Bonifert Ádám : Az öröm percei

Nyomtatás

Az öröm percei

Visszhangozik bennem az öröm,

köszönöm,

hogy meglátogat végre

a der? tündére,

jönnek talán szép könny? órák,

és rám terítik a mosoly takaróját,

a nevetés habkönny? fátylát,

így szemem ezáltal átlát

minden borús felh?takarón.

Nem tagadom,

ha már sírni kell, jobb az örömkönny,

köszönöm,

mert elég már sokszor

a bajból és gondból,

abból, hogy az agy túl gyakran gondol

zivatarra, viharra, szélre,

s csak ritkán a fényl? napsütésre,

mert kedve szárnyát nyesi a jelen.

Most mosolyog szemem,
köszönöm,

hogy áttör a szokásos közönyön

ha nem is boldogság, de napi öröm,

s ha bolyongok is majd még a körön,

ahol kövek közt visz tovább az út,

most azt érzem, hogy áttöröm

a kék végtelenbe vezet? kaput,

s kitárul valami égi távlat –

mint színes színe a szivárványnak

mert ez is része a világnak,

nemcsak a bánat, a félsz, vagy a közöny,

s hogy melegszik a bels? hideg,

mindennek, és mindenkinek,

ahonnan ezt kapom,

köszönöm,

s szemcséit én is továbbadom,

ahogy tudom..