A nagyvárosi élet télen és nyáron:
Egy magas erkélyen vénember rikácsol.
A fels? szintr?l dobva virágcserép landol,
Felkiált az öreg: – Huligán! Kalandor!
Az utca kövére gólyapiszok csattan,
Megfarol egy Trabant, a trolinak pattan.
Feszül? trikóban leány csapat lépdel,
Bámulja egy fickó csodálkozó képpel.
Mozgása lelassul, ahogy így elmereng,
Oszlopnak ütközik, a föld is megremeg!
Üvegszeme vibrál, fogsora is elszáll,
Kérdi is a sok nép: – Szórakozik?! Mért áll?
Nem mozdul a férfi, görnyedten cihákol,
Visszateszi szemét, mely kifordult sarkából!
Fogsorát a földr?l felveszi csendben.
Tétovázva bámul, most merre menjen.
Kirohan az útra, megkerül egy taxit,
De nem látja a kövön a gólya hozta pacnit.
Szólna is – meg nem is, de csússz és vége!
Elcsúszik a piszkon, hamar földet érve.
Egy vén öreg odalép, visszaadja fogsorát,
– Ne játsszon fiacskám, szégyellhetné magát!
Hörögve feltekint, keze-lába remeg.
– Köszönöm – mormogja, – igaza van! megyek!
Feláll most a férfi. Zavartan néz hátra,
Haragosan kémlel széles e világra.
Az egyik leányzó ad egy üveg vizet,
Így történt az eset, hiszed, vagy nem hiszed.
Panelház tövében, vénemberek ülnek,
Egymásnak mesélik, és jókat derülnek.
Meséli az egyik: – Elrepült a foga!
Olyan messzire, mint ide a mosoda!
