Mindegyikünknek megvan a saját kis története, ami miatt az utcára került. Egyikünk elvált, másikunknak a munkahelye sz?nt meg (zsinórban vagy négy-öt), a harmadik pedig családi okok, holmi örökösödési herce-hurca miatt lett hajléktalan.
Amikor már más kereseti lehet?ség nem kínálkozott mi is betévedtünk a „Kürtbe", és kit?z?ért folyamodtunk a lapterjesztéshez.
Ugyan azel?tt sosem láttuk egymást, mivel hárman egyszerre jelentkeztünk, utána is valahogy együtt maradtunk. A kezdeti nehézségek után valamennyire kezdett megyegetni az újságozás, de kés?bb egyre rosszabb lett, hiszen már minden sarkon, lámpánál álldogáltak hárman-négyen. Naná, hogy a legjobb helyeken a régebbiek. Ez érthet? is. Megállapítottuk, hogy éhen azért nem halunk a lap által, de többre nem telik. Ez pedig így savanyú. Újságkínálgatás közben is állandóan munkát kerestünk, még a Moszkva térre is kijártunk kínunkban, de semmi sem jött.
Egyszer aztán végképp beütött a krach, hiszen valamilyen okból az újság sem jelent meg néhányszor. Baj lesz, fiúk! – mondogattuk egymásnak. Aztán egy eredménytelenül végigrohangált fárasztó nap után (h?, mennyi ilyen volt) fellopakodtunk egy vonatra, pihenni és melegedni. Arra ébredtünk, hogy jön a kalauz és kéri a jegyeket. Azt se tudtuk, hol vagyunk. Lezavartak bennünket a vonatról, a semmi közepén, télen. No, ha már ide evett bennünket a fene, nézzünk széjjel, hátha akad valami! Persze nem holmi b?nözésre gondoltunk, egyrészt, mert itt a tajgán nem is lett volna mit, másrészt egyikünk se hajlamos ilyesmire.
Ahogy ott jövünk-megyünk, találtunk egy elhagyott tanyát. Bár rendesen le volt pukkanva, olyan jó helyen volt, hogy alig hittük el, nem lakja senki.
Legalább pihenjünk egy kicsit. Persze pár órán belül lebuktunk, hiszen látták az idegeneket, akik egyszerre csak elt?ntek. Még be is gyújtottunk, mert fáztunk, és ugye ha egy lakatlan tanya kéménye füstöl! Jött is a gazda, néhány falu?r, a körzeti megbízott kíséretében. Szép kis felvonulás volt, de megértettük, a mai világban nem lehet tudni kivel állunk szemben. Eleinte elég csúnyán néztek ránk, de a gazda – egy nagybajuszú parasztbácsi, amolyan igazi magyar ember – jóindulatú volt. Jó alaposan kikérdezgettek minket, a zsandár fölírta az adatainkat, aztán ideiglenesen ott maradhattunk. Továbbra is bejárogattunk Pestre, hisz valamib?l élni kellett, de közben a birtokon is megigazgattunk ezt-azt. Aztán ahogy kezdett jó id? lenni, megint jött az öreg és azt mondta, nem hív más mestereket, ha már itt vagyunk mi, hanem hozat anyagot és pofozzuk ki a tanyát rendesen. ?fizetni nem fog, de ? is tudja, hogy amíg ott dolgozunk, nem keresünk semmit, ezért majd hozza a kaját, a cigit, no meg némi jó házibort. Amikor elkészültünk, tetszett az öregnek rettent?en.
Ezekután az építési szezon kezdetével a k?m?ves, meg az ács rögtön kapott munkát, de egyvalakinek mindig otthon kellett maradni, vigyázni az immár széppé varázsolt tanyára. Ez pedig általában a „csirkefogó" volt.
A csirkefogó:
Bár a többiek soha nem mondták, én mégis szégyelltem magam, hogy csak otthon tengek-lengek, f?zök, takarítok, mint valami háziasszony. Már úgy kisuvickoltam mindent, hogy nem volt mit csinálni. Kint matattam valamit az udvaron, amikor a szomszéd házból kakaskukorékolást hallottam. Nem is hallottam, inkább „éreztem", olyan messzir?l jött. Aztán egyszer csak eszembe jutott, a fenébe is, hát engem a szakmám miatt csúfolnak csirkefogónak. Baromfitenyészt? vagyok „civilben".
Papír, ceruza el?, nekiálltam tyúkketreceket, állványokat tervezni. Amikor este megjöttek a fiúk, megmutattam nekik. Aztán az els? szabad hétvégén Anti, az ács a rajz alapján összeütött néhány ketrecet, Ferivel, a k?m?vessel meg kialakítottuk az egyik ólat, ahogy kell. Épp kijött az öreg is, látta miben mesterkedünk, ránkhagyta, még segített is beszerezni néhány pár el?renevelt csirkét, meg a kezd? takarmányt is kihozatta.
Most ott tartunk, hogy van egy aranyos kis csirkefarmunk (no nem egy Bábolna), ami valamennyire szakszer? és fert?tleníthet?. Akad néhány malac is, meg három harapós korcs kutya. Az öregúr azt mondta, a tanyát el nem adja, mert családi emlék, de mondott egy röhejes árat, amennyiért azóta is béreljük t?le.
Közben gy?jtögetjük a kis pénzünket, no meg asszony, család is kéne, mert anélkül mégse az igazi.
(Kit?z?iket örök emlékül megtartották a fiúk – a szerz?.)
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:29 :: Szappanos Lajos
