Kolozsváron tartózkodva azt olvastam az egyik hirdet?újságban, hogy valaki hihetetlen áron kínálja akkor még alig 6-7 esztend?s járgányát. Tüstént tárcsáztam a megadott számot, nehogy már szégyenszemre megel?zzenek. A vonal túlsó végér?l azonban közölték velem, hogy a tulaj sajnos kórházban van. Mivel nem halottasházat mondtak, fel is kerestem a fekv?beteget, aki tudatta velem, hogy az "áru" a kincses várostól nem messze található, egy faluban, de csak gyógyulása után jöhet szóba a megtekintése. Mivel autóügyben már akkor sem ismertem tréfát, szó szerint kiszöktettem, kikényszerítettem a kórházból a megszeppent beteget, s egy sebtében verbuvált "szakért?i csoporttal" elindultunk LÃ?Æ?stun-néz?be.
A tulaj el?z?leg azt állította, a céltelepülés nincs messze Kolozsvártól, ezért, mikor Bánffyhunyad felé közeledtünk, már er?sen kezdtünk gyanakodni. Viszont miel?tt odaértünk volna, alkalmi idegenvezet?nk javaslatára letértünk balra, ahol további kilométereket zabáltattunk fel autónkkal. Mit mondjak? Autónk annyira jóllakott kilométerekkel, hogy még mai napig is csömör gyötri, ha csak ama égtáj felé tekerik a volánját. A vége felé szinte tengeribetegek lettünk a sok átautózott hegyt?l, dombtól. Tekintetünkkel az autó belsejét pásztáztuk, hogy milyen testsimogató, "fogszabályozó" szerszámokat – feszít?vas, kurbli stb. – kapjunk hirtelen a kezünkbe, ha az ürge mégiscsak átvert minket. Mert már nagyon úgy festett a dolog, ugyanis a Szaharában több oázist talál az ember, mint ahány lakott települést láttunk mi azon az elhagyatott helyen.
Szerencsére, miel?tt még délibábokat véltünk volna látni, megpillantottunk egy hús-vér kis falucskát. A bicskákat becsuktuk, öklünket kiengedtük, nyilvánvalóvá vált, hogy nem lettünk átverve, lóvá téve. Egy lejt?s udvarban meg is pillantottuk a Nap sugarainál is sárgábban ragyogó autócskát. Úgy feszített ott farönkökre emelten, mint a frankfurti autószalonban a legújabb autócsodák, vagy még azoknál is büszkébben.
Miután lehessegettük róla a tyúkokat, kakasokat (akkor még nem volt divat a csirkefrász, így nem riadtunk vissza a feladattól), s kiszedegettük a szárítás céljából beleterített gombát, lábára, azaz kerekeire állítottuk a kisautót. Aztán rituális táncot jártunk körülötte, kezünkben mindenféle, varázser?vel megáldott villáskulcsokkal, csavarhúzókkal. Csodák csodájára be is indult a fél Oltcit-motor, ezért már semmi sem állhatott utunkba, diadalittasan elindultunk Kolozsvár felé. Tudom, hogy nem fogják elhinni nekem, de még aznap megérkeztünk. Nem volt egy sétalovaglás, de végül gy?zedelmesen vonultunk be Erdély f?városába, mind a 22 lóer?nkkel. Sokkal nehezebb volt visszaszöktetni a beteget a kórházba, de csak-csak sikerült valahogy. Kicsit kapkodott ugyan a leveg? után, de nem volt id?nk kivárni a dolog végét.
Aznap természetesen nem indultam haza, hiszen el?bb fel kellett készíteni a guruló csodát az újabb nagy utazásra. A felkészítés olyan jól sikerült, hogy ki is értem az autóval a f?útig. S?t, még a f?úton is megtettem vagy ötszáz métert, amikor aztán hirtelen megmakacsolta magát a technika eme korát jócskán megel?z? csodája. Mivel nem volt hajlandó imáimat meghallgatni, segítségért mentem a közeli m?helybe.
A segítségemre siet? (na most jó nagyot lódítottam!) szerel?r?l bátran meg lehetett volna mintázni a csigalassúság szobrát. Ha láttak már abszolút nyugodt autószerel?t, akkor el tudják képzelni, milyen ívet írt le a Nap az égen, amíg a túlsúlyos autódoki beült Opelesre tuningolt Daciájába, s végre valahára elindultunk a "beteghez". Egy biztos: ha autószerel?éknél ez jelentette a s?rg?sségi szolgálatot, soha nem akarom megtudni, milyen az általános ellátás.
Szóval valahogy a helyszínre értünk. Mire a szaki kiszállt az autóból, én már félig szét is szereltem a motrot, hogy ne kelljen azzal is bajlódnia. A "rohamment?s" annyit csinált, hogy megpucolta az elosztó érintkez?it, de azt olyan hosszasan, hogy nézni is m?vészet volt. Attól tartottam, mire végez, új állatfajok alakulnak ki a Földön. Minden egyes mozdulata megfontolt volt, egy szerszámot sem tett helyre megtisztítatlanul, de minden szerszámot helyre tett használat után, még akkor is, ha fél perc múlva ismét használni kényszerült. Nem tudtam eldönteni, hogy nevessek, sírjak, (ön)gyilkos legyek, vagy végezzek el még egy egyetemet, amíg tétlenül vártam, hogy autómat megorvosolja.
Türelmem azonban csak-csak lekölyködzött, s elindulhattam.
