A kandalló előtti fotelbe huppant, és borostyánkő-fényű konyakját kortyolgatva nézte a lángok között elhamvadó papírköteget. Testéhez simuló hófehér selyem köntöse a jobb vállánál kissé lecsúszott, s így látni engedte meredező mellbimbója rózsaszín udvarát.
Zsófi negyvenhez közelített, de akár tízet is letagadhatott volna. Szőke, hátul összefogott haja egészségesen csillogott a lángnyelvek táncában. Felállt. E misztikus, csodálatos jelenség kecses kontúrja felvetítődött a mögötte homályló díszes közfalra.
Puhán a bárpulthoz lebbent, töltött újra, s néhány csepp citromlevet öntött még az italba. Ő így szerette. Visszaült. Nagyot nyelt a frissítő nedűből, majd a maradékot a parázsra locsolta. Nyomban feléledt a szoba, mint vakuvillanáskor.
A válasz kintről érkezett. Előbb villámlott nagyokat égzengés kíséretében, majd az észak felől feltámadó szél rázta vadul a zsalugátereket.
– Van isten – gondolta, s felállt. Átsétált a télikertbe, miközben meztelenre vetkőzött. Amint az üvegpavilonba ért, az eső is rákezdett. Széttárt karjaival diabolikus, rémisztő keringőbe kezdett. Kreált dallamát dúdolta, s az égiháború zenei aláfestése hátborzongatóan hiteles volt.
Légikisasszonyként dolgozott a város repülőterén. Szorgalmas megalázkodónak ismerte mindenki, nem kezdett soha vitát, a kényes helyzetekben szívesen maradt alul, csak már vége legyen. Öt éve vált el féltékenykedő, és az alkohollal vívott csatában is alulmaradt férjétől. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy munkája mellett nem mert gyereket vállalni, sőt a jövőképbéli problémák miatt sem. Egy darabig hetente zaklatta a megunt ex, de mostanság egyre ritkábban. Boldog szabadság következett, ha épp színházba vágyott, ment akár egyedül is. Kollégái szerették, bár a magánéletéről semmit nem tudtak zajos válása óta. Persze a munkahelyi Casanovák eleinte megkörnyékezték, ő kedvesen, ám határozottan letörte meredező szarvukat.
– Danke schön – mondta Csaba az arab származású taxisnak, miután a müncheni repülőtér bejáratánál fizetett. Csomagja csupán egy hordozható számítógép – markában elfért. A korai járattal érkezett. Tárgyalása jól sikerült, nem akart itt éjszakázni, pedig üzleti partnerei mindent elkövettek egy görbe este reményében. Nem most kezdte a pályát, sokat tapasztalt, míg idáig jutott, nem csábult el könnyedén.
Magas, nap barnította középkorú férfi, mintha egyenesen valamelyik utazást reklámozó cég plakátjáról lépett volna a halandók közé. Rövid ujjú teniszpólójában úgy festett, csak épp a sarki újságoshoz ugrott le friss hírekért. Havonta többször jött át egyeztetésre, jól ismerte az országot, tökéletesen beszélte a nyelvüket.
Látásból ismerték egymást, sokszor repültek együtt, kevéske párbeszéd is alakult már ki közöttük. Két hete, mióta az esedékes barátnőjétől megvált, egyedül hajtotta álomra fejét. Kapóra jönne egy ártatlan flört, gondolta. Amint eltűnődve mélázott, Zsófi az italt szervírozó kiskocsival melléje gurult.
– Kér valamit inni, uram? – kérdezte varázslatos, búgó hangján.
A férfiban meghűlt a vér, merjen előhozakodni? Miért ne.
– Igen, volna egy kérésem, nagyon jó napot zártam és nincs senkim, akivel koccinthatnék, csatlakozna hozzám, miután leszálltunk?
