Míg haladtunk óriási, habos tarajú hullámok borították a tengert. A kereskedők hajói azonban tétovázás nélkül haladtak a hullámok hátán, a hátulról fújó szél éjjel-nappal kitartott. Az agyagtáblák földjének emberei, úgy látszik ismertek valamilyen számítást a megtett út mérésére, mert hetekig tartó utazás után így szólt Ankdu:
— Megérkeztünk a Felkelő Nap Tengeréhez. Most északnak fordulunk.
Földet sehol nem láttam. A víz megváltozott és a nagy hullámok átadták helyüket a kisebbeknek. A Sumérből való hajósok nagyon megörvendtek, hogy az utazás végéhez értek, de még náluk is jobban örvendett Aszklepiosz, az Eumenichész sarja. Reméltem a szárazföldön Ma’doula is helyrejön. A földet reggel pillantottuk meg. Estefelé pedig a hajók egyenként beúsztak egy nagy folyó deltájába. A bejáratot egy félig leomlott vár védte, Eridu.
A kereskedők kifizették a vámot és kihúztak a partra megpihenni. A mi evezők nélküli hajóink nem tudtak volna felkapaszkodni, de a Sumérbeliek értették a módját, hogy hogyan tegyék. Vastag kötelekkel megkötötték. Ezt megragadták az emberek, és partra vontatták. A kormányos a nagy evezővel ügyesen tartotta az irányt.
A tájat vizes árkoktól szabdalt szántóföldek uralták. Távolabb embereket láttam, amint nagy kerekekkel, vagy kútgémek segítségével merték ki az árkokból az öntöző vizet. Egyiptomhoz hasonlított: a folyam táplálta. Falvak és kisebb városok mellett haladtunk el, és ahogy megítélhettem agyagból épített kis négyszögletes házakban laktak, olyanokban, mint valami sárgára, fehérre vagy kékre meszelt kockák. A helyiségeket széles agyagból rakott fal vette körül. Egyesek tetején akár a harckocsik is végig mehettek volna.
Közeledett az idő, amikor célba érünk. Az utazás végén Ninurta, a kereskedő a tolmács segítségével beszélni kívánt velem.
— Figyelj ide, idegen! A rabszolganő, akit nekem eladtál, rossz bőrben van. Tudom, hogy van aranyad, fizess azzal és vedd őt vissza.
— Milyen rabnő? Egy drágakövet adtam neked.
— Igen, de a megegyezésben benne van a rabszolga is. Olvasd el.
— Becsaptál, csak a kőről volt szó.
— Szó sincs róla. Nézd itt — és az orrom elé dugta az agyagtáblát — az útiköltség egy zöld kő és egy fekete rabszolganő. Nem kellett volna reátenned a pecsétedet. Ha nem adod a nőt, add az aranyat.
A többiek közönyösen hallgattak. Egyedül csak a tolmács Ankdu látszott mérgesnek a kereskedő csalása miatt, de nem fogta szemtől szembe a pártomat. Az agyagtáblával szemben nem volt senkinek hatalma.
— Nincs aranyam — feleltem — és nem igazságos, hogy a megegyezésen túl bármit is kérj. Az én hazámban az adott szó szent.
— Lehet, de itt most más országban vagy.
— Még van egy másik szokás is Akhájban: fegyverrel védd meg a jogaidat.
— Mi nem ismerjük. Add a nőt vagy az aranyat.
Hogy még meggyőzőbb legyek az övemből félig kihúztam a késemet. Ninurta nem volt barátja a tusának. Visszakozott tovább karattyolva:
— Ez egyezkedés? Tolvajlás! Majd bepanaszollak a helytartónál és ő majd téged ad nekem, rabszolgának, ha a nő közben elpusztul.
A tolmács Ninurta ellenében beleavatkozott a vitába. Felém fordulva mondta:
— A kereskedő Ninurta nem jól beszél, nincs igaza. Vásár előtt meg kell nézni az árut. Ha egy ember ökröt, szamarat vagy tevét vásárol nyissa ki jól a szemét. Ha pórul járt, magára vessen.
— Jó, jó! De én nem adtam el neki az asszonyt, tudod jól – ellenkeztem.
— Amit én tudok, annak semmi jelentősége sincs. Csak az agyagtábla számít.
Így szólva Ankdu széttárta a karjait tehetetlenségében.
Félelmeim kezdtek valóra válni, de elhatároztam, Ma’doulát nem adom.
