Pultnak döntött a plátói influenza.
Csehózamatú kórtermekbe szám?zve
csókforgatókönyveket írok,
mondjuk nem tudom, minek,
mert amat?rök a színészek,
és a pocsék, istenített rendez?
minden jelenetet összekuszál,
a kamera pedig képkockánként más
arcára fókuszál.
El?ször premier plánban a tiédre,
aztán szikár snittekben bárkiére.
De nem érdekel, makacs vagyok és
naiv, ami a legrosszabb kombináció,
szóval körmölök tovább.
A spirálfüzet utolsó oldalára
hallucinálom a leveled.
Gondolatban lenge pille veled
az ölelésdiéta meg a csapszékkúra,
ahogy a szeszinfúzió a vénámba iszkol,
bár kár a korsókért,
ereimben kannás remény csorog,
a drogimmunis cián.
Inkább szoknyaszérumért kuncsorog
túl a kocsmaóperencián
a részeg ész,
ahol aranyat ámít a valóságvályog,
és patthelyzetben kóvályog
a képzeletem
a bolond bátorság
meg a gyáva bölcsesség között.
Hirtelen kizuhanok a románcinkubátorból.
Rendelek is gyorsan egy újabb pohár teóriát.
Mialatt kitöltik, hallgatom, ahogy
káoszt kornyikál a tünetegyüttes.
Tunyán turkálok a zsebemben,aztán
kótyagosan nyújtom a pénzt,
és a másnaposság, míg a visszajárót
sörnyirkos tenyerembe számolja,
sejtelmesen somolyog
a kassza mögül.
Kékes felismerés gomolyog a dohányfüstben:
gyógyíthatatlan beteg vagyok.
Életfogytig foglyul ejtett a költ?klinika,
bár ami azt illeti, a diagnózis alapján
te is csatlakozhatnál,
mert rímrövidlátó lettél.
Örömmel várna a versszemész,
hiszen ha a nyelvtani szerkezett?l
messze mész,
el?lr?l b?völöd a mögöttes jelentést,
rögtön nyeglén cserben hagysz,
pedig az éjszakain molesztálnak a metaforák,
és alliterációt krákog a buszvezet?.
Tudod, te vagy a vak,
nem a tollam a kancsal.
Óriásplakáton, hírlaprikkanccsal
szajkózzam a szenzációt,
hogy baráti bevetésen szerelmet
kémkedtem?
Azt strófasüketen is meghallanád?
Remélem, receptre kapsz konklúziót.
De hagyjuk ezt.
Kényes és kínos téma,
különben meg már rég hozzászoktam, hogy
a folyosó falain ott csüng a koroltó,
a matuzsálem-magány,
hogy szerteszét hemzseg a csend,
hogy néha üres vagyok, mint egy
szolgára áhítozó agg gálya,
hogy egyedül talál az alkony aggálya.
Azért persze szerencse,
hogy pont nyár van,
és éjjelente a ciripel? cinizmusom
túlharsogja a boldogtalanságot,
de higgyétek el, fölösleges aggódnotok,
tényleg nem fogok búsulni,
ha a hetek sorstextilb?l
selymes semmit sz?nek.
Majd szerelmet vallok egy pontosvessz?nek
a klinika udvarán.