Zsófi túlságosan nem lepődött meg, naponta kap hasonló invitálást, de ez a férfi valahogy más, az illata, a szája íve olyan izgató, ahogyan szavait formálja. Neki ma rossz napja volt, az erőszakos exférj megint üzent…
– A parkolóban találkozzunk, – javasolta Csaba – nem szeretném, ha a népek szájukra vennék ledér utaskísérő hölgyüket. – suttogta, és csibészesen a nőre kacsintott.
Zsófinak tetszett a magabiztos fellépés, és az is, hogy újdonsült lovagja tekintettel van rá. Nem csak saját érdekeit nézi, mint néhány kapcsolatában annyian, hanem őt mint nőt tiszteli. Nem árucikk egy polcról: miután elfogyasztották, a göngyöleg mehet szemétbe.
Egy rövidke ideig mélyen a férfi szemébe nézett, és ez volt a pillanat, amikor mindketten felgyúltak.
Gyönyörű BMW-vel várta az egyenkosztümből átvedlett légikisasszonyt, és miután mellé telepedett, nyomban előrukkolt az időközben megszületett forgatókönyvvel.
– Nos, úgy terveztem, – fordult a nő felé – hogy letesszük a verdát nálam, és az ijedtségre ott pertut ihatnánk. A lakásomtól nem messze van egy hangulatos fogadó, a konyhája verhetetlen.
Nehéz volt a mai nap, úgy gondolta, hagyja magát sodródni az eseményekkel, Csaba jó fej, nyugodtan felmehet hozzá, ez a pasi nem erőszakkal gyűjt skalpokat, az tuti.
Az automata garázsajtó lezáródott mögöttük, kiszálltak. Onnan közvetlen feljárási lehetőség volt a lakótérbe. A hangulatos nappaliba érve Csaba hellyel kínálta, és a mahagóni bárpultból poharakat szervírozott. Vodkával koccintottak, majd jött a csók, csók, amire gépük leszállása óta annyira vártak. Hosszú, érzéki, és fantasztikusan forró.
Amint az étterem tulajdonosa meglátta az érkezőket, eléjük sietett, közben az egyik pincért szemével utasította a legjobb helyen lévő asztal rendbetételére. Halk zene szólt, a hatvanas zongorista egy véget nem érő bluesba bonyolódott mesterien. Sebesen érkezett a pincér is a rendelést felvenni.
– Kérek egy üveg Budai Chardonnayt és a szakácsot. – Zsófi nagy szemeket meresztett, mit akarhat vacsorapartnere a konyhazsonglőrtől.
A borkóstolás etikettjét betartva még minden a vendéglátás megszokott medrében csordogált. Épp inni szerettek volna a gyémántosan gyöngyöző poharukból, amint egy tagbaszakadt egyén jelent meg az asztaluknál.
– Uram, Ön kéretett? – kérdezte kissé morózusan.
– Igen fiam, – válaszolta Csaba pökhendin – mi jót tudnál nekünk ajánlani, ami hamar kész a kis alkimista műhelyedben?
Az óriás szakács arca, ha lehet, még mordabbá vált.
– Szárnyasra gondoltak? – suttogta.
– És ha igen – csepegett amaz -, itt tán arra nem szabad gondolni, meg egyébként is, hogy tehet fel nekem egy jött-ment konyhapatkány marha kérdéseket? A modorod igen csapnivaló kishaver, ha a konyhában nyújtott teljesítményed is hasonló, ez a lebuj hamarosan bezárhat.
Zsófi már kezdte nagyon kellemetlenül érezni magát, próbált szemkontaktusba kerülni Csabával, hogy jelezze: neki ugyan mindegy, megeszik bármit, amit ez a kedves ember eléje rak. A helyzet egyre kínosabbá vált, veszekedős vitává harapódzott. A séf vissza-visszatromfolt, a nyelvtani magázó alak is tegezőre váltott. Aztán hirtelen mozdulattal megragadta a kötekedő vendéget, ölbe emelte, s eltűnt terhével a konyha irányába. Zsófi jajveszékelve követte őket.
