Nem mondták, de tudtam, nagyszüleim halálával tökéletesen árva lettem. Arra egy halvány esély nem volt, hogy soha nem látott anyám vagy apám rejtélyes módon felbukkan. Árva lettem. Kis lelkem ezt már nem tudta feldolgozni. Az elkeseredés úrrá lett rajtam. Féltem a jöv?t?l. Kicsúszott minden a kezeim közül. Igaz eddig egyáltalán ne irányítottam. Beszélni továbbra sem beszéltem senkivel, egy szót sem szóltam. Er?snek akartam mutatni magam. Ez többé-kevésbé sikerült.
Az álca hiába lett tökéletes én attól belül összetörve hevertem. Éjszakánként telesírtam a párnámat, de nem sokat segített. A magány és az elveszettség belülr?l tett tönkre. Napok alatt rengeteget csökkent a súlyom. Szemem beesett lett és karikás, arcom sápadt. Szürke emberré lettem. Elt?nt bel?lem minden játékos jókedv. Elhagytam minden gyermeki tulajdonságomat.
Azokban a napokban kezdtem beszélgetni Istenhez. Nem a Miatyánkot mondtam neki, hanem a gondolataimat. Esténként magamban fohászkodtam azért, hogy az idegen, öltönyös- aktatáskás férfiak ne vigyenek magukkal. Itt akartam maradni.
Péter és Andi mindent megtett azért, hogy velük maradjak, de nem sok sikerrel. Mint azt kés?bb megtudtam, kétféle lehet?ségem volt arra, hogy tovább éljem az életem. Az egyik kivitelezhetetlennek bizonyult: Andrea, mivel ? volt az id?sebb testvér örökbe fogadhatott, azzal a feltétellel, ha eléggé vagyonos és van férje. A másik lehet?ség az árvaház volt.
A következ? egy hétben az öltönyös férfiak napi rendszerességgel kerestek fel minket. Május közepén aztán utoljára jöttek. Ezúttal sokkal barátságosabbak voltak, egyikük megmosolyogtatott.
Teljesült a kívánságom. Azt mondták sikerült a törvényt kijátszani, és valami kiskapu segítségével a nagynénéméknél maradhatok. Egy feltétel mégis akadt: Minden második hónapban el kell jönniük meglátogatni engem.
Megkönnyebbültem egy kicsit. Természetesen örültem annak, hogy nem kell elszakadnom a családomtól, de maradt bennem félelem. Továbbra sem tudtam, hogyan folytatódik az életem. Napokig vártam azt a pillanatot, hogy egy reggel úgy ébredjek fel, mint régen. Kati mama reggelente, perce pontosan hét órakor ébresztett. Vártam, mikor nyílik ki az ajtó, néz be rajta a szürkéskék szempár. Vágytam a mosolyára, a vidám csilingel? hangjára. Álmaimban találkoztam vele. Ott volt nagypapa is. Pocakja hatalmas volt és gömböly?. Pipázott, pöfékelte a füstöt. Kati mama derékig ér? haja el?rehullott a vállán, mikor lehajolt, hogy puszit nyomjon az arcomra. Boldog voltam, ha csak pár éjszakára is. Ébredés után vérig voltam sértve. Csak álom volt. Szép álom.
Nyár elején aztán elengedtem ?ket. Tudtam, hogy nem jöhetnek vissza. Nevettem, kergettem a patakot a házikó mögött. Az életem ismét visszaállt a régi tempójába. Gyerekként viselkedtem, már amennyire tudtam.
Andrea megházasodott. Feleségül ment egy nagyon rossz hírben lév? emberhez. Mindenki azt mondta, hogy a szerelem vakká teszi. Lacinak ? volt a harmadik felesége. Maga mögött hagyta számtalan gyerekét. A feleségei által tett szert eddigi vagyonára.
A férfit nem kedveltem, akárhányszor a szemébe néztem borsódzott t?le a hátam. Az erd? széli házból elköltöztünk, Laci, Andi és én. Péter hiába próbált meg Andrea lelkére beszélni, nem sikerült neki.
A ház elhagyásával ismét visszatértek régi fájdalmas emlékeim. Éjszakánként megint a nagyszüleimmel álmodtam, de most nem voltak boldogok. Nagypapám betegen feküdt az ágyban, Kati mama pedig gyászolt.
Augusztus utolsó két hetét átsírtam.
Mikor beszálltam az autóba akkor még fogalmam sem volt milyen messze kerülök el otthonról. Az autóút hét órás volt. Közben csak kétszer álltunk meg. Elhagytunk mindent, amit ismertem. A szívem sajgott közben. Láttam távolodni az erd?széli házikót, a horgásztavat, aminél a nagypapa mindig horgászott. A hegyeket, amik rengeteget jelentettek nekem. Elt?ntek az erd?k. Pusztaság volt mindenütt. Népes városok t?ntek fel, tele ezerféle emberrel. Mind ismeretlenek. Kicsinek éreztem magam. A lelkem megijedt. Annyi minden van, amit még nem tudok, elveszek az emberek között. Féltem, de a büszkeség, ami egykor nem engedte azt, hogy mások sírni lássanak ismét a felszínre tört.
Elringatott az autó. A szemem elfáradt a sok újdonságban. Valaki durván belevilágít a szemembe. Kalapot visel. Olyat, mint a rend?rök, de ennek más volt a színe. Elemlámpával hadonászik, majd int a társának. Továbbmehetünk. Túl álmos vagyok, megvisel az út. Hányingerem támadt, de ha a szemem lecsukom nem olyan intenzív az érzés. Ismét elaludtam. Egy városban állunk meg. Mindenütt hatalmas tíznél több emeletes épületek. Sehol zöld f?, ritkán lehet látni egy-egy fát. K?b?l épült minden. Rideg, barátságtalan világ. Kés? van, elmúlt már hajnal kett? óra. Nem nézek körül. Követem Andrea lassú lépteit.
Lépcs?k jönnek, majd beszállunk egy liftbe. Akkor tudom meg, hogy hol vagyok. Míg megyünk fel, olvasom a liftben az információs táblákat. Debrecenben vagyok.
Hatodik emeleten lakunk mostantól. A folyosó piszkos, a sarokban dobozokban újságpapírok, tele mindenféle haszontalan kacattal. Végre sikerült kinyitni az ajtót. Ragad a zár.
Túlságosan elcsigázott vagyok. Nem látok semmit, pislogni sincs er?m. Andrea megmutatja az ágyamat. A szobában szét sem nézve vetem magam rá. Álmodni szeretnék, felébredni nem akarok. Értelmét veszítette a másnap. Erd? és a régi házunk nélkül mit sem ér…