Vígan száguldoztam hazafelé. A Trabantok csak úgy süvítettek mellettem, a trafipaxos rend?rök pedig a szakszervezethez folyamodtak segítségért, hiszen veszélyeztetve érezték megélhetésüket. De a f? az, hogy lassan hazafelé gurultam. (Majdnem azt írtam, hogy lassan, de biztosan, csak szerencsére id?ben észbe kaptam.)
Nem is lett volna semmi baj, ha Szamosújváron nem el?z meg az egyik gyalogátjárón egy külföldi rendszámú Mercedes személygépkocsi, s a rend?rök nem állítanak meg, hogy a szabálysértést tanúsítsam. Ugyanis utána alig akart beindulni a drágaságom. Nyilván úgy megijedt, hogy szíve majdnem felmondta a szolgálatot. Szerencsére azonban kemény m?anyagból faragták a kisautót, így az újraélesztés segített rajta. Közben pedig az egyik rend?r, miután lenéz?en végigpásztázta tekintetével egyetlenkém kubista vonalait, szó szerint ezt mondta:
– "Ne haragudjon, hogy megállítottuk, de kötelesek voltunk megtenni, mert a Mercedes sof?rje szabálysértést követett el…"
– "Üsse k?, megbocsájtok!" – nyugtattam meg az aggódó rend?rt, majd kettes fokozattal szép kínlódva elindultam. Azért kettessel, mert az egyes és a hármas olajhiány miatt (pedig el?z?leg direkt rákérdeztem), már korábban felmondta a szolgálatot.
Már a Nyíres-tet?n jártam, amikor ismét gondok adódtak. Megegyeztünk az autóval: ha én valahogy felviszem a hegyre, onnan magától gurul le. Többször is nekifutottam, de valami mindig elém került, hol egy traktor, hol pedig egy tehergépkocsi, s mivel egyessel nem tudtam helyb?l elindulni, mindig vissza kellett engednem az aljba az autót. Ily módon, ha a hátrafelé menetet is bele számolom, legalább Debrecenig elmehettem volna. Végül csak-csak sikerült valahogy feljutnom a csúcsra, szinte lebegtem a boldogságtól. Ez az állapot azonban nem tartott sokáig, mert a csúcson lemeszelt egy rend?r. Annak rendje-módja szerint meg is álltam, csakhogy az igazoltatás után az autó ismételten infarktusgyanús állapotba került. A LÃ?Æ?stunomnál is okosabb rend?r nekem szegezte a kérdést:
– "Miért állt meg, ha tudta, hogy nem indul be az autó?" – Nem is mondtam, csak mutattam: hogy lehet ilyen hülyét kérdezni…, próbáltam volna meg továbbhajtani…
Szó, ami szó, a rend?rök kitettek magukért, segítettek nekem, nyomták az autót, hogy beinduljon, de az nem engedelmeskedett. Elvégre egy LÃ?Æ?stunnak is van önérzete. Ne taperolja már össze a hátsóját mindenféle egyenruhás útonálló!
Egy keveset (úgy éjfélig) még próbálkoztam, de aztán kénytelen voltam feladni a küzdelmet. Hiába magyaráztam a kicsikémnek, hogy a rend?rök már visszavonultak, s a kezük nyomát is lemostam a hátsó részér?l, ahol jól összefogdosták, mert hajthatatlan volt. S még valami: mintha nem lett volna épp elég bajom amúgy is, kirabolt két motorizált útonálló. Mikor a legközelebbi faluban, ahol autómat voltam kénytelen hagyni, az egyik bennszülött közölte velem, a hasonló rablások gyakoriak arrafelé, nagyon megnyugodtam. Már kezdtem azt hinni, hogy kilógok a sorból. A rablók egyébként egy olyan márkájú autóval voltak, amilyet kés?bb magam is vásároltam, amikor végre beláttam, hogy a LÃ?Æ?stun mellett nem ártana egy autót is vásárolnom, ha mindenáron kocsikázni akarok.
Nem részletezem a dolgot, hogyan értem haza, pedig az is megérdemelne egy misét, elég az hozzá, hogy másnap visszamentem egy Daciával a LÃ?Æ?stun kistestvérért. A Nagybányáról kivezet? négysávos úton úgy 80-90 km/h sebességgel száguldoztam – (a Daciával húztak), s kétségbeesetten lámpáztam, hogy lassítson a "dák vezér", mert már úgy ugrál az úton a kis LÃ?Æ?stun, mint egy pingponglabda -, amikor elszakadt a húzórúdat rögzít? kötél, autóm kereke ráment a rúdra, s ahogy a Dacia kihúzta autóm kereke alól a rudat, megpördült a kisautó, két keréken piruettezett vagy hármat. Eszeveszett man?verezésbe kezdtem, hol azért, hogy ne bukfencezzen az autó, hol pedig azért, hogy ne sodorjon el a forgalom. Végül valahogy sikerült földet érnem autómmal, vagyis a két "felvágós" kerekével. A vezérautó vezet?je végre belenézett a visszapillantó tükörbe, s párszáz méter megtétele után, mikorra már a vasrúd meteoritként szikrázott az úttesthez súrlódva, megállt.
Nagyjából az volt a LÃ?Æ?stunom utolsó útja, melyre hárman is elkísértük, a Dáciáról nem is beszélve. Mostanra már kiszállt bel?le a lélek. Nekem azonban halála el?tt még megsúgta utolsó kívánságát: ne ócskavastelepre, hanem autótemet?be vigyem, hogy legalább ott és ebben a végs? órában autószámba vegyék.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:29 :: Tamási Attila