– Uram, ha istent ismer, bocsásson meg kissé ittas barátomnak! – mondta könyörögve. Odabent aztán mindenre fény derült. Ez az alakítás számosan eljátszott koreográfián alapult. Ha külföldi vendégei jönnek, akár idegen nyelven is képesek előadni. Az étteremben társtulajdonos Csaba volt a „színdarab” kiötlője. A behemót szakács régi jó barátja, hétvégenként összejárnak ultizni. A ház specialitását rendelte, de már a reptérről, hogy mire ideérnek, kis előadásukkal együtt legyen tálalható.
– Nagyon jólesett, hogy mellettem voltál a nehéz percekben, – mondta Zsófinak, és magához ölelte. Kisétáltak a konyhából, a vendégek tapssal jutalmazták a nem mindennapi produkciót, és nem utolsósorban a mind inkább összeillő párocskát.
Miután letette a telefont, bosszúsan betért a hajléktalanok által felettébb kedvelt „Jobb, mint otthon” névre hallgató kiskocsmába. A pult előtt habozott keveset, mérlegelte az aprójához megfelelő italáru kiválasztásának milyenségét. Végül két deci kannás bort kért, és egy fél rumot közvetlen a borba. Az unott kiszolgáló zokszó nélkül összeborította, tudta, a gyors hatás elérése érdekében kliensei csodákra képesek.
A koszos ivó egy csendesebb zugába húzódott, zsebéből előhalászott egy szál ukrán cigarettát, és a mocskos asztalon felejtett gyufával rágyújtott. Mélyen, jólesőn szívta a bűzös füstöt kátránytól szennyezett tüdeje rejtekeibe.
– Ez a rohadt ribanc – mormolta, és üveges tekintetét a bejárati ajtóra szegezte -, utazgat a világban, kéjeleg pénzes utasai között.
A válásuk után András nyugdíjas szüleinél húzta meg magát. Üres zsebbel jött a házasságba, Zsófi apja nevén volt a takaros belvárosi ingatlan. Válóperük után hatóságilag költöztették ki. Zsófi előrelátó szülei nem sok jót jósoltak e házasságnak, ők aggódva, de hideg fejjel szemlélték lányuk hirtelen jött lázát. Sokat tapasztalt apja egy ideig harcolt a menyegző ellen, majd feleségére hallgatva feladta.
Hatévi kilátástalan gyötrődés beláttatta vele: szülei óvó szavait kellett volna követni. Nehéz menetelés után, és degeszre tömött ügyvédi pénztárca árán sikerült szabadságát újra visszanyerni. Olykor megérintette egy-egy férfi, de hamar rájött, csak lagymatag szellőcske táncolta körbe, miközben ő hurrikánra vár.
Tépelődése közben András pohara kiürült. Egy darabig üldögél még, hátha valaki megszánja egy újabb rundóval. Ismerték, mint a rossz pénzt, hitelt már rég nem kapott. A nincstelenek ranglétrájának az alsó fokára sem léphetett már.
Az egyetlen pont, ahonnan pénzt kunyerálhatott: Zsófi. Örökösen zaklatta: „ha nem kap pénzt, visszaköltözik, mert neki ott jogai vannak, és ezt be is fogja bizonyítani”. Máskor megfenyegette egy munkahelyi látogatással, hogy „ott majd kitálal a kedves kollegáknak, hogy miféle perszónával kegyeskednek együtt dolgozni”. Kisebb stiklik miatt fél évre a sátoraljaújhelyi fegyintézetbe utalták. Néhány ezer forinttal szabadult a napokban, míg az összegből tartott (két napig) a delirium tremens által keltett víziókkal harcolt.
Épp annyi pénze maradt, hogy a reptér információs pultjánál üzenetet hagyjon, és a fentebb említett ital ára.
Zsófit villámcsapásként érte a recepciós lány által tolmácsolt üzenet, miszerint egy bizonyos „Andris” kéri, hogy mihamarabb hívja fel a meghagyott telefonszámon. Késésben volt, nem hívta a számot, úgy döntött, ha müncheni járatával visszaér, tesz egy próbát.
