A kárhozatot is vállalom érte, ha kell… nahát! Azt hiszik, hogy a börtönnel engem össze-vissza ijesztgetnek? Legalább pihenni fogok, egyszer életemben, úgy, mint tegnap és ma. Enni muszáj adjanak valamit, ha nem dolgozom túl sokra nincs szükségem. Sohase szivaroztam — milyen szerencse. Az ital, nem mondom… de majd módját lelem én annak, hogy szerezzek. S mi kell még az árva fejemnek? Fehérnép? ‘Sze éppen arról van szó most es — de az a szép szabad életben sem volt meg.
Pedig voltam én nős, nem es egyszer. Úgy ismerem a törvénykezés menetét, akár az énekesmisét. A válópereimről. Most fontos, hogy egy jó ügyvédet szerezzek a többi nem az én gondom. Úgyis minden úgy lesz, ahogy azt a törvénykönyvnél is nagyobb könyvben megírták.
Az ember törekszik, hogy a körülményekhez képest a legjobban intézze az ügyeit. Aztán, hogy végül mi lesz belőle, azért már nem csak egyedül ő a felelős.
Így nősültem meg először. Abban a sárfészek faluban — most már nem az, van aszfaltút — élt az apám, a nagyapám, az ükapám is. Normális, hogy én is ott kerestem a boldogulást. Földünk kevés volt, a ház ablakán kikukucskált a szegénység, de bizakodtam. Volt két jó erős karom. Az es valami abban a háború utáni időben, amikor a munkabíró férfiak mind meghaltak, vagy fogságba kerültek, s ha az se, hát elvitték munkaszolgálatra őket. Kinek-kinek szerencséje szerint. Gizelláék háza szomszédos volt a miénkkel, csak sokkal nagyobb, a földjeink is határosak és csak asszonynép volt a portán. Örültek, amikor megkértem a kezét.
Nem jött szűzen a házasságba, de nem csináltam ügyet belőle… ki tudja, tán a katonák erőszakolták meg a városban — gondoltam —, nem bolygatom, biztosan nem szívesen emlékszik. Hidegfajta volt, de szolgálatkész, nem tagadta meg az asszonyi kötelességét… eleinte…
Úgy nézett ki, bejött a számításom. Ketten jártunk a mezőre — jó munkabírású asszony volt, az szent, férfival is versenyt kaszált, ha kellett —, otthon anyósom rendezte a házat, a gazdaságot és apámat, mert erősen öreg volt szegény — s a kicsi leánykát, Madárkát… csak így hívtuk, mert úgy csácsogott…
Madárka, madárka, csácsogó madárka,
vidd el a levelem, vidd el a levelem,
Szép szülőhazámba.
Ha kérdik, ki küldte, mondjad, hogy az küldte
Kinek bánatában, a szíve fájdalmában
Meghasad a szíve.
Ha kérdik, hol vagyok, mondjad, hogy rab vagyok.
Szerelem béklyóján, szerelem béklyóján,
talpig vasban vagyok.
Talpig vasban ugyan nem vagyok, de bizony, hogy rab vagyok, a szívfájás is igaz. Milyen szomorú, be kellett záratnom magam ahhoz, hogy ez a szép ének eszembe jusson és végig mondjam — dúdoljam. Azelőtt mennyit énekeltünk otthon: mezőről jövet, keresztelőn, esküvőn, névnapon, Anna bálon, szüreti bálon, kukoricafosztóban, fonóban…
Ma, a tizenkét órás műszak után bedob az ember két-három deci keményet, hogy kimossa a port a torkából, aztán már csak arra van idő, hogy lemosdjon — ha —, és alszik, mint a tuskó másnap hajnalig. Hová lettek azok a tempós beszélgetések, melynek külön előírása volt? Ha szomszédba mentél kaszafenőt kérni kölcsön, nem rontottál ajtóstól a házba. Meg volt a módja, ahogyan köszönt az ember a szomszédjának, aztán egészsége felől érdeklődött, s hasonlóképp végigkérdezte egész házanépét, illedelmesen megvárta a választ. Utána a szomszéd érdeklődött az enyémek egészsége felől, majd megbeszéltük az időjárást, hogy milyen termésre van kilátás, ha a jó Isten továbbra is jó időt ad.
