— Az Isten is megvert engem magával!…, hogy lehet valaki ekkora tulok? —, fordult el a néma Gaál zászlóstól Vujič hadnagy, a tiszti iskola oktatója, majd rezignáltan kibámult az ablakon a kaszárnya udvarra. Lenn a laktanyaépület főbejárata előtt az átázott, reumától rettegő fekete-sárga zászló alatt, két őr állt csukaszürkében, mint két anyátlan, lélegző kőszobor. Még innen fentről is látni lehetett, ahogy az esőcseppek egyenként ugrálnak le a mundérról a földre, ahol már a haverjaik várták őket a tócsában, egy lázadás-előkészítő nagygyűlésre. Ugyanis néhányan elhatározták, hogy legközelebb, nem mennek vissza az égbe, hiába és parancsolja a nap.
Vujič hadnagy minderről nem tudott, meg nem is érdekelte volna, mert az esőcseppek összeesküvése nem tartozik a hadsereg hatáskörébe.
Időnként kedélybetegségbe esett, s kedvetlenül adta le a tananyagot, mikor belátta, hogy képtelen megértetni kadetjaival a tereptan alapjait. — Mint például, itt van ez a marha Gaál; — Valahonnan Kassa környékéről jött ide, s csakis azért akar tiszt lenni, mert a már második gyerekkorát élő generális nagypapa csak akkor íratja a birtokát az unokára, ha az legalább hadnagy lesz, ahogy az már a Gaál családban szokás. De ő — Vujič — biztos benne, hogy ahogy rácsukják az alig hűlt hadastyánra a kriptaajtót, Gaál még azon melegében kéri a nyugállományba helyezését. — Persze, hogy elkeserítő ilyen alakokat oktatni.
Vujič szomorúan bámulta a kihalt, esőtől áztatott udvart. Innen a harmadik emeletről messzire elláthatott, egészen a gyakorlótér széléig, ahol már a bükkerdő kezdődött. Az utóbbi években szinte a sötétség leple alatt nyírfák is telepedtek a bükkös szomszédságába. A fiatalabb hajtások szívesen bámulták a kerítésen keresztül az újoncok menetelését. A döglött kutyát még mindig nem vitték el. Igaz, innen csak a fekete halmot látta, de tegnap éppen arrafelé sétált mikor észrevette a kerítés mellett a foszladozó tetemet. Rögtön szólt is egyik gyakorlatoztató fénriknek, hogy ásassa el, de az biztos elfelejtette. Hát most megmutatja neki, hogy hol lakik az atyaúristen, ha nem tanulja meg tiszthelyettes létére, hogy mi az a parancs. A dög eszébe juttatta vele, hogy két éve mikor, mint frissen avatott hadnagy leutazott Győrbe — megtudni, hogy ki is ő valóban —, Bitóné, vagy az atya kiderítette-e végre legalább azt, hogy ki is volt az az asszony, ki lopva ottfelejtette őt annak idején.
Egy fejrázással elűzte magától a győri utazás emlékét…
Most, mintha először látná, elmélyülten nézte az őrségváltást lenn a zászlónál. Nemsokára a leváltott, átázott őrök már melegvízzel teli bádoglavórban fogják áztatni lábaikat. Két percig a mennyben fogják érezni magukat, az uniformis dacára.
Vujič elmosolyodott, mikor visszaidézte, hogy milyen ifjonti lelkesedéssel vette át a zágrábi K. u. K. laktanyában a tereptan oktatását. Ugyanis már a Ludovikán kadét korában, felfigyeltek az akadémia tanárai, kitűnő matematikai tehetségére. A hadnagy szerette a hadsereget, s Ferenc József császárban szinte a földre költözött atyaúristent látta, ki jóságos atyai bölcsességgel irányítja soknyelvű birodalmát. Talán azért is, mert a győri atyák kivették az árvaházból, és hadapródiskolába íratták. Ott szülei helyett egy igaz nagycsaládra lelt.
Igaz őt egy parókia udvarán találta a nótás kedvű öreg Bitóné, mikor egy este kidobta a macskát éjszakára. A sértődött állat pontosan az orgonabokor tövében szunyókáló rongykupacra esett, ami felsírt, mikor a kandúr szitkozódva rányekkent. A vénasszony először hányta magára a keresztet és elhatározta, hogy nem iszik bele soha többé a pap borába, de mikor kicsomagolta és látta, hogy nem a batyu ordított, mint egy csecsemő, hanem egy henyében bebugyolált baba sírt nyávogva. Megnyugodott, s visszavonta a pillanatnyi elmezavarában tett fogadalmát.
