Sétálni akartunk, de ez lehetetlen egy kiadós eső után. A délutáni 29 fokot 33-nak érezni. Kész gőzfürdő, így aztán annak dacára, hogy ma már nem akartam kinyitni a computert, mégis leültem, hogy beszámoljak a hétvégéről:
„Kuh-Nap-uh-hah”, ha nem tudnátok pálmalevél kunyhót jelent Timuqua nyelven, de ezek a fránya amerikánerek csak „Kanapaha”-nak ejtik, ami egy tónak a neve és egyben a mellette levő hatalmas botanikus kertnek is. Hatvankét acre — fene tudja mennyi, sosem leszek tisztába ezekkel az angol-amerikai mértékegységekkel, ezért kellet hét zacskó „antifungust” visszavigyünk az üzletbe, mert Gabival egy kicsit elszámítottuk magunkat, szégyenszemre!
Egyszóval másfél, két óra szaporajárással körül lehet „sétálni”, de ha nézelődni is akar az ember, akkor tovább tart. A gyerekkoromban látott filmek jutottak eszembe a „sétáról”, mikor a dzsungelba járó expedíció tagjai a sűrűben baktatnak, és folyik róluk a víz!
A sétaösvény az azálea, kamélia kertben kezdődik, de annak most nincs szezonja, innen a Kanapaha Vízi kertjeiben visz az út, ezeknek az-az érdekességük, hogy Gainesville megtisztított szennyvizével öntözik őket, amely majdnem ivóvíz tisztaságú. Az utunk a rózsakert, a liliomkert és a pillangók kertjén keresztül vezet.
Ani le is fényképezte a vízililiomos tó partján álló háromkoronájú káposzta pálmát, amely ritkaságszámba megy. A világ minden tájáról, százharminc fele liliomfajta látható itt, és a legszebben persze a honos trópusi vízililiomok virítanak, amelyek az itteni lápokat ékítik. De persze pompásak a Victoria Regia méteres levelei és a köztük úszkáló vízimadarak is.
A pillangók kertjében főleg azokat az évelő növényeket nevelik, amelyeknek nektárját a pillangók kedvelik, ott röpködnek szinte állandóan.
A kertek összessége egy hatalmas arborétumot alkot. A dzsungelszerű természetes erdőrészek közé, sokféle díszfa és cserje van beültetve, ennek egy igen érdekes része a bambuszkert. Itt ismertük meg, hogy mennyiféle bambusz van! Jó volt az öt-hatméteres szálak között hűsölni a sűrű árnyékban.
Azt is megtudtuk, hogy a bambusz a világ leggyorsabban növő növénye, mert miután kihajt, óránként öt centimétert nő.
Átsétálunk a kúszónövények kertjébe, itt nem liánok, hanem szebbnél szebb virágú ismeretlen kecsességek kapaszkodnak a szépen elrendezett filagóriákra.
Majd egy kolibri kertet nézünk meg, ahová tavasszal jönnek Dél Amerika törpéi. Kár, hogy most ősz van!
A cikádák kertje nem annyira érdekelt minket, mert itt az udvar végében levő erdőben éjjel-nappal zajonganak, mint egy körfűrész.
Ezzel fejeztük be a szombati sétánkat, haza jöttünk tusolni, száraz ruhát felvenni, és hűsölni.
Vasárnapra az Ördög Malom Garatját látogatjuk meg…
Indiánok II.
Volt egyszer, hol nem volt, errefelé egy szépséges indiánhercegnő. Olyan szép volt, hogy meg az ördögnek is megtetszett, de hiába udvarolt neki, a szép hercegnő hallani sem akart róla. Így aztán se szó, se beszéd, egyszerűen elrabolta.
Összefogtak a Timuqua harcosok, hogy kimentsék a hercegnőjüket, és amikor már majdnem elfogták az ördögöt, az hirtelen beomlasztotta a földet alattuk. Azon a helyen pedig akkora gödör keletkezett, hogy senki sem tudott kijönni. Mind ott vesztek, írmagja sem maradt a hős nemzetnek.
— Én meg, aki köztudomásúan rosszmájú vagyok, az ártatlan amerikaiakat gyanúsítottam azzal, hogy szegény indiánokat kiirtották.
Persze az is eszembe jutott, hogy: „Amit szabad Jupiternek, nem szabad az ökörnek”.
De hát, nem erről akartam mesélni, hanem az ördög akaratáról, amely körülbelül ezer évvel ezelőtt keletkezett, amikor az alatta levő mészkövet a szénsavas víz annyira kioldotta, hogy nem bírta el a fölötte levő föld súlyát és beszakadt. Helyén egy negyven méter mély és százhatvan méteres átmérőjő kráter alakult. Mivel ennek a mélyén csontokat találtak, a fenti mese alapján elnevezték: az Ördög Malom Garatjának – Devil’s Millhopper.
Tizenkét forrás táplálja a kis vizeseseket, és a rétegekből Florida egész földtani múltját ki lehet olvasni.
1976-ban Nemzeti Természetvédelmi területté nyilvánították — Devil’s Millhopper Geological State Park. Lefelé kétszázharminckét lépcsőt építettek, hogy a látogatok, le tudjanak menni az aljára. Akinek még marad ereje a harminchárom fokban megtett mászás után, az tehet egy-két kilométeres sétát, az árkot körülvevő dzsungelben, szigorúan a kijelölt úton, az omlás veszélye miatt, amire sok tábla figyelmeztet, de nem a kígyókra, amelyeket a lépcsők mellett le is fényképeztünk.
A szép indián hercegnő a bejárati pavilon automata vetítőjén látható rajzfilmen, az egész mesével egyetembe, és persze a geológusok magyarázataival főszerezve.
Élő indiánt egyet láttunk az utcán, derékig meztelenül, szép, hosszú fekete hajjal, de nem lovon ült, hanem biciklin.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:49 :: Galambos Viktor