Csak azután hozakodtam elő, hogy kaszafenő kéne kölcsön. Mikor visszaszolgáltattam, akkor se volt se sok se hosszú ez a szertartás. Kóstolóba édes ordát vittem a szomszéd kislányának, nem mintha nekik nem lett volna, de így illett.
Kikoptam, kikoptunk a szokásainkból, s lám, ide jut az ember.
De akkor, a háború után, a házasságom elején még betartottam a falu minden írott és íratlan szabályát. Csak aztán ott is megindult valamiféle bomlása az addigi szokásoknak. Legnagyobbat a kollektivizálás változtatott rajtunk. Nem tudta senki, milyen az, tele volt a falu rémhírrel, propaganda álomhazugságokkal s mi ott botladoztunk kisgyermekként a negyvenhármas új cipőben. Nem szorított sehol, mégis törte a lábunkat.
De nem ez rontotta meg az életemet… Ezt nem mondhatom. Ha csak az lett volna, kiléphettem volna belőle előbb, mint annyian mások, akik szakmát tanultak és elköltöztek a faluból. Fiatal voltam, nem úgy, mint most… Anyósom betegsége tette be nekem végérvényesen az ajtót. Igaz, hogy végső soron az is a kollektivizálás miatt történt, attól ütötte meg a guta… Ágynak esett végleg, állandó gondozásra szorult. Gizella nem dolgozhatott már a mezőn, jó hogy a két öreget, s a háztartást el tudta látni. A kollektívben, abban az időben, emlékszem, egy munkaegység után két Lei-t adtak, egy csomag Minerul cigaretta árát. Az én keresetem négy embernek az éhhalálhoz is kevés lett volna. Nem maradt más hátra, mint hazahívni a leánykát, Madárkát, a városi iskolából, és beállítani őt is a mezei munkára.
Gizellát egészen felőrölte az anyja betegsége. Éjjel se hagyta magára, mert dobálta magát, ordított. Engem lehetett. Én nem is ordibáltam, nem is követelőztem, csak kezdtem rémálmokat látni, nem aludni. Reggel úgy ébredtem, mint akit megvertek. A fiatal test követelte volna a magáét… Célozgattam az asszonynak, hogy — hát engem ki ringat el?
— Ringassa el magát, hál’ Istennek egészséges — volt a kurta válasz. Ha nagy ritkán mégis elkaptam, hogy hajlandó volt lefeküdni mellém, szinte kötelességemnek éreztem, hogy siessek, ne terheljem még én is… Pedig kívánatos asszony volt, csak hideg… Lehet, hogy azért, mert nem lehetett gyermeke? Ki tudná megmondani, mitől vagyunk olyanok, amilyenek…
Az anyósom betegségében nem az volt a legrosszabb, hogy a feleségem nem alhatott velem, hanem az, hogy hazajött Madárka. De hát én akartam, hogy haza jőjön… Mindegy. Ha az ember éhes és nem lát ételt hétszám, akkor bírja az éhezést. De állandóan éhesen jönni-menni finomságoktól roskadozó asztal mellett, hát ahhoz szentnek kell születni. Ilyen éhes voltam én is, olyan finomságokkal megrakott asztal volt az én fiatal sógornőm. Alig töltötte be a tizenhét évet. Mint egy zamatos gyümölcs… A szemében boszorkányok huncutsága, beszéd közben mindig kacagásra állt a szája. Azon kevesek közé tartozott, akik egyszerre tudnak beszélni és nevetni. Két orcáján az apró gödröcskék, mintha csókot kértek volna.
S mert nem tudtam aludni, kimentem egy kicsit járni az udvarra. Két szobában égett a lámpa — én a konyhában aludtam — egyikben feleségem olvasta nagybeteg anyjának a bibliát, a másikban Madárka tisztálkodott.
A szoba közepén egy székre állította a mosdótálat, éppen a vizet hűtötte langyosra. — De hiszen tudtam én, hogy mosdani fog, a konyhából kicsivel előbb vitte be a melegvizes fazekat.
Nem is vagy olyan bűntelen, mint amilyennek látszani szeretnél. Úgy van. Kimentél, hogy a lányt lássad. És attól kezdve egész héten, minden este kimentél, mert mosdott rendületlen —, hogy nem kopott el tőle az a drága, finom bőre? De hiszen vigyázott rá. Bekenegette mosdás után illatos kenőccsel, nem emlékszel?