— Az Úr megbocsátja az ilyesmit, mert tisztában van vele, hogy az iszákos fogadkozása, egy fületlen gombot sem ér.
Vujič, csak huszonkét évvel később utazott le Pestről Győrbe a plébánost meglátogatni. Az elmúlt években is szerette volna felkeresni, mert remélte, hogy talán az atya részletesen elmeséli azt a bizonyos estét, mikor rátaláltak. Kívánta, de egyben félt is tőle, hogy megtudja, hogy ki lehetett az ismeretlen asszony, ki lerakta őt az orgonabokorhoz, annak idején.
Már csak az iszákos Bitó néne élt, mert a halál is ottfelejtette, vagy lehet, hogy nem is akarta észrevenni az öregasszonyt, mert ilyenekből neki is túl sok van a raktáron. A hadnagy, mikor értesült a pap haláláról csalódottan csomagolta vissza a Budafoki konyakot, mert neki szánta, de aztán mégis odaadta a néninek az üveget, aki már eddig is szép ráncos szemeivel delejezte, bűvölte a ritka kincset. — Most istennek hála, mégis egymásé lehetnek ma este, mint a mesében.
Bitó mama rögtön, mint egy tűzrőlpattant vénasszony készségesen térült fordult, étel is került az asztalra. Neki nem kellett a parókia papírjait ujjaival átnyálazni, mindenre emlékezett. Kedélyesen kezdett mesélni ennek a finom fiatal hadnagynak és töltögetett mindkettőjüknek az ajándékba kapott italból.
Már hazafelé kattogott, dohogott a mozdony, maga után rángatva a vagonokat, mint ideges, pályatévesztett óvónő a spárgát markoló gyerekfűzért, Vujič egymagában gunnyasztott a kupéban, mint egy részeg marabu, s félő volt, hogy a következő döccenésnél kicsúszik a lelógó kezéből a konyakosüveg, amit a Győri restaurációban vett. Reménytelen malacszemekkel bámulta a kortynyi maradékot, nem hiszi, hogy elég lesz a Tatai állomásig, ahonnan újat hozathat a kalauzzal.
— Most jobb neked, te vadbarom, hogy tudod ki volt az édesanyád? — kérdezte magától. Azt nem bánta, hogy anyja egy kispolgári nyilvánosházban volt kiskereskedő, de nem kucséberkosár lógott a nyakában, hanem a testét adta el apránként, míg el nem fogyott a készlet, csak a porrá vált maradékát temettette el a jószívű madám. Alig két hónappal előtte rakta le a jövendő hadnagyot az orgonabokor alá, hogy jótét lelkek felneveljék, de szándékában sem volt megijeszteni vele a macskát.
Vujič lehúzta az ablakot, kihajolt, hadd fújja ki fejéből a gondok gubancát a szél, s italtól meredten bámulta, ahogy a sötét rohan a mozdulatlan kupé mellett. Legalább is neki úgy tetszett mintha csak a vonat állna a körötte rohanó világban. Hirtelen megkívánta a szivart. Összeszedte magát, mert eszébe jutott a katonatisztek számára nyomtatott etikett könyv. Kisimította zubbonyát, s kilépett a folyosóra, hogy ott megvárja a kalauzt, mert úgy tudta, árulhatnak szivart, miegymást az utasoknak. Teljesen kihalt volt a korridor, csak néha-néha imbolygott el mellette egy utas.
Már le akart mondani a szivarról, mikor egy hölgy jött el mellette egy pohár málnaszörppel. Éppen mellette billent meg egy kicsit erőteljesebben a vagon, és a hölgy végigöntötte a zubbonyát a szörppel. A hölgy elpirult zavarában és elnézést kért, mondta, hogy megtéríti a kárát. Diszkréten ölelte körül egy decent parfüm illata. Átadta a névjegyét, de ő is bemutatkozott.
— Bakócay bárónő. — Kérte, hogy amikor teheti, keresse fel az Üllői úti villájukba, nem messze van a Ludovikától. Vujič csak hebegett hogy nem tesz semmit, s részéről a szerencse, de nem ácsoroghattak időtlen időkig a folyosón, ezért Vujičnak meg kellet ígérnie, hogy alkalomadtán tiszteletét fogja tenni a grófnőnél otthonában.
Vujič egy pillanat alatt, míg visszalépett a kabinjába kijózanodott. Azért még kiitta a maradékot, de az üveget nem dobta ki, nehogy fejen dobjon véletlenül egy arra vadászó vakondot, amint éppen gilisztákat metél egyenként a gyerekek tányérjába.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:29 :: kisslaki
