Aki kihagyta a ziccert
Még anno a fekete vonattal kezdett a f?városba járni. A fiatalabbak kedvéért, ez egy vasárnap éjjel induló és minden görbe fánál, kutyaugatónál megálló személyvonat volt. Hétf? hajnalra ért Pestre, hozta Szabolcsból meg a Hajdúságból a melósokat, pénteken meg vitte ?ket vissza. Ez így ment évtizedeken keresztül. Akkoriban még így is megérte Pesten dolgozni, hiszen az itt kereset – a vidéki fizetések többszörösét kitev? – bérb?l éldegélt az otthon maradt család. Még a munkásszálló díja, az ott vezetett második háztartás, utazás, esti sörözés is belefért. A viszonylagos anyagi jólét azonban sokszor jóval nagyobb kárt okozott, nagyobb veszteséget, mintha a tag otthon maradt volna a falujában dolgozni kevesebb pénzért. Ez a veszteség, bizony, pénzben aligha kifejezhet?, nem forintosítható, mert nevezetesen a családról, annak széthullásáról van szó!
Amikor egy friss házas és tettre kész fiatalember elindul, hogy a lehet? legrövidebb úton megteremtse a családja számára a minél jobb anyagi körülményeket, még aligha gondol erre. Szinte fél országnyira szakadt családjától és a legjobb esetben is csak hétvégén találkoznak. Aztán persze még ritkábban, mert ahogy jönnek a gyerekek egyre több és több kell. A hétvégi hazautazás helyett marad Pesten, gmk, fusi, stb… Amikor végre nagy nehezen mégis hazajut a heti, s?t egész havi melótól és az utazástól fáradtan, nem az a hamvas fiatal lány fogadja, akit itthon hagyott, hanem egy fáradt asszony. Hiszen amíg ? odavolt pénzt keresni, addig az asszonyka nyakába szakadt az egész háztartás, a gyereknevelés, plusz biztos hogy van háztáji gazdaság, annak a gondja is. Már nem is nagyon kívánják egymást, a külön töltött hosszú évek miatt közös téma se igen akad, egyre jobban eltávolodnak egymástól. A gyerekek se igen ismerik az apjukat, ha látják is ritkán, akkor is csak alszik és – valljuk be – részeg és ordít.
Úgy negyven körül éri el az ember, hogy nagyjából már megvan minden, ami szükséges (ház-kocsi-nyaraló) az anyagi javak szempontjából, viszont nincs már meghitt családi környezet.
Aztán jött a rendszerváltás és megsz?nt egy nagy csomó munkahely, megsz?ntek a munkásszállók. Emberünk hazautazhat a túlnyomórészt maga teremtette jólétbe, de mégis úgy érzi – a család nyakára. Hiszen a falujában eddig sem volt munka, most meg pláne nincs, ráadásul a több évtizedes hajsza után szinte a munkába belerokkanva tér haza, így nem kell sehova.
Otthon is fölöslegesnek érzi magát, talán még a család is érezteti vele, hogy ? itt tulajdonképpen idegen és akkor besokall. Fölgyújtja a házát, öngyilkos lesz, vagy fölül a legközelebbi éjszakai vonatra (azért éjszaka, hogy ne lássa a falu a szégyenét) és visszajön a F?városba. Hajléktalannak!
Egy élet munkája után belesüllyed a posványba, a kilátástalanságba. Volt, aki évekig kereste a megoldást és a legels? kínálkozó alkalmat megragadva, vasakarattal többé-kevésbé egyenesbe hozta életét. Akir?l a következ?kben szó lesz, mintha szándékosan ártana magának, mindent tönkretesz maga körül.
Kotorék Laci
(két ordító lehet?ség)
Amikor a rendszerváltáskor megsz?nt az állami lakásépítés, az épít?ipari vállalatok munkásszállói is bezártak. No persze nem örökre, csak éppen gazdát vagy nevet cseréltek. Laci régi lakója volt az egyik legismertebb f?városi szállónak, a családja neki is már régen tönkrement és ? már régen itt lakott. Még fiatalemberként költözött be, amikor otthon minden rendben volt. Az évek során csak annyit változott a helyzet, hogy elvált és nem járt haza, végleg itt ragadt a szállón.
Az új gazda fölajánlotta neki, hogy maradhat továbbra is, de immár, mint a szálló alkalmazottja, valamiféle gondnoki-portási állást tölthet be. Ezért a fizetésen kívül egy különálló lakrészt, egy kisebb méret? szolgálati lakást is kap.
Kiválóan végezte munkáját, hiszen az elkövetkezend? évek alatt jó néhány vezet?t leváltottak, kirúgva velük együtt az egész bagázst, de Laci mindig túlélte a dolgot. Mindig maradhatott.
Aztán elkezdett inni. De nagyon brutálisan! Már ott tartott, hogy naponta háromszor rúgott be, szinte sohasem volt józan. A f?nöke hónapokon át könyörgött neki, hogy álljon már le végre, mígnem megunta a dolgot és kirúgta. Akkor néhány hétre hazautazott, de rövidesen megint Pesten volt. Egy óbudai hajléktalan-csapat fogadta be, hiszen azel?tt is ismerték, tudták róla, hogy bár piál, de talpig becsületes, rendes ember. (ezekben a körökben (is) számít az ilyesmi ( a szerk.).
Egy esti beszélgetés alkalmával kiderült, Laci tulajdonképpen vagyonos ember, hiszen szép nagy telke van egy f?város közeli községben. Ami csak és kizárólag az övé, mert ezt már a válás után szerezte, amikor összejött egy kis pénze.
– Vegyél rá egy faházat, vagy lakókocsit.
– Nem jó! Már vagy hármat elloptak róla, mert nem jártam ki. Én itt akarok maradni a városban.
– Akkor add el! Most úgy fölmentek arrafelé az árak, hogy tudsz venni bel?le magadnak egy kis odút.
– Az se jó, mert van rajta vagy harminc-negyvenezer forintnyi adótartozás.
– Ember, azóta az a telek milliókat ér, ha más nincs, ajánld fel a helyi önkormányzatnak, vagy egy szociális intézménynek és lakhatsz náluk a telek árának fejében, míg be nem adod a kulcsot.
Nem, nem és nem. Minden megoldás el?l elzárkózott. Aztán öröklött és az utcán beszerzett izületi betegségei miatt elkezdett bénulni. A két kezével már alig tudott fogni.
A telek azóta is ott áll üresen, fölverte a dudva, a gaz. Az árával együtt természetesen n?tt a rá kiszabott adóteher is. Valószín?leg a helyi önkormányzat a sok tartozás fejében kisajátítja, elveszi ingyen.
Lacit évek óta nem látta senki.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:35 :: Szappanos Lajos