Akkor még nem tudtad, hogy illatos-e, vagy sem, csak ott bomoltál az ablak alatt, emlékezz csak! — mintha bizony el lehetne azt felejteni. Csípőig érő haját asszonyosan a tarkójára tekerte, szinte látszott a karcsú nyakán, hogy lehúzza a súlya. Az a tökéletes tiszta bőre… nem volt azon egy pörsenés se. Előbb csak derékig vetkezett le. A két melle két kicsi világító holdacska, s milyen ruganyosan rezgett, ahogy beszappanozta. Mikor felül készen volt a mosdással, mintha csak megérezte volna, hogy nézik, lehúzta a lámpát, mielőtt kilépett az alsószoknyából.
A gyenge világítástól csak sejtelmesebb lett minden. A hasacskája sima, akár a bicskám gyöngyház nyele, az a gyerekes, szinte segélykérő törékeny csípője… úgy elgyönyörködtél benne, valld be, hogy a gerjedelem se fogott el. Olyan volt az, akkor, először, akár egy imádság.
Szépen kiimádkoztam magam, nem mondom! Mert attól kezdve álló hétig jártam lesbe az ablaka alá és… a kezemmel könnyítettem magamon, hogy fel ne robbanjak. Mit csináltam volna? Úgy gondolkoztam, hogy ment szét a fejem, hogy’ maradhatnék a házon kívül kettesben vele? A kollektívben legalább tíz másik emberrel együtt dolgoztunk. Aztán eszembe jutott, mennyire szeret mosdani. Éppen aratni jártunk, én is kívánkoztam a kánikulai munka után a folyó hűvösébe, hát szóltam neki:
— Aztán hozz szappant, törülközőt, este a folyó felé kerülünk haza.
Tele voltam reménnyel, mert úgy láttam, Madárka nem idegenkedik tőlem. Lehet, a szeme boszorkánysága, vagy az arca gödröcskéi miatt, de biztos voltam benne, hogy az enyém lesz.
Ugyanúgy lehetett volna a másé is azon a nyáron. A virág kinyílik, ha eljön az ideje… Életem egyetlen szerencséje — és szerencsétlensége —, hogy akkor éppen én voltam mellette. Olyan ez a lányvirágzás, hogy lesni kell türelemmel, mikor jut a bimbója közel a hasadáshoz… akkor segíteni kell rajta egy keveset…
Lehet, hogy most öreg szemmel már rosszul látok, s nem sikerült megállapítani jól az időt. Vagy nem az idővel volt a baj, hanem azzal, hogy nem kíván a feslő bimbó öreg segítséget? Egyre megy. Erre a második kísérletre ráfáztál. Így van ez, ha telhetetlen az ember. Egy ilyen virágfakasztással meg kellett volna elégedjek az egész életre. Mert vannak — és milyen sokan —, akiknek egy sem jut.
Szép volt. Olyan szép, hogy érdemes lenne sokáig élni miatta, már-mint, hogy sok időm legyen rá emlékezni. — Olyan volt, mint egy álom. Olyan rövid.
Madárka nem örökölte nénje hidegségét, sem meddőségét, azonnal terhes maradt, s mielőtt látszani kezdett volna, tennünk kellett valamit, hogy ne kerüljünk a falu szájára.
Gizellának azt hazudtam, hogy megleptem a lányt álmában. Ha úgy tudja, hogy csak az én hibám, talán nem haragszik annyira a húgára — gondoltam. De Gizella haragja nem ismert határt! Pedig hogy’ kérleltem:
— Igazad van Gizella, gyarló, semmi ember vagyok, nincs hatalmam a testem felett. De gondold meg, lehet, hogy lesz egy fiam! Tőled sohase lehetett. Nem hibáztatlak, tudom, nem te vagy az oka. De elmegy húgod a háztól, megszüli valahol, s mi, mintha árvaházi gyermek lenne, örökbe fogadjuk.