Megvacsoráztak, minden olyan mesébe illő, most hogy rontsa el azzal, hogy elkezd itt telefonálgatni. Vajon mit akar már megint, biztosan pénzbaja van.
– Elnézésed kérem Csaba, pillanatra szeretnék kimenni egy hívást, elintézni ígérem, sietek vissza.
Csaba illedelmesen felállt, míg drága nője elhaladt, s egy váratlan pillanatban gyöngéden kedvese könyökébe csípett. Összemosolyogtak, ám fájdalmas árnyékot vett észre a lány szájszögletében…
Nem tudta mire vélni, minden olyan meghitt, valamit ő baltázott el? Ezek a gondolatok foglalkoztatták, s közben nézte csodálatos nőjét, amint az üvegajtó mögött életre gerjeszti telefonját.
– Te vagy András? – dörmögte a testes pultos, és a sarokban gunnyasztóra mutatott.
– Hányszor kell elmondanom, ez itt nem telefonközpont. No, gyere, keres egy szőke kékszemű, megmondd neki, ez itt nem… no mozdulj már az anyád!
– Mit akarsz? – kérdezte Zsófi, hanghordozásának legmélyebb undorával.
– Figyu, kell kis lóvé… megszorultam, meg néhány napot nálad dekkolok, míg dolgaim rendeződnek.
A sitten cellatársaitól kiképzést kapott, miként kell a volt feleségekkel tárgyalni, hogy azok jobb belátásra térjenek. Agresszív, szúrós orgánumától Zsófi verejtékezni kezdett.
– Ennek soha nem lesz vége -, gondolta – itt egy sok szépet ígérő kapcsolat kezdete, és itt a múltja. Múlt, ami örökké kísérti. Mint szörnyű átok rajta ül, nem hagyja lélegezni sem, felbukkanhat bármikor és megfojtja.
– Holnap este nyolckor legyél az Ördögh-bányánál, oda megyek érted – s ezzel véget vetett a rövidke párbeszédnek.
Az tudta, haza nem viszi, sőt pénzt sem ad többé.
– Minden rendben? Szívesen segítek, ha baj van… – aggodalmaskodott Csaba.
Zsófi fájón elhúzta érzéki száját, és megcsókolta a férfi homlokát.
– Magamnak kell ezt rendbe tenni – mondta, és megkomolyodott arca kontúrja.
– Szeretnék nálad éjszakázni, megengeded?
Miközben önfeledten csókolóztak, a másikat meztelenre vetkőztették. Lépésről lépésre a tusoló felé araszoltak, közben felnevettek, ha egy lerángatott ruhadarab lábuk alá gabalyodott.
A tejlangyos vízzuhatag még inkább felhevítette tomboló testüket. Őrjöngve vágyták, hogy végre egymásba mártózzanak.
Zsófi kecses alakja elnyúlt az égkék selyemlepedőn. Nincs kérdés, minden olyan kézenfekvő lett villámismerkedésükben.
Szeretni akarás illatától itatódott át minden, amihez értek. A sűrű levegőben leheletük párája szinte tapinthatóvá vált.
Szeretkezés közben mélyen megfertőződtek a világ egyetlen fájón édes betegségével. Hatalmas ágyuk minden szegletét bejárták, csodát adtak, s most visszakövetelték. Derengett az ég alja, s elégült meztelenségben fonódva elszenderedett testük…
Ördögh Mátyás nevéhez kapcsolták az egykor számos munkáskezet elnyelő téglagyárat. Nem véletlenül. Államosítás előtt a közeli mészégetővel együtt saját tulajdonának mondhatta ezt a lepusztult épületóriást.
Német nyelvterületről érkezett az alföldre, mint Mathias Teufel, technológiával és temérdek pénzzel. E sárga agyagban gazdag területen nyomban tanyát vert. Hamar felépült két nagy kémény, jelezvén: itt nem sokára termelni fognak. Az égetőkemencék falazásakor kint a gyár bejáratával szemben is elkezdődött egy kicsi, de annál ígéretesebb építmény alapozása. Mathias, azaz Mátyás jó érzékkel kocsmát és mellé boltocskát építtetett.
