy B.D.R. feliratú, bőr kamásli. Ez egy olyan dolog, amivel verekedésnél, az ellenfél késszúrásait lehet tompítani, illetve kivédeni. Szóval nem kifejezetten nagypapa típus. Sőt, határozottan harcias is. Társaságunk egyetlen börtönviselt tagja.
Mindennek a postás az oka. Ez véresen komoly. Majdnem a postás is.
Történt egy szomorú őszi hajnalon, hogy John ballábbal ébredt, szerintem kettővel. Ez egy olyan nap, ami simán rosszul kezdődik. Cukor sem volt a kávéhoz, a pirítós odaégett, eső szemerkélt. Na, ekkor érkezett a postás. Vesztére. Megpróbálta a villany- és gázszámlát kézbesíteni. Hiba volt — legalábbis ezen a napon —, feltétlenül. John talpig díszben, kivont késsel, eszelős vigyorral a postásra vetette magát. A postás, aki a környék kutyai miatt borzasztó gyors volt, félreugrott, aztán visítva menekült. John utána, korát meghazudtoló gyorsasággal. Az üldözésnek a helyszínre érkező rendőr-járőr vetett véget, letartoztatta Johnt, aki — mint védekezést — előadta, hogy a postás keseríti meg az életét, hiszen ő hozza a számlákat.
Tulajdonkeppen igaza van. A postásokat kell megszűntetni, csak nem így, nem ezen az áron. Néha én is érzek ilyen vágyat, amikor csak a számlák tornyosulnak, és mindig ugyanaz a faarcú postás jelenik meg az ajtómban. Semmi részvét, semmi szánom-bánom. Ha holnap reggel nem lesz cukor a kávémhoz, és a pirítós is odaég, a szemerkélő eső már nem is fontos.
Halál a postásra!
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:29 :: George Tumpeck
