dr Bige Szabolcs- : Az ég alatt feltűnt végre a part

   

Hosszú heteken át zuhogott a véget nem érő eső. Az élet a faluban szinte teljesen megállt. Alig néha mutatkozott egy-egy ázott alak a patakokká és sártengerré vált sikátorokban. Az egyiptomi nagyritkán eljött megmelegedni nálunk. Az esős napok másra is felhívták a figyelmemet, amit eddig nem vettem észre. Ma’doula megváltozott: elfogyott, az arca megnyúlt, szemei mintha tűzben égnének. Mindig fázott és a nedves vesszők tüze nem bírta tagjaiból kiűzni a hideget. Az örökös esők és sár miatt lábai átfagytak. Valahányszor visszatért a kunyhóba — ha fáért vagy élelemért volt oda —, kirázta a hideg. Vágyódott meleg és száraz hazája után, a folyó langyos vize után, a napfény után. Legtöbbet a tűz mellett üldögélt köhécselve és a csípős füsttől könnyes szemeit törölgette. Csak akkor élénkült meg kicsit, ha az egyiptomi megmagyarázta, ez az idő nem tart örökké és visszatér hamarosan a nap és a meleg idő. Az ilyen napokon — a vendég távozása után — egy kis dalt énekelgetett nekem, melyeket ő költött s közben tenyerével verte hozzá az ütemet. Az együtt eltöltött idő alatt szorgalmamnak köszönhetően kezdte megismerni az egyiptomi beszédet, így aztán egyik reggel kicsit akadozva lefordította nekem a dalt, amit énekelgetett:

 

— Vizet inni a patakra jött

M’ba pusztájából egy kis gazella gida.

Vizet inni a patakra jött

egy fiatal oroszlán.

Az oroszlán így szólt: jer velem kis gida,

hagyd M’ba pusztáját, s jer velem.

Jövök, szólt a karcsú kisgida,

jövök, még ha széjjel is tépsz engemet”…

 

Annyi maradt meg emlékezetemben Ma’doula kis dalából, a végét már elfelejtettem. Együtt hallgattam a dalocskát, a kunyhó tetejét verő eső zajával. Azt mondják, ez az eső tölti fel vízzel Egyiptom folyójának forrásait. Mikor a tél Etiópiában véget ér, a rengeteg felgyülemlett víz lezúdul a völgyekbe. A tengerbe vezető útján kiönt a medréből, elönti a szántóföldeket és kövér iszapot hagy rajtuk. Minél több a víz és az iszap, annál gazdagabb a termés. Az egyiptomiak elégedettek ilyenkor. Az etiópiaiak számára ellenben az esőből semmi hasznuk.

A tanácskozással töltött hosszú estéken az egyiptomitól új dolgokat tudtam meg. Összebarátkozott velem, nyíltabb lett lelkileg és sokszor elfogta a keserűség, és ilyenkor átkozta Sábát, Egyiptomot, saját magát is és a sorsot, mely ide jutatta. Egyik estén, mikor az eső úgy eset, mintha soha nem akarna megállni, az én tolmács barátomnak ritka örömet sikerült szereznem. Egy nagy agyagkorsóba csíráztatott árpát szórtam jól feltöltve vízzel és szentül követtem minden tennivalót, amit az egyiptomiak kedvenc itala elkészítéséhez tenni kell. Kesernyés az és a bornál gyengébb. Ha meggondolatlanul iszod mégis, könnyen a fejedbe száll és berúgsz. A tolmács rég idő óta nem kóstolt sört — mióta Egyiptomot elhagyta, hisz az etiópiaiak nem ismerik a készítés titkát —, és már a látványa is jókedvre derítette. Kínáltam, kóstolgassa nyugodtan, van bőven, és ő nem is tartóztatta magát. Mikor már úgy véltem eléggé az ital hatása alatt van, szóbahoztam újra a fehéremberek dolgát, akik a keleti parton kötnek ki hajóikkal:

— Te biztosan semmit nem tudsz erről. Túl nagy titok ez számodra, te egyiptomi.

Az ital és a büszkeség megoldotta a nyelvét:

— Ne hidd Asu, hogy csak mese. Való igaz, hogy nagy titok, de előttem nincs titkuk Núbia lakóinak. Már rég köztük élek…

Figyelmesen hallgattam, mit hord össze dicsekedve — az igazságot keverve a mind érhetetlenebb részeg motyogással. Hogy bátorságra kapjon egyre sűrűbben kortyolgatott a keserű italból. Végül elaludt, legyőzte a kancsó láthatatlan ereje. Elhelyeztem a tűz mellé és hagytam, aludjon, ameddig akar.

Csak reggel ébredett, rettentő fejfájásra: próbált emlékezni, miket mondott nekem, de nem sikerült. Megnyugtattam, hogy – kitudja már hányadára – Egyiptomi életét mesélte.

— Hajókról nem tettem említést? — kérdezte gyanakodva.

— Hogyne — válaszoltam. — Sokat beszéltél a folyó hullámain úszó hajókról. Hogyhogy nem emlékszel?

— Fehér emberekről sem?

— Csodálkoztál az akhájok fehér bőrén. Ez is elfelejtetted?

Megbizonyosodva, hogy mást nem említett, a fejét fogva elment. Ez után az eset után egy ideig mégis került, bárhogy kívánta is az egyiptomiak keserű italát…

Közeledett a tél vége. Ma’doula betegeskedett, de engem lefoglaltak elmenetelem tervei, melyekről neki nem tettem említést. Az egyiptomi motyogása reményeket ébresztett bennem, és egyre törtem a fejem, mi lenne a legjobb megoldás.