— Ha nem adom?
— Törvénybe idéznek a helytartó elé. Drágán megfizethetsz ezért. Mindenképpen Ninurta javára fog dönteni. Te csak egy idegen vagy.
— Idézzen csak. Az igazság ugyan az itt is, ott is. De addig is, ha hozzányúl a lányhoz — ö vagy bárki más — leszúrom a késemmel.
Döntésemmel szemben a kalmár Ninurta maradt a vesztes.
Végül megérkeztünk Úr városába: ez utunk végcélja. Mielőtt a hajót elhagytuk volna, a kereskedő ismét próbálkozott, hogy Ma’doulát megkaparintsa, de előhúztam a késemet. Hagyta, hogy elmenjünk, de az öklét rázva átkozódott és azzal fenyegetett, hogy bosszút áll. A szárazföldet megérezve a lába alatt, Ma’doula kissé megélénkülve kérdezte:
— Hová, merre megyünk most, Asu?
Magam sem tudtam.
— Bárhová, Ma’doula. Majd elalszunk egy fa alatt vagy a fal árnyékában. Holnap majd keresek munkát. Elég sok hajót rakodnak ki Úr kikötőjében. Ha nem…
Ebben a pillanatban hallottam, amint a nevemet kiáltotta valaki:
— Azuz! Azuz!
Megfordultam. A tolmács kiáltott, Ankdu
— Gyere Azuz, befogadlak a házamba. Bízom benne, hogy az istenek javamra írják, ha jót teszek.
Nem tudtam, vajon az istenekben bizakodik, vagy az aranyláncomra áhítozik. Akárhogyan is volt, követtem. Ma’doula hozta gyékénykosarát, amiben kevéske vagyona mellett ott volt a fehér jelekkel festett kő, amit a falujából hozott.
Ankdu, a sumeriai a folyó közelében lakott, a város szélén, ahol a szegények húzzák meg magukat. A tehetősebbek védettebb helyen, a városfalon belül építik házaikat. Úr városa az utóbbi időkben nem szenvedett el háborút s valószínűleg ezért a védőfalakon kívül rengeteg apró kunyhó zsúfolódott össze. Ankdu felesége kövér és fehérbőrű asszony volt, sok üveg és égetett agyag dísz fityegett rajta. Eshtar — így hívták az asszonyt — más nemzetbelinek tűnt, mint a férje; hallottam, ahogy motyogott, de szavai másképp szóltak, mint a Sumer többi lakóinak beszéde. Az asszony minden morgás nélkül fogadta a férj által hozott váratlan vendégeket.
Számunkra akadt a házban egy agyaggal tapasztott falú szobácska, a földjét gyékény fonat borította. Egyedüli bútordarab egy alacsony szék volt, rajta egy vizeskancsó. Azután mi négyen — a sárgás képű Ankdu, a fehér és kövér Eshtar, a fekete Ma’doula és én a szőke Aszklepiosz — leültünk a könnyű vacsorához.
— Hasznodra volt a kis vásárod az etiópiaiakkal? — kérdeztem, miután elvertük éhünket.
— Nem csereberéért mentem. Nem vagyok gazdag, nem tudok adni-venni. Én csak a Ninurta hajórakományára felügyeltem. Fizetségem egy sékel az oda- és egy sékel a visszaútért.
Soha nem láttam, hogy bármit is felügyelt volna. Mivel vendég voltam nem mutattam ki hitetlenségemet. Még egy darabig fecsegtünk. Ankdu szerette élményeit mesélni. Sokat utazott a karavánokkal. Már háromszor átkelt a tengeren Etiópia partjaira. Gazdánk mesélő kedvének köszönhetően sok mindent megtudtam Sumér dolgairól.
— Sumer valamikor — mesélte Ankdu — erős volt. Városai, szám szerint tizenkettő, a föld leggazdagabb városai voltak; földjei a legtermékenyebbek; asszonyaik a legszebbek. A királyok — vagy ahogy Ankdu mondta „lugal-ene” — egymás között viseltek háborút. Míg a tusakodás lekötötte őket, idegen népek özönlötték el Enlil földjét és meghódították sorban az összes várost. Enlil elszomorodott a sok halál láttán, elhagyta földjét, de megígérte, hogy majd visszatér. Azóta eltelt már több évszázad, de az istennek nyoma sincs. Sokan a ”fekete fejű emberek” közül elkeveredtek Akkád népével, és saját nyelvüket elfelejtették. Magam is — folytatta Ankdu — más népből választottam feleséget. A mi urunk Marduk, az istenek királya és Babilon a székhelye. Mégis egyre Enlil visszatértére várunk…
Ankdu meghatódott és könnyekre fakadt. Hogy nyugtassa lelkét halk bánatos énekbe fogott az ősi nyelven:
— Valaha Sumer az istenek lakhelye volt,
Később benépesítette az ember.
