Mikor a szépsörényű Asiadne végigtrappolt az Alkotmány utca közepén, a rendőrök tisztelegtek és az útszélén tolongó tömeg lelkes éljenzésbe fogott, amerre a fehér paripa éppen elvonult. Legszívesebben két lábra állt volna, s patáit egymásba rakta volna magasba emelve, körbevigyorogva fogadva az ovációt, mint egy hibbant bokszbajnok, ha a lovak íratlan etikai kódexe nem tiltotta volna. — Ugyanis embert vitt a hátán —, abból sem a legkisebbet, hanem Horthy Miklós kormányzó úr őfőméltóságát.
Éppen a hármas számú ház elé értek, mikor Schweizer zongoraművész úr lakásában felsírt, majd halálosan elnémult az újszülött baba.
Szalajtó Pál fiatal közrendőr, aki a kapu alatt teljesített szolgálatot, nem figyelt fel a baba félbeszakadt bőgésére s a környező utcákat sem fürkészte gyanúsnak tűnő kommenista alakok után, inkább a pompás paripa farát csodálta.
— Istenem, ha neki ilyen lova lenne odahaza Kéthelyen! — Vasárnap a mise előtt csak úgy hanyagul kikötné a templom mellet a kocsmánál, s még az „ita missa est” előtt visszamenne egy stampedlire. Azt a néhány legényt arrébb lökné, akik már a lova csüdjét tapogatnák, felülne a nyeregbe s csak a húszholdas Pandúrék portájánál, szállna le. Nem sietősen beballagna, ahol Panni pironkodna elé, és az alázatos parasztgazdával megbeszélnék a kézfogó részleteit, kinél tavaly még a disznókat terelte. Álmait még tovább színezte: ott tartott, hogy éppen betérülne egy üveg vörösbor a kamrából Panna kezében, apja parancsára, mikor vállát egy tétova kéz érintette meg.
Megfordult s beledermedt a gyönyörűségben. Mintha egy szentképről megjelent mellékalak állt volna előtte; pruszlikját feszítő, pihenésre hívó halomként duzzadó keblekkel, mint az anyaság allegóriája, egyszerű paraszti kivitelben.
— Biztos úr kérem, tessék velem jönni… Csak ide — mutatott félénken, tétován a lépcsőház felé. — Sára vagyok a… A dadus —, hebegte még a sokktól remegve.
— Orvost kellene hozni, a baba már kék. És a néne is hiába himbálja a lábánál fogva szegényt.
Szalajtót annyira lenyűgözte a lány szépsége, hogy őrhelyét feledve, loholt a lány után. Benn a szalon mögött a hálószobában Scheweizerné feküdt halott sápadtan, kínoktól meggyötört arccal. Férje után sóhajtozott, ki most is a Kékestetőn tartott zenei tanfolyamot, új tehetséges művészeknek
A babaágynál az iszonyúan lompos Herzog néni ügyködött, aki annyira ronda volt, hogy a körtáncban — lány korában —, ha rámosolygott kedvesen egy legényre, az biz´isten felért egy mérsékelt becsületsértéssel. Egyszer meg egy vigyázatlan, kapatos suttyógyerekkel lejtett egy kört a katolikus legényegylet bálján, s utána az ifjonc hónapokig, maradandó, alig gyógyítható lelki sérülésekkel járt az anyjával Marcaliba, kezelésre.
A néne éppen az újszülött szájába fújt. Erre a baba pláne nem reagált. Ha ilyen látványra ébredne, bizony isten visszakívánkozna ízibe el?bbi helyére.
— Gyorsan egy pohár bort meg paprikát adjon! — ordított Szalajtó Pál a nénire, miközben a zsebéből egy laposüveg törkölyt húzott elő. Összekevert az életvízből egy gyerekkortyra valót a borral, beleszórt egy kis cseresznyepaprikát, borsból is megszórta összekeverte, és az egészet a baba félig nyitott szájába töltötte.
És láss csodát, Isten, aki az égben van! — a medicina hatása fenomenális volt.
A csecsemő először vadul forgó szemekkel levegő után kapkodott, s mikor már eleget gyűjtött a kicsi babatüdejébe, akkorát bömbölt, hogy lenn az Alkotmány utcában Alisan a büszke paripa felhorkant és táncolhatnékja támadt, hogy őfőméltósága alig tudta megfékezni.
A boldog anya könnyes szemmel megáldotta a közrendőrt s csodát emlegetve hálálkodott, holott Szalajtó Pál csak egy ősrégi somogyi gyógymódot alkalmazott, amit még nagyanyjától tanult. Borjadzó tehénnél is gyakran bevált.
