Mire kiderült, hogy Martin volt a tettes, már haza is értek, s a bűnös gyorsan előre szaladt az udvarba, ahol Tetro sebész vakargatta a lábát, egy háromlábú sámlin ücsörögve. A gyerek tudta, hogy az anyja már nem meri megverni, mert Tetro, dacára, hogy felcser és hébe-hóba miskárolást is vállalt barátai számára —, nagyon gyengéd, és érzékeny szív dobogott bekecse alatt. Sohasem bírta elviselni, hogy előtte verjenek valakit, még ha csak egy gyerek legyen is a szenvedő alany.
„Olyankor néha megvadult.”
Mikor az udvarba térült a húshozó csapat, a kirurgus is nagyon megörült, ahogy meglátta a két derűsképű, vidám asszonyt. Jókedvük ragályos volt. Tetro meg-megcsipkedte a fehérnépeket, miközben azok kiborították a kosarakat a diófa alatt gunnyasztó, kíváncsi nagyasztal közepére. Tetro, mint felcser, érthető rutinnal aprította a hús nagyját, s közben — mint tudós ember —, csak tiszta szeszt ivott, egy-egy korty vizet löttyentve hozzá aromaként. Persze donna Rossi sem adta alább; ő is italt hozott, s szaporán töltögette Tetro asszonynak, a nőknek való édespálinkát. Ahogy már jócskán benne voltak az ünnepi vacsora főzésében, közben is szaporán küldözgették a kontyalávalót a gyomrukba, lóhús érkezését jelentő előhírnöknek. A csemeték is, hogy ne legyenek láb alatt, kaptak egy-egy gyerekkupa vérfejlesztő vörösbort, s szétszéledtek az udvarba, tanulni a felnőtté válást.
Már rég beestellett. A csillagok is elfoglalták kijelölt helyüket az égbolton, s néhányan már tüzet is csiholtak az éjszaki lámpájukba. Az írnokra hiába vártak a vacsorával, mert még ő, a lányok ajándékát fogadta a bordélyházban. A gyerekek már a szárnyasokkal együtt elültek, mert a vérképző-nyugtató vörösbor is megtette jótékony hatását, és így a felnőttek vacsora után, halk nótaszóval zavartalanul ünnepelhették a távollévő születésnapját.
A városkaput már korábban bezárták, hogy passzussal sem jöhetett be ember, bárki fia borja is lett légyen az illető. A poroszlók is megkezdték a megszokott őrjáratukat. Végigjárták az ivókat, ellenőrizték a fogadók vendégeit, s végül pihenőre benéztek egy italra a kuplerájba. Az elázott írnoknak megmutatták, hogy merre is lakik. Elkísérte őt az örömház pikulása is, a hibbant Gino, mert tudta, hogy szép estélye lesz, ha fújja nekik — ha szükséges —, a talp alá valót. Annyira még nem volt beállítva, hogy a hangszerével ne találta volna el a száját. Persze, ahogy megérkezett Rossi a zenésszel, nagyobb lángra lobban a lelkesedés és a nótáskedv, mint az asztalon a fáradt mécses lángja, aki kevés sikerrel próbálta megvilágítani az asztal körül a kipirult, izzadt arcokat. A diófát és a környékét, teljesen átengedte a sötétnek. Később nagy vígan táncoltak is egy-egy kört a fűben, nagyokat kacagva a muzsikus kidagadt, verejtéktől fénylő arcán.
A csillagok az égen már laposakat pislogva, virrasztástól fáradtan várták a hajnalt, s már az sem zavarta őket, hogy a felcser részeg álmában köztük bokázik, miközben eszméletlen testét a földön hagyta horkolni. Az írnokné hiába is öntötte le egy kancsó borral, hogy álljon már fel, s vele ropja idelenn a földön, de az meg se mozdult, így kénytelen volt pendelye két szélét pipiskedve, finoman megemelve, egyedül lejteni. — Zeneszó nélkül —, mert a szomjas pikulás éppen utánatöltött s miután lecsúsztatta a torkán a maradék kortyot, a becsületvesztett üres borosüveget visszatette az asztal közepére. Az szegény, szégyenlősen pironkodott ott az ételmaradékok között a mocskos abroszon, ezért hibbant Gino megsajnálta, s gondolta teletölti. Lehajolt, hogy felvegye a demizsont, ki az asztallábának dőlve, állva aludt, mint egy ló, de a zenész még a hasához sem nyúlt, maga is borsújtottan melléesett, pihenni egyet.
Rövidre rá, pikulás Gino akkora ordításra ébredt, hogy talán bele is őszült a rémülettől. Egy pillanat alatt kijózanodott. Az árnyékban, ahová már nem terjedt ki a mécses hatalma, Tetro sebész térdelt a sikoltozó Rossi írnoknál, és a megcsonkított altestén kötötte el az erősen vérző sebet. Tetro felesége, akit az ura rajtakapott amint még az imént éppen az írnokot ölelte magán, mint egy boldog takarót, most eszelős, bamba arccal csak maga elé bámult, miközben a füvön ülve felsőtestét himbálta, és egy ismeretlen dalt dünnyögött maga elé. — Talán altatódalt. — A tragédiát mindig a véletlenek egymásba fonódása okozza, mint minden szerencsétlenséget az ember sorsában. A sebészt is hólyagja pontosan akkor ébresztette fel ájult álmából, s pontosan ott keresett könnyítést, ahol azokat az ital egymásba űzte. Tetro először észre sem vette a fekvő párt, csak mikor odavizelt, nyikkant meg alulról a felesége.
— Magas isten! — A nyomorult írnok, milyen szívesen kiegyezett volna kiherélés helyett, egy levizelt háttal.
Rossiné megbocsátóan a haldokló férje fejét simogatta, s közben eszébe jutott, hogy még az ura születésnapját ünneplik. Érezte azért, hogy most nem a megfelelő pillanat, urának gratulálni.
Már rég bennjártak az éjszakában. A csillagok is szedelőzködtek; egyre sápadtabban világítottak. Lassan keletről feltűnt az egyetlen váltótárs, a nap, de velük soha, még egy szóra sem ereszkedett le bratyizni, olyan óriás, hatalmasságos egy úr volt.
Tetrot már feleségével régen elvitték a városi poroszlók.
A bíróságnak könnyű volt ítéletet hozni. Házasságtörés esetében egyöntetűen akasztófát irt elő a törvény, mint ahogy az emberölésre is. Mivel az írnok reggelre belehalt a csonkításba, ezért Tetro sebész is nyugodtan elajándékozhatta orvosi műszereit, mert többé már nem lesz szüksége rá.
Felesége nem fogta fel a bíró szavainak értelmét az ítélet kihirdetésekor. A szörnyű éjszaka óta, csak monoton hangon dudorászik egyfolytában maga elé.
Aznap, mikor a hóhér a kötéllel túlvilágra húzta a Tetro házaspárt, az egész környék összegyűlt a látványosságra, mert elterjedt, hogy az utóbbi évek legnagyobb eseményének lehet résztvevője a népség. Úgy is írta meg a város évkönyve. Természetesen Rossi helyett, már más írnok.
Azon a napon csak embereket égettek, akasztottak, fojtottak, vagy törtek kerékbe.
Donna Rossi, igazán meg volt elégedve. Barátnője nagyszerűen alakított, remek átéléssel. Pláne, mikor a fináléján a nyelvét mutatta a világra.
Az özvegy írnokné hazafelé elégedetten borzongott a gyászfátyla alatt.
Pedig ló nem is volt a műsoron.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:35 :: kisslaki