Enlil a gazdag Eridu várát Nummud kezére adta,
BabTibira Gusin gondjára bízta,
Larak Endur-bilhursag birtokában hagyta,
Gippar, a bátor Utu hatalmába,
Surrupak pedig Sudu tulajdonába…
Az egyhangú dallam addig folytatódott, míg Ankdu végül elszenderült.
Néhány nap eltelte után hívattak a helytartó palotájába, aki Úr városában uralkodott Babilon királyának parancsára. Ninurta, a kereskedő beárult. Ma’doula táraságában kellett megjelennem.
Ankdu elkísért, hogy segítségünkre legyen.
— Gudea udvarának csak egy kis szolgája vagyok, tikos kis szolgája — vallotta meg nekem.
Később szereztem tudomást arról, hogy úgy nevezték „a helytartó szeme és füle”, vagyis kém, besúgó, vagy ahogy akarod.
Átöltöztem. A hosszú köntös és kerek posztó sapka, kevéssé volt feltűnő. Érkezésemkor elég feltűnést keltett az oroszlánbőr és aranysárga hajam. Hallottam, amint suttogják a hátam mögött: „Tammúz, Tammúz” – egy hősük, aki megküzdött az oroszlánnal és legyőzte.
— Jobb lesz, ha palotába menet úgy öltözöl, mint a többiek, tedd félre a büszkeséged – tanácsolta Ankdu.
Megfogadtam a tanácsát, mert okos dolog a helyi szokásokat követni.
Úr valaha nagy kiterjedésű lehetett. Régi hírnevét a félig romba dőlt paloták és templomok jelezték. Most a városnak csak egy kisebb része lakott. A régi belső várost megkisebbítették, és ott az égetetlen téglából épült falakat kijavították. Sok torony már ledőlt. Látszott, hogy a mostani lakosokból hiányzik őseik építésben való jártassága és eszközeik sincsenek hozzá. A legjobban karban tartott épület az a palota-erődítmény volt, amiben a helytartó lakott.
Agyagból épített falak által elválasztott számtalan termen haladtunk végig, és egy nagy udvarra értünk, Ankdu szólt, hogy itt várjak. Nem sok katonát láttam, inkább korbáccsal felszerelt őrök. Egyet, egyet ráhúztak egyik, másik rabszolgára, siettessék a munkában. Most elmondom, amit megtudtam tolmács barátomtól az esti beszélgetések alkalmával a helytartóról.
A vár egyike volt a legnagyobbaknak Sumer területén, de nem a legjelentősebb. Régen, több száz évvel ezelőtt egy vad, keleti nép, a gutti erős királyságot alapított Sumer területén és letörte Akkád uralmát. Királyuk egy északabbra levő városban, Lagas nevűben telepedett meg, de továbbra is Úr maradt a legkedvesebb székhely. Hajdan volt dicsőségét az itt-ott látható kőszobrok őrzik. Valamennyire az egyiptomi szobrokra hasonlítanak: fekete bazalt tömbökből faragták, de a karok, lábak és a törzs csak elnagyoltan látszanak. Csupán a fejet faragták ki gondosan, hogy valósághűen hasonlítson az ábrázolt királyhoz. Legtöbbjük leborítva feküdt, összetörve, megcsonkítva.
A viszályok és a háborúk megrázták a guttik uralmát és királyuk hatalmát. A ledöntött szobrok bizonyítják. A guttik népe pedig beolvadt Sumér őslakosaiba. Nem marad más tőlük, mint a viselet: a földig érő köntös és a vastag posztóból készített sapka, mely megóvja a fejet a nap égető sugaraitól. A mostani helytartó kiterjedt hatalommal bír, de Babilon királya, Kassit-illah kegyétől függ. Úr valamikori nagyságának visszaállítására törekszik. Egyesek legalább így gondolják, mert felvette a régi hős, Gudea nevét és néhány szobrot felállíttatott. Kassit-illah gyenge király. Megelégszik azzal, ha megkapja járandóságait. Szolgáját, Gudea helytartót tette meg a hadsereg legfőbb parancsnokának, rengeteg szántóföldet adott neki és ráadásul kinevezte a legfőbb bírának is. De a papok szembe szállhatnak vele.
