Tegnap délután eleredt az es?,
S ahogy ültem bent a félhomályban,
Látom, ablakomig ereszkedett egy felh?.
Tavaszi illatokkal lett tele a ház,
Májusi ízek friss zamatával,
S rájöttem, a felh? rám vigyáz:
Ne lopjam el az égr?l a napot,
Mez?kr?l a fesl?, új búzát,
S a szell?t, amit ma kölcsön kapott,
Utazzon könnyedén, felmosni az út porát.
De ahogy néztem, lassan felfújta magát,
Haragvón kacsintott reám,
Villámokat szórt s
Fénypászták cikáztak az égen át,
Virágaim mohón itták az es?vizet.
Míg dúlt benne az indulat,
Viharrá duzzadt,
Fekete szárnyait kitárva
Telepedett a mit sem sejt? tájra.
Nem volt már cinkosom.
Orkánná fajult, dühödten rombolt.
Mint vad, pusztító szörnyeteg
Ontotta magából az özönvizet.
Nyomában nyögött a fákon az ág,
Szirmait siratta minden virág,
S míg nyugat felé, b?szen t?nt tova,
Szobámban halkan szólt a „Sors szimfónia"
