A vér nem válik vízzé
Gondoltam, írok a cigányokról is egy kicsit. Kezdem az elején. Nagyapám magyar volt. Nagymamám cigány származású. Szülei meghaltak, amikor nagymama még gyerek volt. Vásározó és zenész cigányok vették magukhoz, nevelték.
Kisgyerekként járták a Balaton-partot és kagylókból készült láncokat árultak. (Beszélünk itt az 1910-es évekről) Akkoriban énekelte gyereklányként ezt a nótát, aminek eredetét nem sikerült kiderítenem, csak annyit, hogy a nagymama mindig azt mondta:
— Kisunokám, ezt a dalt tanuld meg, mert ezt már csak én tudom:
Balatoni halász volt az ifjú Balázs János
Gyöngyéletű barna legény, miben sem hiányos.
Csónakjában nagy hálója, s két jó evezője,
Kunyhójában Kovács Eszter régi szeretője
Még is ifjú Balázs János gyöngyéletét szánta,
odaát a túlsó parton kocsmárosné várta.
Idehallik a nótája vizek mezején:
„Hullámzó Balaton tetején…”
A szépszemű Kovács Eszter két szemét kisírta,
Szép szerelme haldoklását sokáig nem bírta.
Megírta a búcsúzóját, Isten vele párom,
mire megjön, nem a parton a víz alatt várom.
Begázolt a Balatonba bukdácsolva lépett.
Hej, a vén tó régen látott leányból ily szépet.
Hullámzó tó átkarolta, víz mélyére húzta,
pedig ott a túlsó parton épp a cigány húzta.
Idehallik a nótája vizek mezején:
„Hullámzó Balaton tetején…”
Harmadnapra veti haza ifjú Balázs Jánost,
nem füstölög kunyhójának a kéménye már most.
Papiroson néhány betű a szíve megrándul,
szédül még a feje most is kocsmár’né borátul.
Csónakjában mint az őrült a vizeket hajtja,
s így kiált fel: Eszter, Eszter! s megy, hogy kikaparja.
Pedig ott a túlsó parton nádfedelű csárda,
kökényszemű kocsmárosné, hívogatja várja.
Idehallik a nótája vizek mezején:
„Hullámzó Balaton tetején,
Csónakázik egy halászlegény.
Hálóját a szerencse,
Őt, magát a kedvese,
Elhagyta, el a szegényt.
Hullámzó szívem a Balaton,
Kis csónak rajta búbánatom.
Szerelmem a kormánya,
Lelkem a vitorlája,
Megtört a hullámokon.”
Nagymama sokszor elvitt közéjük. Szerettem oda járni, mindig kaptam kis pörge kalapot, amit a vásárokra csináltak celofánból. Ott adtak először hegedűt is a kezembe.
Szóval róluk csak kellemes emlékeim maradtak. Nagymamám tanított meg táncolni, volt egy kis ritmusérzékem. Egyszer egy utcabálban, ahova elmentem anyámékkal — talán hétéves lehettem —, én is beálltam tvisztelni. Olyan sikerem volt, hogy az emberek körbe álltak és tapsoltak. Persze gyermeki mércével táncoltam jól.
Ezután, nem is volt csoda, hogy anyám, a szomszédság, meg a rokonság reám parancsolták, hogy tessék tánciskolába járni. Beírattak. Nagy volt az örömöm, megjelentek a szemeim előtt a lányok, a partik a színpad stb. Szóval egy nap ott találtam magam egy tánc- és illemtan-tanár előtt. A kötelező illemtani szokások, pukedlizés, melyik villa mire való, kézcsók, stb után rátértünk a tánctanulásra.
Első nap keringőzni tanultunk rocki helyett, határtalan volt a lelkesedésem. Később sem lett jobb. Megtanultam a középkori francia arisztokrácia udvari táncait, a francia négyest. A legmodernebb lépések amit, elsajátítottunk az a charleston és a foxtrott volt.
Ilyen tudással indultam el csajozni. Hát régen égtem akkorát. Betartottam a tanultakat. Felkérésnél mély meghajlás, kéznyújtás, bemutatkozás, majd kézcsók. Nyújtott — vállmagaságban — kézzel kivezetni a leányt a parkettre, ott ismét meghajolni és a betanult lépésekkel magabiztosan, egyedül körbetáncolni a lemerevedett leányzót, aki elhűlve állt egy darabig, nem értette, mit csinálok. Nem járt ilyen suliba és sértődötten helyre vonult. Persze az illemtan szabályai szerint, csakhogy jobban égjek, helyrekísértem, megköszöntem a ragyogó táncot, vicsorogva megdicsértem előrehaladott tánctudását.
