II. Menekülés után
Senki sem volt otthon a családunkból. Mindenünket elhordták. Egy papírdarab sem maradt meg, ablaküveg, ajtósarok, kilincs. Brassóban vette ládákkal vittem haza.
Lementem a régi házunkhoz. A lakó nem mert kiutasítani. Kétévi gabona a csűrben, azt mind elvette, mindent. Az öcsém szerzett telket neki az Oncsától. Azt mondta, nem volt rossz ember az Igazgató úr. Minden évben adott terményt, csépléskor néhány kereszt gabonát és így tovább. De nekünk nem adott semmit a sajátunkból, Édesanyámat kiutasította az udvarról,
Nem volt mit ennünk. Nem kértünk senkitől. Brassóban vettem, hátizsákban hoztam a réten az ennivalót, a palántát, magokat. Az Olt úgy kiszáradt (1946) csak pocsolya volt, de Lajossal (testvéröccse—igazgató tanító) csatornán öntöztük a kertet. Egy vékás parlagföld volt a kerek egészben. Abba ültettem krumplit, jóformán a héját, a nagy jó gyepkockák alá. Annyi krumpli lett! Úgy álltak a zsákok, mint az erdőn a fa… Jutott a regáti éhezőknek is.
Mikor először haza mentem (Május 1.) szembe jöttek velem, nehogy végig menjek a falun, megütnek. Akik mindenünket ellopták. Azért is mentem, de nem mertek hozzám nyúlni.
Kántor is volt Lajos. Egy égett család is ott lakott. Már fel volt építve Patakelvén (Madéfalva egyik részét hívják így) a házuk, a csűrük. De azért ott tartották az állatokat (nálunk), mert ami kis terményt behoztak a mienkből, azt etették. Lajosnak hiába mondtam, zárja be a csűrt. Nekik semmi sem volt ott. — Én bezártam. Ott volt a három gyermek egy csepp tej nélkül. Nagy szárazság volt. Eladtam a kis szénát, tehenet akartam venni. A lakó meg akart ütni részegen.
Sikerült is, 13 millióért vettem Madarason egy kis jó tehenet. A miénkből.
Éjjel az idős asszony kiment a kertbe, a szoknyáját a fejére borította, s szedte a napi zöldséget. (Pedig) Nekik is volt Patakelvén. Az ablakból néztük édesanyámmal.
Péter jegyző adott néhány véka árpát. Kölcsön adtam volt pénzt. Abból sütöttünk kenyeret. Mondták itt, ott van sok holmink. Édesanyám búsulta is eleget. Nem volt egy kanalunk sem. Azt mondta Lajos: „Volt nekünk is édesanyám, legyen másnak is”. Senki nem segített. Nem is kértük, a sajátunkat sem.
Lassan összeszedtem, megvásároltam a szükséges dolgokat. Bárányt, malacot, majorságot és így tovább. Nekem kellett erélyesnek lenni. Heten voltunk. A pengőt nem tudtuk beváltani.
Szégyenszemre a templomot is kirabolták… A felszerelést Brassóból cipeltem haza. A Ferences Páterektől kértem.
Jajos haza jött csodálatos módon a Linz-i haláltáborból (Ausztria), Manci (a felesége) halála után 2-3 hónapra. Szerencsére az oroszok nem kapták el. Éhhalálra szánták a németek, de kivégezték volna. Folyóvízen, rossz rácson feküdtek. Már csak feküdni tudtak a gyengeségtől. A németek nem adtak enniük. Ha be nem mentek volna az Amerikaiak, mind meghalnak. A skorbutot megkapták, fogaik kihullottak. (Lajosnak 33 évesen teljes protézist kellett készíteni) Az amerikaiak elvitték, lemérték, fokozatosan feltáplálták. Isten áldja meg őket!
Itthon várta a fekete kocsi. Éjjel mindig más esztenában (szénatároló csűr az erdő alatt) aludtak. Én a konyhaasztal mellett ültem minden éjjel a felpakolt hátizsákkal. Édesanyám állandóan kérdezte: „Hol vagy? Mit csinálsz, miért nem fekszel le?” A gyermekek aludtak.
A románok minden magyar embert, aki haza került, összeszedték, elvitették az oroszokkal vagy börtönbe tették. Ők is tartottak fogolytáborokat, oda rakták be. Enni nem adtak, elpusztultak, tífuszban, étlen.
Nehéz sorsa volt a testvéremnek a haláltáborban. Állandó kivégzés előtt éhhalálban, mozogni sem tudtak már. Itthon állandóan üldözték. Egy családtag is állandóan fenyegette. Nem csoda, ha idegileg tönkre ment teljesen… — Agyvérzés stb. (46 évesen). Már előzőleg mindenkit kizavartak állásából, lakásából, házából, földönfutókká tették a népet. Kis batyuval, vagy anélkül, mehettek.
Valahol olvastam is, hogy az Úrjézus nem azért jött a földre, hogy megmentsen a szenvedéstől. Ez benne van a jó Isten terveibe. Sokszor, vagyis soha, nem értjük mi emberek. Titok az egész élet; ami fejlődésben van még az emberi lélek, gondolkozás. Azt mutatta meg az Úr Jézus. Hogyan kell elviselni a szenvedést a földön.
Nincs ember, akinek ne volna nehézsége, sokszor súlyos szenvedése. Ez így van, mióta a világ áll. Hogy gondoljuk, hogy mi kivételek legyünk? Senki nem kivétel. Minden ember kötelessége viselni a nekijutott részt.
* * *
Nagyapámat gyermekkorában örökbe akarta venni rokona, László Anna bárónő. Árva gyermek volt. Apja korán meghalt. Kétszer is elvitték, de mindig haza ment. Akkor a falut, ahol a dolgozók laktak Csánádnak hívták.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:29 :: Bárányi Ildikó