Megálltam egy nagy keményfából faragott kétszárnyú ajtó előtt. Ügyetlen kézzel faragott szárnyas oroszlán képe díszítette. Ameddig várnom kellett, Ankdu kioktatott:
— A helytartó döntései bármik legyenek is, megváltoztathatatlanok. Jól vésd az eszedbe!
Behívtak. Hosszú, keskeny helyiségbe jutottunk, a tetőt oszlopok tartották, elég sötét volt bent és tele volt néppel. A helytartó ítélő napot tartott és nem mi voltunk egyedüli ügyfelei. Gudea egy gyapjú szőnyegen ült és ősrégi mintájú szövetből készült ruhát viselt. Alacsonyabb rangú bírák vették körül, meg az írnokok, a törvénytudók és mindenféle szolgák.
Amikor sor került a köztem és Ninurta közt levő ügyre, egy szolga felolvasta a vádat az agyagtábláról. Jogom volt védekezni. Elmeséltem mi szél hozott erre a vidékre. Csendben hallgatták, kedvüket lelték a mesékben, még az igazakban is. Hozzátettem még magamtól, hogy már Egyiptomban hallottam Gudea hatalmáról és hogy a mi népünk, a Hatti szomszédságában elterülő Trójával áll harcban; hogy tanulni jöttem ebbe az országba az itteni híres orvosoktól, meg még sok mindent, de azokra már nem is emlékszem. Végül bemutattam miként vezetett félre a kereskedő, mivel nem ismertem írásjeleiket. Becsülettel megfizettem, de mohóságában a velem levő nőt is akarta.
A helytartó elégedettnek látszott. Bólogatva hagyta jóvá, amiket elsoroltam, majd valamit súgott és a tolmács közvetítette a szavait:
— A nagy Gudea, aki egész Úr uralkodója, megengedi, hogy a városban maradj. Gyakorold gyógyítói mesterségedet. Tanulj, ha szükségét érzed másoktól. Mivel idegen vagy, jövedelmed fele a helytartót illeti…
Tenyerével tapsolt, mire két szolga ostorral noszogatva beterelték a Ninurta nevű kereskedőt.
Őt is meghallgatta. Az írnokok megvizsgálták a kereskedő pecsétjével és az oroszlánlábbal megerősített agyagtáblát. Ekkor a kérdések újra elkezdődtek.
— Adtál egy értékes követ ennek az embernek útiköltség fejében?
Egyetértettem.
— És a fekete nő bele volt foglalva a megegyezésbe?
— Nem volt belefoglalva felséges uram. A drágakő elegendő fizetség az útért.
— A tábla mást mond.
— Lehet, de az üzér eltitkolta előlem, mi van belefoglalva.
A megidézet tanuk megerősítették szavaimat. Bizakodva váram, hogy igazságot szolgáltassanak nekem. Az alárendelt bírák újra hallatták hangjukat. Elkérték a kereskedőtől a követ, és az kézről-kézre járt, végül a királyhoz ért. Gudea kedvtelve nézegette, és tenyerében méregette. Újból súgott valamit és a tolmács előbb az ő nyelvükön válaszolt először az üzér és a többiek részére, majd utána egyiptomi nyelven az én részemre is:
— A király ítélete igazságos! A kő értéke száz ezüst sékel. Az átkelés ára egy sékel. Az étkezés és az ivóvíz ára még egy sékel. A kereskedő kapjon két sékelt.
Kezdtem örvendezni, gondolván itt van a földön a legigazságosabb bíróság.
— A drágakő — folytatta Ankdu — a nagy Gudea részére ajándék a jóindulatáért Azuz, az idegen részéről, amiért engedélyt kapott a letelepedésre. Ami pedig a rabszolganőt illeti, akit csalárd módon vettek bele a megegyezésbe, a király palotájában kap helyet, ahol mindene meglesz, amit csak szeme-szája kíván.
Kitépték mellőlem Ma’doulát, pedig minden erőmmel próbáltam megakadályozni. Izmos karok választottak el tőle és Ma’doula kiabálása is lassan elhalt, miután kivonszolták a tárgyalóteremből. Engem is kilökdöstek, levertek a földre és megkorbácsoltak, mert megzavartam a rendet.