Marasztalták, de vissza kellett mennie a posztjára. Kenyerébe kerülhetne, ha valami éppen most történne körzetében. Erősen megígértették vele, hogy be benéz hozzájuk. Sára közben átvette az anyától a gyereket, de azért sokáig nézett még a lépcsőházban lenyargaló délceg ember után.
Ígéretéhez híven, Pali este belátogatott Schweizerékhez. Megérkezett időközben a táviratilag Kékestetőről hazahívott Művészúr is, ki örök barátságáról biztosította Palit. Búcsúzásnál Sára egy vállkendőt kapott magára s egy darabig elkísérte a rendőrt. Ki nem mondott kölcsönös vonzalmat éreztek egymás iránt. Sára csendes szóval elmesélte, hogy az ura őrmester volt a honvédségnél, de egy kiképzés során halálos baleset érte. Éppen mikor egy harckocsi alatt kereste a hibát, az egyik újonc nem vette észre az őrmestert, beindította a lánctalpas szörnyeteget.
A baleset hírére Sára ágynak esett, de Herzog néni elvégezte a halott körüli szükséges előkészületeket a temetésre. Ő mosdatta a halottat, fehérbe bugyolálta — borotválásról persze szó sem lehetett —, de levágta az elhunyt haját, körmét, majd ő adta rá a rojtoktól megszabadított taliszt. Rutinja volt már az öregasszonynak. A fél hitközség elhunytjait menesztette már át a túlvilágra. Csak őt felejtette itt a Mindenható.
A temetés után Sára kórházba került, valami sokkszerű állapotban. Az Úristen a szerencsétlen őrmester halála után meggondolhatta magát, mert Sára szíve alatt a már a hét hónapja hordott gyermek lelkét visszavette, s csak a kis halott testet engedte át a pornak.
A közrendőr egyre gyakoribb vendége volt a Schweizer háznak. Nagyon megszerették Szalajtót, s a művész úr is később, mikor kettesben borozgattak, bevallotta, hogy mikor a baba született, éppen egy sokat ígérő fiatal szőke mezzoszopránt korrepetált. — Egyébként ő az itteni rabbi lánya. A kapcsolatukról tudott az egész hitközség a rabbin és Schweizernén kívül.
Pali emlékezetében lassan elhalványult Pandúr Panna húsz holdja, ő megelégedett az egyetlen, Sára nevű csillagával. Teltek az évek. Európa felett már komor feketére sűrűsödtek a gomolygó viharfellegek, de szerelmükben észre sem vették, a közelgő apokalipszist. Az esküvő után Schweizer úr nekik adta a lakatlan kertészházat és ott rendezkedtek be a két szobácskába. Egy évre rá megszületett a kis Csaba. Nagy volt a boldogság, csak Pali retteget valami szörnyűségtől. Éjszakánként rémálmok gyötörték s néha, mikor felriadt, teste remegett az izzadságtól lucskos pizsamájában. Ez azóta kezdődött, amikor kitették a testülettől, mert nem volt hajlandó elválni Sárától. Odahaza mindenkinek azt mondta, hogy a tüdőbaja miatt kellett megválnia a rendőrségtől.
Esténként néha átrándult Schweizer úr Józsi fiával, akit annak idején Szalajtó a csodaitallal életre keltett, és aggódva kérdezte a művészt, hogy mi lesz itt a hitközséggel, ha a németek ide is bejönnek?
— Semmi, Palikám, a Kormányzó úr nem engedi, hogy bántódása legyen a zsidóknak. Meg Miki megvéd bennünket, mert nagyon jó barátságban vagyunk. Maga meg Szalajtó római katolikus, semmi baja sem lehet.
— Nem magam féltem — válaszolta erre csendesen.
1944 novemberében, egy hajnali transzportszerelvény indulásra várva ácsorgott az állomáson. Az utolsó marhavagonban ott volt az egész Schweizer család. Tőlük nem messze a kis Szalajtó Csaba húzódott anyjához. Apja meg néma fájdalommal nézte Sárát és a fiát. Kinyújtotta tétován a kezét, s végigsimította gyengéden felesége szeretett arcát. Az érintésre az asszony segélykérő szemekkel ránézett, mintha ő bármit is tehetne értük.
— Egy az Isten, kereszténynek, zsidónak. Biztosan csodát tesz majd, ha megtudja, hogy mi folyik itt a földön. Csak az a kár, hogy mostanság nem néz ide — mondta Szalajtó, mikor éppen döccenve megindult a vonat észak felé.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:29 :: kisslaki