Munkásai ne vigyék messzire keresetüket, költsék el nyomban nála. Miután a történelem hirtelen fordulatot vett, Mátyás nem várt, míg viharrá duzzadnak a szellőcskék, idejében lelépett egy degeszre tömött aktatáskával. A hatalom rosszgazda módján bánt „megörökölt” javaival, fejlesztésre nem fordított, kiszipolyozta teljesen, majd bezárták. A környék lakói minden mozdíthatót elloptak. Őrzés nélkül, megsemmisülve kushadtak a megalázott üres falak.
A kocsma még szedi áldozatait, egy pillanatra nem zárt be azóta sem. Kézről-kézre jár, mindig akad, aki peremkerületben is kiugrási lehetőséget lát. Az Ördögh Bisztró városszerte rosszul csengett. Züllött, mindenre kapható alakok lebzseltek gyomrában. Zavaros ügyletek kötődtek. Itt lehetett leghamarabb szerhez jutni, de fegyverek beszerzése sem jelentett különösebb problémát. Ha a nyegle városi megunta pacsulitól bűzlő asszonyát, különleges élményben lehetett része fogatlan Rozi jóvoltából. Túlzottan nem vették le, „vendégünk biztosan térjen vissza,” úgy szeretteihez, mint örömöt nyújtó cicájához.
Ma nyüzsgött a nép, senki nem figyelt fel egy söre mellett gubbasztó szakadt alakra. Félórányira ásított két hatalmas bányagödör: a valaha méltán elismert Ördögh-tégla alapanyagául szolgáló agyag lelőhelye.
Az asszony oda kért randit, mi okból, Andrást nem érdekelte. – Biztos szégyenkezik velem mutatkozni – gondolta. De kit érdekel, szállás meg pénz kell sürgősen, és ha nem hajlik meg kiveri a dilit, nem lehet túljárni már az eszén, nagyszerű tanítómesterekre talált odabent. Megmondták: soha nem késő, mindig lehet kereskedni, szabadulásakor körmönfont trükkökkel vértezték fel.
Ütött-kopott órájára nézve nehézkesen feltápászkodott, majd köszönés nélkül oldalgott el. Lassan lépdelt a betonkeménységű földúton, nem szabad sietni, inkább Zsófi várjon, ülje meg a rettegés… ha megpuhult, jobban hajlik.
Az öregek „kubik”-nak is hívták az ötvenhektáros külszíni bányát, ez még Mathias öröke lehetett, ő így állított emléket, (bár kétség kívül nem szándékosan). Valaha itt német nyelven folyt a munka.
A kietlen tájon néhány jegenye vitézkedett. Már látni lehetett Zsófi öregecske Fordja hátulját. Közvetlen a húsz méter mély gödör peremén parkolt le. András az autó mellett alakot nem látott, kicsit megrúgta lépteit.
Évek óta illegális szemétlerakó hellyé vált a terület. Bomló állati tetemek szörnyű bűzét hozta felszínre a koraesti szellő.
– Édesem maradj, míg jól esik, nekem sietnem kell – s egy finom cuppanóst adott Zsófi vágytól duzzadó mellére.
– Ja, majd csenglek, és szeretlek, szeretlek…- kiáltott vissza a garázslejáróból.
Zsófi elmosolyodott: – milyen nagyszerű férfi – gondolta, s hosszan a plafonra meredt. Nem hagyja magát a volt férjtől kiszipolyozni, tesz érte, hogy megszűnjön ez az őrület.
Kislány korában nem a pöttyös rózsaszín irodalmat lapozgatta, mint a hasonkorú copfoskák, hanem Agatha Christie elmét mozgató remekeit bújta. Éles esze egyszerű tervet alkotott, tudta: a túlbonyolított, sok eshetőségre támaszkodó mű ugyanannyi bukási esélyt rejt magában. Ha egy szál meggyengül, borul az elefántcsont dominó magával rántva a pontról-pontra felépített eseménysort.
