Nyomtatás

Akiknek sikerült

Sikerrovatunkban senkinek nem írjuk le polgári nevét. Vagy álnéven, vagy terjeszt?i igazolványának (kit?z?jének) számával, esetleg a többiek által ráragasztott ragadványnéven jelöljük az alanyt. Tesszük ezt egyrészt a személyiségi jogok védelmében, másrészt azért, nehogy a már valamelyest "újra-polgárosodott" kolléga új egzisztenciájában fölismerhet? legyen, hajléktalan múltja miatt kellemetlenségei támadjanak, és esetleg – horribile dictu – visszakerüljön az utcára.

Az ügynök

Én csak négy évet, vagy valamivel többet húztam le az utcán. Kegyetlen volt nagyon. Én nem szidhattam senkit. Sem a rendszerváltást, sem az oroszokat, sem a "komenistákat", hiszen a saját hülyeségem miatt kerültem az utcára. Ezt vállaltam akkor is, nem akartam kaserolni, másra kenni a saját hibámat.

Én is elváltam, de nem az akkoriban szokásos módon. Rólam nem húztak le inget-gatyát, mint azt jó néhány sorstársammal megtették. Egész t?rhet?en jöttem ki a válásból – mármint anyagilag -, viszont elkezdtem inni, mint a barom. Meglehet?sen komoly összegeket tapsoltam el szinte pillanatok alatt. Aztán a "régi, jó haverok" elfogytak.

Jelenlegi élettársammal, Hédivel még "azel?ttr?l" ismerjük egymást. Aztán ? valamiért börtönbe került. Szabadulása után viszont nem ment haza, sem szállóra, hanem kijött hozzám az utcára. Kés?bb leszázalékoltak bennünket. El?ször ?t, aztán engem és így ketten együtt olyan összeget kaptunk, ami nekünk komoly pénznek számított. Bár el?tte a barátn?m is ivott ugyanúgy, mint én, a pénzben megéreztük, megláttuk a lehet?séget a kimászásra, és bizony behúztuk a fékeket. No nem azt mondom, hogy utána nem ittunk soha többé semmit, de kis vagyonunkánkhoz nem nyúltunk hozzá, hanem leültünk gondolkodni, mihez lehetne kezdeni vele.

El?ször is albérletet vettünk ki, hogy tudjunk rendesen fürdeni, pihenni, hiszen tudtuk, kell egy kis id?, mire visszanyerjük emberi formánkat és belevághassunk valamibe. Tehát nézzünk ki úgy, hogy egyáltalán szóba álljanak velünk, ne látszódjunk csövesnek.

Rövidesen vettem egy robogót és beálltam pizzafutárnak.

Fedél nélkül (Fn):

Akkoriban elég sokat találkoztunk az utcán, és én el?ször nem tudtam elképzelni, ki köszönget rám a sisak alól. Emlékszem eléggé szemét id?járás volt abban az id?ben, sok futár leállt, de téged mindig motoron láttalak, mintha rágyógyultál volna. Mi hajtott ennyire?

– Egyrészt a pénz, hiszen azel?tt évekig csak teng?dtünk, most meg ezreket kerestem naponta. A pénzen keresztül újra megérezhettem az önállóság, a magabiztosság ízét, ami piszok jó tud lenni annyi nélkülözés és megaláztatás után. Másrészt kihajtottam magamból az évek során felgyülemlett feszültséget, így a piára sem gondoltam. Semmi szín alatt nem óhajtok visszakerülni az utcalakók közé. Hédikém beteges, szegény nem tud dolgozni, viszont biztosítja nekem az otthon melegét, a tiszta ruhát, stb… Mindent. Azt a hátteret, ami a munkám végzéséhez kell, és ez bizony nem kis feladat. Majd keccsölök én, amíg bírom. Egyel?re megy a dolog, megvan hozzá az akarat, a kondi, az inspiráció, tehát el?re!

– Úgy tudom volt némi kitér? is…

–  Igen volt. Hédikének az apja itt lakik Pest mellett nem messze. Leköltöztünk hozzá kb. egy évre, aztán

 inkább visszajöttünk, mert bármily közel is van, macerás onnan bejárni dolgozni. Inkább fizetem az

 albérletet. A futárkodást is abbahagytam. Elfáradtam és szétfagytam.

-Különben is fiatal srácoknak való munka az, nem ilyen negyveneseknek. Arra kiváló volt, hogy visszaszokjak a kemény melóra, no meg ugródeszkának.

– Most úgy nézel ki, mint valami bankár vagy ügyvéd.

– Adnom kell magamra, hiszen jól men? ingatlanirodánál dolgozom. Bizony eléggé súlyos összegek repkednek itt, nem állíthatok úgy be sehová, mint egy csavargó.

– Nocsak, nem tán valami lakásmaffiás suskus?

– Isten ?rizz! Soha többé nem tudnék tükörbe nézni, ha én a valamikori hajléktalan juttatnék vétlen, naiv embereket az utcára. Na azt azért nem!

– Kett?tök közül ki az "okos", tehát ki az, aki mintegy állandóan fölrázza a másikat, nehogy visszaessetek a gödörbe?

– Én azt hiszem Hédi. ?akaratosabb: hallgattam rá, és eddig úgy t?nik, jól tettem. Egyébként régi "pályámon", ahol a Fedél Nélkül-t terjesztettem, elég sokszor végigmegyek kocsival. Mindig van nálam annyi aprópénz, hogy kidobjak a régi kollégáknak egy-két liter borravalót, hiszen tudom, mennyire jól esik nekik. Nem csak a bor, de maga a gesztus. Én meg most hála istennek megengedhetek annyit magamnak.

–    Mindenkinek azt üzenem, akinek a pia is közrejátszott az utcára kerülésében:  – Amikor a legkisebb lehet?ség is kínálkozik a kimászásra, igyon még egy utolsót utoljára, de utána vágja a poharat a legközelebbi falhoz és hajrá! Foggal-körömmel ragadja meg a kínálkozó lehet?séget, és ne engedje el, mert nem biztos, hogy lesz még több ebben az életben.