— Ide hallgass, Ráduly! — hallom most is, nincs hiba benne. — Én rossz, de egyenes ember vagyok. Nem kerülgetem itt a más fattyát, akkor sem, ha a testvéremé. Vagy méginkább, mert éppen a testvéremé! Ha megcsinálta, hát magának csinálta. Lássa, mire megy vele. Holnap eltakarítod a házból s ide többet, míg én itt élek, be nem lép! Ez az utolsó szavam.
Milyen az, ha hibásnak érzi magát az ember? Többet nem próbálkoztam semmilyen ötlettel. Pedig volt elég: — például, hogy párnát dugunk Gizella szoknyája alá, aztán haza hozzuk a fiút, mintha ő szülte volna —, s több ilyen… olyan biztos voltam benne, hogy fiú lesz.
Másnap Madárkával száz kilométert vonatoztunk a városig. Első utunk a munkaelosztóhoz vezetett. Könnyen kapott állást, mert tizenegy osztállyal a gyári munkáért nem vergődtek az emberek. Akkoriban annyi iskolával mindenki tisztviselő akart lenni. Egy kicsit néztek is a lányra, hátha meghibbant, de ő csak erősítette a hivatalnoknak:
— Jól hallotta, kérem. Munkás akarok lenni, az is mindegy milyen gyárban, csak azonnal szállást adjanak.
A férfi vállat vont, s kiállította a papírt.
— Aztán küldök pénzt rendesen — mondtam búcsúzáskor kínomban, és nem mertem megcsókolni sem, a sok ember előtt, aki az épületből kifelé tódult. Pedig úgysem ismert minket senki, de a kapus is egyfolytában rám bámult, zavartak az idegenek. — Aztán a fiút, ha lehet, kereszteld a nevemre! Hát, szervusz…
— Isten veled!
Inkább az ördög volt velem azóta is. Az otthon pedig maga a pokol. Dolgoztam, mint egy rabszolga, látástól vakulásig, hogy annyi munkanapot összeszedjek, amennyiből megélünk négyen, s tudom küldeni a gyermektartást is. Nem mondom, a munkában Gizella is segített. De ennyi. Valóságos erőszakhoz kellett folyamodjak, hogy feleségi kötelességét teljesítse. Nem voltam már pattanásos kamasz, hogy önmagam elégítsem ki. Azt beszélték, hogy veszélyes is, gerincsorvadást kaphat tőle az ember. Tudom is én?… Úgy, úgy, meséld csak el a tárgyaláson a főügyésznek, hogy visszaeső bűnös vagy, nem először csinálod… a kurva istenit ennek a büdös életnek!
Akkoriban kezdtem el inni. Napközben nem, hogy dolgozni tudjak, de esténként elzsibbasztottam magam, hogy minél kevesebbszer kelljen Gizella fukar kegyeiért könyörögni.
Ügyvédet kell szerezzek, s jót. Ezen kellene járjon az eszem. A jó ügyvéd sokat számít, láttam a második válóperemen — az kellene most nekem, az asszony akkori ügyvédje — milyen ügyesen kiforgatott mindenemből.
Mintha bizony lett volna valamid. Az egyszál fiú — az biztosan a tiéd — azt is Győzőnek keresztelték — még hogy Győző? — ez is név! — na, mindegy. A többi után elmegy ez is. Győztek, az már bizonyos! Engem végleg legyőztek. Úgy lett volna okos, ha feladom. Akkor most nem csücsülnék itt. De milyen az ember? Mindig reménykedik. Azt hittem anyósom halálával rendeződik az én dolgom is. Apámat már előbb eltemettük szegényt. Gondoltam, most elválhatok Gizellától, sajátmagát el tudja tartani… Úgy gondoltam, hogy ezzel a nyolc és fél éves raboskodással, ami Madárka elmenetele óta eltelt — mert az volt, rabság, nem egyéb! —, azt hittem, busásan megfizettem minden Gizella ellen elkövetett vétkemet.
Elválunk — gondoltam —, s megyek a városba megkeresni a fiamat és Madárkát, hiszen tudtam a címüket, oda küldözgettem a pénzt. Találok én ott munkát — tervezgettem.
Elválni elváltunk. De nem mentem sehová, mert Madárka követelte Gizellától az anyai örökségét. Pénzünk nem volt, ez világos — a temetés és a tor után még cukorra se maradt — akkor bekövetkezett, amire nem számítottam, Madárka kifizette a nővérét és hazaköltözött.