Aznap már senki nem volt hajlandó velem táncolni. A mai napig nem értem, hiszen én az etikett szerint, az iskolában tanultak alapján jártam el.
Anyámékat kicselezvén, beiratkoztam egy modern tánc-suliba, ahol már rockit is tanítottak. Hamar fejlődtem, hiába a vér, az vér. Hamarosan én tartottam az órákat olyan kisegítő tanárként. Egy idős úr felfigyelt rám, és felvettek a Duna Park Kávéházba táncosnak. Unatkozó, idősebb hölgyekkel kellett táncolni, akik egyedül voltak. Kaja és pia volt a fizetség. Itt már határozott előnye volt az etikett ismeretének.
Na, egy kicsit elkanyarodtam a roma témától. Gimiben, szórakozóhelyeken gyakran verekedtem velük. Sokat jártam Hungária koncertre a Rozsnyai utcába, és az bizony tele volt a Tripolisz apraja-nagyjával, akik a mi csajainkra pályáztak. Velem kicsit zavarban voltak, mert tejfölszőke voltam, viszont ugyanúgy táncoltam, mint ők. Hiába, a végén mégis mindig jót verekedtünk.
A későbbiek folyamán elhatárolódtam a cigányoktól, nagypapát kirabolták, és csak a rossz érkezett el hozzam. Keresztszüleim Iváncsán, görög faluban laktak. Ott próbáltak a nomád, sátorozó cigányokat letelepíteni. Kaptak szép új házat, kerttel, istállóval. Három hónap után olyan állapotban volt minden, hogy csak telekértéken lehetett eladni. Szomorú.
***
1985-ben kijöttem Kanadába. Az első tizenöt évben nem találkoztam cigányokkal. Aztán meg csőstül jöttek. Vegyesen, nagyon vegyesen. Tanultak és tanulatlanok rumunglok — zenészek —, oláhok és vályogvetők, rablók, gengszterek. Az egész VIII. kerület menekült cigányai. Ide vándoroltak az igazi nehézfiúk! Nagy százalékuk itt is csibész maradt. A baj csak az, hogy a kanadaiak, a rendőrség, az emigrációs hivatal velük azonosítják a magyarságot. Ezért én már itt nem vallom magam magyarnak. Ciki.
Emellett vannak nagyon jó tapasztalataim is velük. Nagyon sok kitűnő zenészt ismertem meg, közöttük a Járóka családot és másokat is. Még cigány esküvőre is meghívtak, és minden cigány összejövetelen szívesen látott vendégek lettünk. Valahogy elfogadtak, és kinyíltak. Nagyon soknak szereztem lakást, állást Torontóban. Sokan kérdeztek, miért vallom magam romának, miért állok ki mellettük. Talán nagymamának tartozom ennyivel, nem tudom.
Amikor még Magyarországon dolgoztam az Elmünél, sokszor vettek fel romákat. Volt közöttük olyan, aki nem is akart dolgozni csak a KMK-t akarta elkerülni, de sok intelligens romával is találkoztam. Általában őket osztották be utat törni a kábelfektetéseknél. Azokat is, akiknek több iskolájuk volt a művezetőnél. — De hát ők romák — jelszóval. Az élcelődés, piszkálódás mindennapos volt, ez tartott addig, amíg elmentek. Így nehéz beilleszkedni, és ha egy roma gyermek ebbe nő bele, az nem is fog tudni másként élni. Arról már nem is beszélek, hogy a szülőktől sem tanulhatott túl sok pozitívat. Örök ellentét, nem tudom a megoldást, de a magyarok önfejűek, nem engednek, és sajnos a cigányok sem. A békés egymás mellett élés megoldhatatlan feladat.
Csak egy adalék:
Torontóban nyílt egy vendéglő. Tiszta, ízléses, kitűnő konyhával. A romák nyitották, sok magyart vittem oda, és mindenki meg volt elégedve a kajával, a kiszolgálással, a környezettel. A vendéglő mégis tönkrement, mert a tulaj roma volt, és a magyarok szabályosan bojkottálták. Tisztelet a kivételnek.
Hát, csak ennyit szerettem volna írni erről a témáról.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.10. @ 12:49 :: George Tumpeck
