Újra otthon
Sportolt, és egy edzés után, kimelegedve, jéghideg vizet ívott. Leforrázta tüdejét, így súlyos állapotban, negyven fokos lázzal vitték korházba. Mikor túlesett az életveszélyen, szanatóriumba került utókezelésre.
Idegen volt a szobája, mégis, mire kirakodott b?röndjéb?l, otthon érezte magát. Oda lépett az erkélyhez, elhúzta a függönyt és kiment a teraszra. Újra megcsodálhatta a házukat körül vev? hegyeket, fákat. Számára ez a látvány a szabadulását jelentette.
A szanatóriumot magas k?fal vette körül, mintha börtönben lett volna. Abban lelte örömét, hogy más, súlyos betegeket segíthetett, mosdatni, hajat vágni és etetni. A betegek nagyon szerették, olyan nagy lelke volt.
A természetet szépségét csodálta, amikor a megszólaló cseng? hangja visszariasztotta a valóságba. Leszaladt a lépcs?n, mert tudta, hogy barátn?je érkezik hozzá.
Egymás szavába vágva mesélték el az élményeiket.
Judit beszámolt, hogy megismerkedett Zoltánnal, és szeretné bemutatni. Hétvégén táncmulatság lesz, ez jó alkalom a barátkozásra.
Kata az egész hetet egyedül töltötte. Nem tudott a szüleivel sem beszélni, mert azok egész nap dolgoztak, mire hazaértek ? már aludt. Látogatni csak az anyja szokta, mert az apa még hétvégén is dolgozott. Már féléve nem látta apját, ez lesz az els? hétvége, hogy együtt lesznek ?k hárman.
Üzenetet írt szüleinek, hogy szombaton táncolni megy a barátn?jével, ne keressék este. Szombat reggel levél várta az asztalon, anyja írta, hogy apja csak akkor engedi el, ha este tizenegyre otthon lesz. Nagyon csodálkozott Kata, de nem akart ellenkezni az els? találkozójuk el?tt.
Boldog volt, bement a fürd?szobába, megfürdött, a haját rendezgette, nagyon szép akart lenni, ez volt az els? bálja.
Kiválasztott egy olajzöld hosszú ruhát, mely rásimult karcsú derekára. Nézte magát a tükörben, sz?ke haját megigazította. Hagyta leomlani a dereka alá ér? zuhatagot. Elégedettség töltötte el. Barátn?je megérkezett, s amint meglátták egymást, elmosolyogtak egymás szépségén, és kézen fogva indultak az autóhoz. Judit bemutatta barátját. Amint beléptek a táncterembe, minden szempár ?ket nézte, olyan csodálatos látványban volt részük, hogy Kata szeme gyöngyözni kezdett örömében. Telt ház fogadta a kis társaságot. Pincér barátjuk észre vette ?ket, és azonnal ment velük a kijelölt asztalhoz, ahol egy fiú ült magában. Húszadik születésnapját ünnepelte, pohár bor társaságában. Bemutatkoztak, a fiú neve Tibor. Zoltán máris felállt, és hívta Juditot táncolni.
Kata Tiborral beszélgetett, és táncoltak. Tibor nem is akart mást felkérni. Nagyon tetszett neki Kata. Úgy elment az id?, mire Kata az órájára pillantott, elmúlt tizenegy óra, azonnal indulnia kellett haza. Elbúcsúzott Judittól és Zoltántól. Tibor hazáig kísérte. Azzal váltak el egymástól, hogy megismétlik a találkozást.
Kata felfutott a negyedikre, de nem tudott bemenni, mert a zárban volt a kulcs. Apja nyitott ajtót. Az arca vörös volt a haragtól. Ekkor Kata meglátta kezében a széles katonaszíjat, mellyel lábát csapkodta. Hallotta, hogy anyja a konyhában zokog, de nem látta. Köszönt apjának, át akarta ölelni, de az ütlegeléssel kezdte a találkozást, azt kiabálva; – most van tizenegy óra?
Tizenhét éves volt, mikor utoljára megverte apja, akkor öt percet késett, mert a színiel?adásról nem ért haza pontosan nyolcra.
Pár percig csak leveg? után kapkodott, alig tudott szobájába bevánszorogni, minden tagja sajgott a szíj okozta ütlegekt?l. Soha nem sírt hangosan. Mindig határozott és büszke n? volt. Szüleit nagyon szerette, mert tudtak nagyon jók is lenni. Ezt a szégyent nem tudta elviselni. Igazságtalannak tartotta, már nem volt gyerek. Azt hitte, megváltozott az apja, de nem, még rosszabb lett. Mennyire gy?lölhette! Csak önmagát szerette.
– Miért? – Anyámat is verheti? –
Kata átöltözött hálóruhájába, és kivánszorgott a teraszra. Az éjszakába kiáltott. – Jó estét, égbolt! Jó estét csillagok! Jó estét, repül? felh?k! Szeretlek benneteket!A Hold nem világított, csak átragyogott a felh?kön. A szél belekapott hosszú hajába. Már nem akarta érezni az iszonyú fájdalmat, mely belehatolt húsába, csontjaiba. Belenézett még egyszer az éjszakába. Nem az alakzatok fogták meg, nem is a színek, hanem a repül? felh?k. A szél elkapta selyemkend?jét és messzire repítette azt. Hálóinge a lába köré csavarodott.
Gondolatai, valahol messze jártak.
Nehezen, fáradsággal, visszavonszolta magát a szobába. Asztalához ért, és elvette vízzel telt poharat. Fogta gyógyszeres dobozát és az ágyához ment. Leült, kiöntötte tartalmát, és mind lenyelte a vízzel. Papucsát lerúgta lábáról és lefeküdt, nem érdekelte a fájdalom, a kín. Úgy érezte, elhagyja az utolsó csepp ereje is, olyan volt, mintha a tenger hullámai csapódnának arcához, melyek egyre er?södtek. Már csak a nagy feketeség létezett, semmi sem fájt. Elégedett volt. Tudta, hogy valóban ? maga a sorsa gazdája, lelke kapitánya. Nemsokára csatlakozhat az örök élethez, a rég elmentekhez, akik nem bántják.
Er?s volt ez a hatalom, mely teljesen átölelte, felemelte, magával ragadta, forgatta körbe-körbe, mint amikor Tiborral táncolt. Örömmel adta át magát az öröklétnek, mindent elfogadott, a fájdalmat, a dics?séget, a világosságot, ami elvakította és szabaddá tette.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:29 :: Lukács Mária