— Hazajön a fiam, visszarepül Madárka! — ujjongott a lelkem. — Hadd lássa meg a falu, az egész világ, hogy milyen fiam van, az se baj, ha Győző és az se, hogy eladdig még én se láttam!
Csendben esküdtünk meg, csak a tanácsnál, nem voltunk különösebben vallásosak.
Azt hittem, rám köszöntött a boldogság. Egy hétig éltünk is, mint az első emberpár a paradicsomban. A nyolcadik nap volt, jól emlékszem. Vendégeink voltak. Alig vártam, hogy kikísérhessem őket. Szerettem volna mielőbb ágyba bújni Madárkával, de a közeledésemre hátat fordított.
— Nem Ráduly, ma nem lehet.
Kissé megdöbbentem, de nem akartam akaratoskodni.
— Ha te mondod, Madárkám… de akkor holnap.
— Nem, szívem. Se holnap, sem holnapután, se ezután egy egész hétig.
— Te megbolondultál! — szaladt ki a szájamon.
— Dehogyis bolondultam. Inkább megjött az eszem Ráduly. Naptár szerint védekezem, hogy ne maradjak terhes. Még csak az hiányozna, isten őrizz!
— Pedig milyen jó lenne, ha születne egy kislányunk és Madárkának keresztelnénk, a tanácsnál bármilyen nevet beírnak.
— Ne ízetlenkedj, és ne Madárkázz! Legalább idegenek előtt ne! Felnőtt nő vagyok, tán elfelejtetted? Van rendes nevem, ezentúl szólíts Pirinek, mint mindenki.
No, ez kemény lecke volt, de még mindig nem vettem egészen komolyan. Nem olyannak ismertem Pirit — ha ez a kívánsága —, mint aki egykönnyen lemond az ölelésről. Azon a bizonyos nyári estén, ott a folyóparton, miután az enyém lett… nos, akkor is újra megkívántam. Előbb szabódott egy keveset, hogy fáj, ne, de amikor azt kérdeztem tőle: — S akkor velem most mi lesz? — elnevette magát és átölelt. Ez az emlék dolgozott bennem, s az ördög, mert kimondtam újra:
— S akkor velem most mi lesz? — bár nyeltem volna le örökre ezt a kérdést!
— Kivered, édes apukám, az lesz. Vedd tudomásul, nem vagyok se tenyészmarha, se házinyúl, hogy annyiszor szüljek, ahányszor hozzám érsz… Most jó éjszakát! Ha nem tetszik, holnap mehetsz a kurvákhoz, van elég csatakanca a faluban, aki fúrt folyatós… Kikényszeríted az emberből a közönségességet…
Valóban én kényszerítettem ki. De ki sejtette, hogy benne volt? Hol és hogyan tett szert ilyen szókincsre? És ki tudja, mi mindent tanulhatott még nyolc esztendő alatt? — sohase kérdeztem. Annyira korlátolt nem voltam, hogy azt higgyem, engem várt nyolc éven keresztül. De hogy éppen ennyire kikupálódjon! Meg volt mérgezve az én egész életem, örökre.
Három évig halódott a házasságunk. Igaz, nem is nagyon törtem magam, a megmentésére. Pirike túl finom és túl közönséges lett ahhoz, hogy az én egyszerű paraszt ízlésemnek megfeleljen. S bár szép volt most is, szép érett asszony, egy idő után már nem is kívántam. Hiába, nem vagyok elég úr ahhoz, hogy kalendárium szerint szeressek.
Pirike tanulmányban is felettem állt. Mire haza költözött majdnem bevégezte a közgazdasági egyetemet. Nem voltam ellene, hogy letegye a vizsgákat, ha egyszer elkezdte, úgy rendes, hogy fejezze is be. De ragaszkodott hozzá, hogy dolgozni megy, könyvelőnek a kollektívbe. Otthon mindent felvethetett az enyészet a gazdaságban. Eladta a drága szép malacaimat… eh, kár is felemlegetni, mi minden jött össze. S bár tizennyolc évi munkám volt abban a gazdaságban, válás után ott maradtam a csóré fenekemmel. Mintha csak gazdát cserélt volna a szolga — előbb az egyik, majd a másik feleséget szolgáltam. Annyim se maradt, hogy bár az apám tönkrement házát kitataroztathattam volna.