Így végződött Gudea, Úr legfőbb urának igazságos ítélethozatala.
Ankdu a hazavezető úton, amíg támogatott, végig korholt:
— Előre megmondtam, hogy Gudea szava törvény! Igazságot tett neked, igazságot tett a kereskedőnek és igazságot tett saját magának. A helytartó szegény, nagyon szegény. Nem olyan, mint őse volt. Az tíz város felett uralkodott és a folyamon a hegyek lábáig. Jó hogy egyáltalán megengedte, hogy maradj. Különben bárkinek megengedi, hogy itt letelepedjen, ha akar. Szüksége van emberekre.
— Vissza akarom kapni az asszonyomat — mondtam.
— Nem fogod tudni erővel visszaszerezni. Ha már megelégelte, maga Gudea fogja visszaadni. De ha el akarsz menni, fizetned kell tíz ezüst sékelt. És még a kettőt…
— Milyen kettőt? — kérdeztem.
— Amivel tartozol az üzérnek, hogy áthozott a tengeren. De ne félj a kamat nem nagy, törvény határozza meg. Ha nem tudsz ezüstöt szerezni, eladhatod, amid az iszákodban van — tett még hozzá hamis mosollyal.
Biztosan az arany nyakékre gondolt, amit elrejtettem.
Napokon keresztül Gudea palotája körül csellengtem. Éjszaka a falak tövében hallgatóztam, nem hallom-e meg Ma’doula énekét vagy próbáltam átjárót találni. Esztelen próbálkozás volt, de elég fiatal voltam, hogy az esztelen kísérletek ne riasszanak el. Nem tudom hány százszor kértem Ankdu barátomat, tudja meg valahogy, mi a Ma’doula sorsa ott bent. Csak a fejét rázta ilyenkor:
— Szeretnék segíteni neked Azuz, de nincs rá módom. Senki sem hatolhat be oda, ahol az asszonyok vannak. Ez egy régi szokás, amit Gudea ősei hoztak magukkal, és azóta sem másították meg, nem változtattak raja. Hiába is töröd magad. Jobb, ha megnyugszol, vannak itt Úr városában más nők is.
Nem hallgattam rá. Egyre csak kerestem a kiutat. Reméltem, csak megtudok valamit a tőlem elragadott nőről. Próbálkozásaim heteken keresztül hiábavalóknak bizonyultak. Idegen voltam és az Úr városában beszélt nyelvet sem ismertem. Ez is akadályozott a kutatásaimban. Most, hogy már elveszítettem jöttem rá, mennyire drága nekem Ma’doula — fekete bőre ellenére, melyet kezdetben a szívem mélyén megvetettem. Nem tudtam feledni a félelemtől tágra nyílt szemeit és kétségbeesett kiáltását:
— Asu, Asu, én oroszlánom, ne engedd! Ne hagyd!
Ha eljutnék Gudea színe elé, belemártanám a késemet. De a kiskirályt jól őrizték a szolgái és katonái. Ankdu szavai végül is beteljesedtek: Gudea visszaküldte az asszonyomat.
Négy szolga hozta egy hordágyon. Még élt, de alig. Gudea rácsos ablakú hálókamrái megölték, mint a ketrecbe zárt vadállatot. Mikor Ankdu házába behozták, még annyi élet volt benne, hogy elmondja:
— Csak téged szerettelek, aranysárga oroszlánom.
Búcsúzóul, núbiai dalát kezdte dúdolni:
Vizet inni a patakra jött
egy kis gazella gida, M’ba pusztájából…
… de már nem tudta folytatni.
Még azon este — mert az ország szokása nem engedte a halottakat tovább temetetlenül hagyni, hanem minél hamarabb át kell adni az anyaföldnek — Ankdu segítségével elhantoltam a városfalain kívül. Betekertem egy fehér gyolcsba, amit Eshtar adott, a fejéhez tettem a festet követ — fekete ősei szellemét — majd megtöltöttem a gödröt nagy göröngyökkel és jól ledöngöltem, ne lehessen többet megtalálni. Ankdu megtanított, hogy tiszta vízzel hétszer mossam meg a kezeimet, mert halottal ténykedtem és meg kell tisztulnom.
Fennhangon kimondtam hétszer a nevét, és akháj nyelven hétszer megátkoztam Gudea nevét és királyi igazságosztását.
Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:19 :: dr Bige Szabolcs-
