Mindig visszapillantunk,
magához húz az érzés, hogy
mi volt ott korábban – süllyed?
utak, zokogó talaj (sebhely
sebhely hátán), vízmosásba fulladt
kerítés, mi megfogja a karámba
zárt szemetet, tarlók-elnyelte
sz?r?k, gépek, eld?lt es?vizes hordók,
s talán egy omladozó farmház
kéménye és t?zhelye, valaha
a vihar zsigerei,
most csupán sós giccskép…
A só saját jószántából megfagy
egy túl forró helyen,
a földgolyó kiégett szemének lényege,
fehérvérsejtek továbbszaporodása.
A lábhoz bilincselt súlygolyó fényesen
átrohan saját felületén, s még a halott
fa is kifütyüli magát a képb?l.
A só ropog, akár az üvegcukor, leped?k
emelik magasba a cip?talpakat (szíjak szakadnak
darabokra, túl az újjászületés reményén) – pintyek
és legyek repkednek a sóbokrok vastag
ujjain, egy vipera vért köp
a tenger vizébe.
Megjelenik a légier? egy gyakorlatozó
vadászgépe, ájtatos manó-pilóta – sötétszem?,
drót-pofájú – szemléli a fehér szemétdombokat,
mikre rakétáit l?né: süllyedés, gyors lövés,
visszautasítva a tökélyt.
A só némán robban szét, szervetlen
élet animációjával, egy birka koponyája
nem több, mint az egész aláírása, s a menekültek
már a nap felé kapaszkodnak
sóoszlopokon.
EREDETI ANGOL SZÖVEG:
Pillars of Salt
We always look back,
attracted by that feeling
of having been there before – the roads
sinking, the soil weeping (scab on scab
lifted), fences sunk to gullies
catching the garbage of paddocks,
strainers blocked by stubble
and machinery and the rungs
of collapsed rainwater tanks / and maybe
the chimney and fireplace
of a corroded farmhouse, once
the guts of the storm, now
a salty trinket.
The salt is a frozen waste
in a place too hot for its own good,
it is the burnt-out core of earth's eye,
the excess of white blood cells.
The ball-and-chain rides lushly
over its polishing surface, even dead wood
whittles itself out of the picture.
Salt crunches like sugar-glass, the sheets
lifting on the soles of shoes (thongs scatter
pieces beyond the hope of repair) – finches
and flies quibble on the thick fingers
of salt bushes, a dugite spits
blood into the brine.
An airforce trainer jet appears,
the mantis pilot – dark eyed and wire
jawed – sets sight on the white wastes
for a strafing run: diving, pulling out
abruptly, refusing to consummate.
Salt explodes silently, with the animation
of an inorganic life, a sheep's skull no more
than its signature, refugees already
climbing towards the sun
on pillars of salt.
Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:20 :: Kántás Balázs