Világgá mentem, mert hát a fiam is:
— Igen? Te vagy az apukám? Én eddig úgy tudtam, hogy nincs…
Idegen volt a városias nyafkasága, a sápadt véznasága — mintha nem is volna az én gyermekem.
Nekem a fiamból csak a felneveléséhez szükséges pénz előteremtése jutott. Nem nevetett rám a bölcsőből, nem taníthattam járni, nem fontam neki ostort — s nem hallhattam, amikor először mondja: — Tata! — Igen? Te vagy az apukám?
Egyszer össze kellett volna számoljam, hogy az azóta eltelt tíz évben hány házat építettem és hány helyen. Na, nem egyedül. Vagyunk egy páran, az élet szélére jutottak. Ketten Gyergyóból, Régenből haton, hárman Udvarhelyről. Bandába verődtünk, ezt már csak így mondjuk. Géza a bandagazda, a régeni. Ő intézi a munkába állás bonyodalmait. Ő tud románul — veszekszik helyettünk is, ha kell… néha kell. De azért, úgy nagy átlagban megbecsülik a jó munkásembert. Nem társalogni kell, hanem megfogni a lapát nyelét.
Most a legjobban az bánt, hogy szégyent hozok rájuk. Mert a faluban vagy megtudják, vagy sem, az már nem számít. Hiszen nagy az ország. Van elég építőtelep, ha kiszabadulok könnyen eltűnhetek… De megint olyan árván állok majd az ég alatt, mint bükkös oldalban a fenyőfa. Sajnálnám a kenyeres pajtásokat. Pedig ők vittek a kárhozatba, de mit tudhatták milyen vagyok, amikor eddig én se igen…
Ide s tova tíz éve vagyok asszony nélkül. Volt olyan telep, ahol szinte hívás nélkül hozzámcsapódott egy-egy fehérnép. Nem voltak sem csúnyák, sem szépek, se öregek sem fiatalok, se jók sem rosszak — csak nagyon esendőek, sajnálatra méltók — és épp olyan magányosak, mint én. Még azt se akarták, hogy én tartsam el őket. Ott lapátoltak ők is a meszesgödörnél. Az épület elkészült, a telepet feloszlatták s ment mindenki a jobb szerencséje után.
Na, én megtalálám!…
Olyan telep is volt, nem is egy, ahol se fehérnép, se televízió, se mozi, se semmi, csak tömény unalom s a kocsma. Éppen ilyen ez az utolsó is. A férfiember nem tud mihez kezdeni azzal a csekélyke szabad idejével. Ez hozta rám a bajt.
Egyik nap jön János, aszongya: — Bátyó, ne aludj! — idősebb vagyok, mint ők, ezért hívnak Bátyónak. — Gyere, menjünk a folyóhoz, napozni!
— Begárgyultál tán? Nem volt elég a napsütésből egész héten, a fal tetején?
— Gyere Bátyó! Nem bánod meg. Olyan begyes jércikék fürödnek, hogy még a te öreg farkod is feláll tőle!
Vasárnap délután volt. A meredek parton értük el a folyót, fűzfák szegélyezték. Szemben a víz, széles homokpadot rakott, itt-ott vékony erecskék szabdalták. A padka tele fürdőzőkkel. Volt ott öreg és fiatal, vegyesen. Nézni éppen lehetett, de az nézze, akinek elég az ilyen. Már fordultam volna is morogva hazafelé, mikor az egyik homokszigeten megpillantottam Madárkát. Nem, nem Pirit, a volt feleségemet, hanem Madárkát, az egykori sudár, tiszta lányt.
A társaim fürdőgatyára vetkeztek, átúszták a folyót, a strandolók közé keveredtek. Volt olyan is, aki nem hiába úszott, már ahogy lenni szokás. Csak én maradtam a magas parton a fűzfák árnyékában és bűvöltem a leányt. Pontosabban, ő bűvölt engemet a létezésével. Nem tudom, hány óra hosszat néztem, követtem a karcsú karja minden rebbenését, ahogy úszott, lágyan eleresztette magát, hátrafeküdt — ej, ha víz lehettem volna! — Ott lebegett el a mart alatt, egészen közel, mint valami látomás. Ő volt! Az igazi Madárka. Majdnem megszólítottam.