Hosszasan zuhanyozott, behunyt szemekkel élvezte a habos víz kellemes simogatását. Szerette testét, és mindent, ami itt körbe vette, ezt a nagybetűs jót. Hatalmas bolyhos törölközőbe bújt, még jár neki egy kicsike kényeztetés, mielőtt felöltözik.
Csaba az asztal sarkán hagyott egy kulcscsomót kis cetli kíséretében.
„Kérlek, vedd magadhoz, ma későn érek haza, és nem szeretném, ha az ajtóm előtt sírva dideregnél”. Szerette ezt a jó humorú fickót. Sármos, talpig férfi, úgy az utcán, mint a hálóban. Intelligensen társalog, büszke lehet rá, aki erős karjába karol.
Kényelmes másfélszobás lakótelepi lakásban élt idestova tíz éve, de szinte soha nem lehetett látni, rapszodikus munkakezdése miatt. A szomszédjait sem ismerte, olykor egy-egy halk hellót ugyan mormolt, ha a felvonó összekényszeríttette valamelyikkel.
Nappalinak használt nagyobb szobafala telis tele volt könyvekkel. Takarosan sorrendbe szedve: klasszikusok alsó négy polc, aztán újabb négy sorban: a kalandregények, krimik és bestsellerírók rémálmai. A legfelső polcokon- megkoronázva ezt a nem mindennapi gyűjteményt – helyezkedtek el a világirodalom kiemelkedő költőinek vezérművei. Az ablak alatt egy kiszolgált számítógép lapult, épp csak arra alkalmasan, hogy leírandó dolgait archiválhassa gondos gazdája.
A falakat öntapadós aforizmák tették érdekessé, kicsit sejtetve a „háziúr” jellemét: NEM LEHETEK SZERÉNY… MÉG NINCS MIRE. Vagy: AZ ORSZÁG DÉLI ÉS DÉLUTÁNI RÉSZÉBEN HAVAZIK, és egy kicsit mélyebb: MIT TESZEL MA, AMI HOLNAP IS SZÁMÍT?
Kis táskarádió, ami Zsófinál a tömegtájékoztatást jelentette. Csak egy adót hallgatott, ami szerinte még megtartotta ebben a zűrzavaros médiaharcban objektivitását. Nem hagyta bekebelezni magát a tévéműsorok hihetetlen kínálatától. Rengeteget olvasott, barátnőként üdvözölte a helyi színház szubrettje, gyakran járt el felolvasóestekre. Alkalmanként ő is szerepelt, utoljára egy rövidke Adyval.
A sarki pizzériából hozatott sajtos sonkásat, most nem volt kedve főzicskézni, erőt gyűjtött…
Egy szeletet majszolt el, és a többit hűtője aljába rakta. Kibontotta hatalmas ágyát és meztelenül belesüppedt, s még utolsó erejével beállította hű vekkerét.
Mélyen aludt, az óra lármája rázta fel. Beléhasított újra, – nem tehet mást…
Félórával előbb ért a megbeszélt helyre. Óvatosan vezetett, kisebb kerülőt is tett kihalt területeken át, így legalább nem láthatta meg senki.
Nem fékezett, üresbe tett váltóval várta, míg autója megáll. Berántotta határozottan a kéziféket, de a motort járni hagyta, kiszállt és az autó hátuljához sietett. Gondosan körülkémlelt, nyomok után kutatva a kőkemény agyagágyon. Haja kendővel szorosan lekötve, s a szürke szabadidőruhája állig felcipzározva. Könnyű tornacipője sem hagyhatott nyomot. Sima gumi talpa jobban tapadt a fittnesterem csúszós parkettjén, ugyanis ezt a szerelést vette fel akkor is, ha tréningre ment.