Közben esteledni kezdett. A fürdőzők összeszedelőzködtek. Madárka is összekapta a kis motyóját, piros szoknyája — mit hirtelen magára kapott —, lebbent vagy kettőt és eltűnt a túlsó parton a fák között.
Attól kezdve minden délután meglógtam a munkából, s mint akit kergetnek, a folyóhoz loholtam. Hátha látom a lányt? Hátha egyedül van? S mert nem volt sehol, a hideg vízbe vetettem magamat, úgy próbáltam megcsendesíteni egyre vadabbul vágyó testemet. Néha használt.
Azon a napon is éppen lehűltem a víztől, már kezdtem visszaöltözni a malteros cókmókomba, amikor egyszer csak megtörtént a csoda. Jött a lány, szaladva. Ruhája alatt rajta volt a tenyérnyi dressz —, egy könnyű mozdulattal átdobta a fején a ruhát s rohant a vízbe. Nagyon melege lehetett. Hát még nekem! Hátamon patakokban indult a veríték, mintha nem azelőtt fürödtem volna. — Csak ne jöjjön valaki! — szinte imádkoztam.
A lány úszott, pancsolt, prüszkölte a vizet, mint egy játékos kiscsikó. Hogyan szólítsam meg? Mit mondjak előbb el neki? Hiszen két hete éjjel-nappal csak vele beszélek gondolatban…
És ha rám néz, és azt mondja: — Ce vrei babacule? * azt sem tudom, milyen nyelven beszél. Eh! A szerelem nemzetközi — győztem meg magam. Ha megérzi a testemet, többet nem kell beszéljek. Lehetetlenség, hogy ne akarja. Látom rajta!
De addig… addig is a közelébe kell kerüljek, nem szalaszthatom el ezt az oly sokáig várt egyetlen alkalmat, mert ki van zárva, hogy ilyen még egyszer legyen, hogy csak mi ketten…
A lány úszott, mit sem sejtve. Szállíttatta magát a vízzel. Csak menne minél lennebb! — fohászkodtam, megvárnám a kanyaron túl, ott már nem láthat senki.
Ott vártam meg. Megijedt, mert váratlanul érte, hogy a bokorból eléje léptem… Hiszen akartam volna beszélni vele — szép szavakat mondva, kérlelve —, de nem engedte! Haragosan toppantott, ráncigálta a kezét. Segítségért kiáltozott.
Mit tegyek?! Hátra csavartam a karját és a szájammal hallgattattam el. Ott vonaglott a karjaim között — akkor azt hittem, a gyönyörűségtől. Elborult az agyam.
Napsugár és folyóvíz illata volt, mint az igazi Madárkának…
A rendőrségen csak annyit tudott mondani, hogy egy munkás volt az építőtelepről. Kijöttek nyomozni. Jelentkeztem. Minek molesztálják a jó pajtásokat? Még Isten őrizz, kiderül valakiről valami. Kinek jó az?
Csak a tárgyalástól félek. A szeme közé kell nézni — igen, én voltam. Bocsáss meg! — mintha megbocsáthatna.
Mintha megbocsátható lenne, hogy minden szerelmes közeledéstől ez a borzalom jut majd eszébe! Különben is, a tárgyalás nem osztályfőnöki óra, hogy bocsánatot kérhessek… És így foganja meg majd a gyermekeit is — öröm nélkül —, ha egyáltalán lesznek.
Örökre megfosztottam attól a képességétől, hogy boldoggá tegyen valakit.
Utolsó rongy állat vagyok!
A megkuporgatott pénzemen meg ügyvédet akarok fogadni és jót! — Hát nem volna hasonló nagy vétek a házjavításra szánt pénzt prókátorra költeni? Talán a kislány elfogadná mégis? Fájdalomdíjként. Csúnya szó, de lehetőség a számára, hogy más vidéken új életet kezdjen, és ne mutogassanak újjal utána.
Az ember próbálná bár a lehetségeset menteni.
Nem érdekel az ítélet! A tiszta agyamnál nagyobb büntetést úgy sem találhatnak ki nekem. Időm pedig bőségesen lesz, hogy gondolkozzam.
* Mit akarsz öregapám? , románul
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:49 :: Bárányi Ildikó