Visszaült és a belső tükröt apró mozdulatokkal az út fókuszába állította. Nem kellett sokat várni, pár perc múlva megjelent egy imbolygó, amorf alak a horizonton. Zsófi vérnyomása megemelkedett, halántékán érezte vadul kalapáló szíve ritmusát.
– No itt vagyok – mondta András, erős italszagot lehelve a lehúzott sofőroldal ablakán keresztül.
– Állj odább légy szíves – kérte Zsófi -, szeretnék kiszállni.
– Csak tessék, csak tessék, – bájologott a másik, s mint a kocsisok a múltban meghajolva nyitott ajtót hányingerével küszködő exnejének.
– Remélem, nem várakoztattam meg hölgyem, de igaz a mondás egy jó partiért érdemes örökké várni.
– Egy jó partira kétség kívül, de rád András… No jó, hagyjuk az egymás szekálását, add ide a papírjaidat, szeretném látni, mikor szabadultál.
Míg András belső zsebében motozott, Zsófi egy üveg papírzacskóba tekert vodkát halászott elő az autó csomagteréből. A zacskót összegyűrte, miután András nyakon ragadta a nem várt ajándékot, és visszalökte az autóba.
– Húzd meg nyugodtan neked hoztam, odabent biztos nagyon hiányoltad kedves barátod hű társaságát.
Jókorákat kortyolt a méregerős italból, miközben Zsófi a rongyos dokumentumokat osztályozgatta. Minden iratát egy nejlonzacskóba gyűrve hordta. Ha olykor rendőr igazoltatta, egyszerűen átadta a paksamétát: – ebben megtalálhatja, hogy mennyit érek – mondogatta.
Már eltelt vagy tíz perc is, még akkor sem jutott az iratok végére. A másik nem nyugtalankodott, lötyögött még a drága nedű alján…
Egy jobban elhatalmasodott az alkohol okozta mámor teste minden négyzetmilliméterén.
Zsófi erre várt. Az önkívületében már épp hogy állni tudó roncsot mellénél meglökte, az tompa puffanásokkal a mocskos mélységbe zuhant.
Nem mozdult. Némán, kitekeredett pózban hevert, ürült üvegétől néhány méterre. Zsófi a tátongó űr pereméhez araszolt, undorodva nézett le a legyektől hangos katlanba.
Meghalt, konstatálta. Bizonyos értelemben innentől érezte szabadnak, ettől az embertől függetlennek magát.
Gyorsan sötétedett, de nem sietett, óvatosan vezetett a műútig. Nem szeretett volna kipördült keréknyomot hagyni maga után. Felszaladt lakására átöltözni s egy pár holmit rakott még oda, fehérnemű, miegymás, mert terve szerint a hétvégét szerelménél akarja tölteni. Csaba háza elé ért, és a kulcscsomóval kapott távkapcsolóval működésbe hozta a jókora garázskaput. Villámlott a távolból, de dörrenés még nem követte. Meggondolta, nem parkolt be.
Vállára akasztotta táskáját, és az üres garázson keresztül ment fel. Az odakészített száraz fa pillanatok alatt lángra kapott, életre keltve a kihalt nappalit. Táskája aljából előszedett egy mocskos okmányköteget, és valami csomagoló papírfélét. A tűz kéjesen harapott nem várt áldozatába, miközben az ajándékozó fürdőköpenyét magára vette.
Töltött…
*
Az óriásszemű esőcseppek vadul verték a házak falát, körbemosták Zsófi kocsiját is, ragadós sárrá változtatták az Ördögh-bánya környékét. Egész éjjel zuhogott. Csaba éjfélre ért haza, kimerülten, de felettébb boldogan. Boldog volt, mert tudta várja egy angyal, akihez egyre jobban vonzódik. Meztelenül ugrottak a jókora medencébe, úsztak néhány hosszat, közben incselkedtek egymás felhevült testrészeivel.
Hosszasan, szenvedéllyel szeretkeztek. Figyelték a másik lélegzetét. Odasúgták, amit épp éreztek. Tudatni vágyták, hogy mennyire jó, mennyi kell még ebből a csodából.
Eltelt egy hét, majd egy egész hónap is, semmi hír a bánya felől. Zsófi, ahogy tehette, korábbi elvét feladva, minden egyes médiumot árgus szemekkel tartott figyelemmel. Nagy nehézségek árán tudta kordában tartani a lelkében tomboló óriási feszültséget. Ez a finom ember gyilkossá lett, ölnie kényszerült, mert nem bírta tovább…
Guberáló hajléktalanok találtak rá, előbb azt hitték állati tetem. Három hónap és a rengeteg kóbor vad elvégezte dolgát. A megtépázott ruha alól zilált üres emberi váz kandikált a sokat látott halottkémre. Készítettek néhány fotót a helyszínről. Többek között a vodkásüveget is egy átlátszó zsákba gyűjtötték, mint helyszínen talált esetleges bűnjelet, majd a tetem maradványait speciális, légmentesen záródó műanyag dobozba helyezték.
Másnap az újságok hozták nagybetűkkel, sőt tudni vélték az elkövetők politikai beállítottságát is. A rendőrhatóságtól nem nyilatkoztak, még túl korainak tartották. Találgatásokba pedig nem szívesen bocsátkoznának, ebből kifolyólag néhányszor megégtek már.
– Kinyitnád drágám, csupa ragasztós lettem a fránya hajómodelltől, nem szeretnék így emberek elé kerülni.
– Persze maradj csak, nyitom.
– Jó estét kívánok, Papp százados vagyok, a társam Major hadnagy, egy bizonyos Elfbein Zsófiának szeretnénk néhány kérdést feltenni.
– Jó estét- hüledezett Zsófi -, tessenek befáradni, én lennék az.
Gyors adategyeztetés után közölték vele, hogy a múltkoriban nagy port fel vert tetem, az ő elvált férje földi maradványa. Fogazata alapján azonosította a börtön fogorvosa.
A százados, míg beszélt gyászosan semmibe révedt, viszont társa nem vette le Zsófi arcáról szúrós tekintetét. Keresett valamit, valami szokatlant, egy kis zavart, ami nem egy ilyen helyzethez dukálna.
– Rég nem láttam, nem tartunk kapcsolatot, korábban telefonálgatott még, de jó ideje elmaradt – közölte rezzenéstelenül.
A duó összenézett, nem kellenek szavak, ha egy csapat jól összeszokott. Egyébként sem volt semmi bűncselekményre utaló nyom, ki a fene ölne meg egy ilyen lepukkant állampolgárt. Az ügy lezárva. Berúgott az istenbarma, és lehencseredett, míg nyakát nem szegte. Aláírattak még egy afféle formanyomtatvány a megkeresést illetően. A tollat nagy műgonddal kezelte a hadnagy, Zsófinak azonnal szemet szúrt.
Nem hagytam nyomot, – gondolta – nézhetitek…
Felálltak, és hosszasan kértek elnézést a kései zavarásért. Major hadnagy a feltálalt zsúrkeksz különleges ízét dicsérve hátrált, míg Papp századossal ütköztek. Komikus jelenet, jót nevettek mindhárman.
Hál’ istennek, Csaba az egészből kimaradt, hajómakett-kiállítására készített Titanicja temérdek bajjal járt.
Miután ujjlenyomatokat egyeztettek, és Zsófié, amit az ominózus tollról szedtek le, nem szerepelt a begyűjtött tárgyak egyikén sem, ténylegesen lezártnak tekinthető lett az ügy.
– Gyere kicsit mellém, szeretnék egy nagy titkot megosztani veled. Az első pillanatban beléd szerettem, nem tarthatott semmi vissza, hogy a célom elérjem. Azt hiszem, ha fontos vagyok, csak egy kicsit is, megbocsátod ezt nekem… – szívem alatt hordom a gyermekünket…
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:29 :: Serfőző Attila