Egy alkalommal, mikor elgondolkozva bámultam a tűzhely parazsát, Ma’doula megszakította álmodozásaimat:

— Asu el akar menni.

— Nem igaz Ma’doula.

— Megéreztem én. Asu, Ma’doula kitalálja mi van a szíved mélyén. Asu el fog menni az esők elmúltával.

Honvágyam volt, epedeztem minden után, amit otthagytam, éreztem, nem tudok idegen országban élni.

— Asu az elmenetelre gondol — erősködött a fekete asszony.

— Honnan tudod te ezt Ma’doula?

— Még N’omo megmondta, a varázsló. „Am’Asu nem közülünk való. El fog menni. Egyedül fogsz maradni.”

— Ha Sza’abakh király elenged, magammal viszlek, Ma’doula — mondtam neki hirtelen. — Akarod?

Hangjában kis szomorúsággal, melyet hiába leplezett, így válaszolt:

— Ma’doula egyedül van, nincs hazája és nincs háza, szülei se, testvérei se. Csak te vagy neki Asu, én fehér istenem…

Nem szerettem volna Sábában hagyni. Belepusztult volna a bánatba. De attól féltem mégsem, vihetem magammal. Ki tudja újra hova sodor a vakszerencse! Terveztem, hogy valamilyen célt adjak ittmaradásának. Az egyiptomi többször is kérte tőlem, fogadkozva és esküdözve Aton istenre, hogy gondját viseli. Csak ameddig dűlőre jutok, hazudtam, pedig milyen kedves volt szívemnek. Szeretteinket nehéz hazugságokkal áltatni.

— Tudom, itt akarsz hagyni. Tudom, a Hemi földjéről való ember szeretne elvenni. Bármikor férjem lehetne. De ha megteszed Sza’abakh tudni fogja, hogy menni készülsz. Nem fog hagyni. Ha itt hagysz meg fog büntetni, miért nem mondtam el neki a tervedet…

Igaza volt Ma’doulának. Csak magammal foglalkoztam, vele nem.

Az esők megritkultak. Még a nap is kezdet kisütni. A vár éledezni látszott. Gyorsan szikkadt a föld, köd gomolygott elő belőle. A király újra kezdte tanácskozásait a nagy teremben. Hallottam, hogy az Egyiptom elleni háború mellett döntöttek. A legtöbb törzsfőnök vele fog tartani.

Egyik este Ma’doula hazatérve így szólt:

— Asu, a király azt akarja, tarts vele a háborúban. A második telehold idején indul.

Bekövetkezett, amitől tartottam.

A hold kikerekedett, majd lassan apadt, míg csak egy arany sarló maradt az égen. A száguldó felhők között alig lehetett meglátni. Az esős évszak véget ért; hamarosan az ösvények is felszáradnak. Egyiptom földjén megkezdődnek az áradások és kezdetét veszik az ünnepségek, melyek minden évben követik. Sza’abakh király úgy látom, ezt is számításba vette, olyankor akarva a támadást megindítani, amikor az egyiptomiak kevesebb gondot fordítanak a védelemre — még a határok mentén is —, hogy így ijesszen rá az ellenségre. Milyen úton-módon szerzett mindezekről tudomást Ma’doula? És honnan tudja, hogy a király engem is magával akar vinni? Nem tudom. Semmi kedvem nem volt harcolni. Nem arra termettem. A sarc és a halál a parasztokat fogja sújtani az asszonyaikkal és gyermekeikkel együtt. Sza’abakh katonái fel fogják égetni a falvakat. Hemi csapatai sem lesznek kíméletesek, elveszik majd a parasztok jószágát, gabonáját és terhek cipelésére kényszerítik őket.

Kiutat kerestem.

Egy idő óta a nagy dobok éjjel, nappal szóltak. Sába királya és a tanácsadó vének mindent előkészítettek, a piactéren már csak felfegyverzett harcosok ropták a táncot.

A király magához hívatott és megparancsolta, hogy tartsak a sereggel. Még valamilyen rangot is kaptam mellette, fegyvereket és színes tollbokrétát. A harcban az elsők között lesz a helyem, segítsem az utat megtalálni. A vajákosok és varázslók csapatához tartozom, akiknek sikert kell jósolniuk. Beleegyeztem, hiszen nem volt más választásom, de a szökés terve tovább érett bennem.

A halott városban, a szürke kövön a vésett hajók félhold idején jöttek. És telehold idején távoztak. Ez lehetett a késlekedés oka: a király megvárta, amíg a tikos vásár lezajlik, évezredes szokás szerint. Részegségében az egyiptomi elkotyogta, ez hogyan zajlik: ameddig az idegenek a parton vannak, a helyet védi az átok. Egyetlen bennszülött sem beszél a hajón érkezettekkel és nem is közelít hozzájuk. Az arany és a drágakövek, az elefántcsont és az értékes fák ott maradnak egy bizonyos helyen. Jönnek az idegenek, számba veszik, és helyükben otthagyják saját árujukat — illatszereket, fűszereket, gyógyszernek való növényeket és különféle tárgyakat — egy rég megállapított számítás szerint. Miután a hajókat a távolság elnyelte, előjönnek az etiópiaiak, és összegyűjtik járandóságaikat. Ezek után a part üres marad a következő év azonos idejéig.

Nem volt veszteni való időm. Ma’doula kicsit erősödött, amióta visszatért a meleg idő. Teákkal próbáltam erősíteni, de a szükséges gyógynövényekhez nehéz volt hozzájutni és ritkák voltak. De nem csak testileg, lelkileg is beteg volt. Mindig szomorú volt és keveset beszélt, csak ült elgondolkozva. Bár nem ismertem még az utat, kezdtem tartalékokat gyűjteni az útra. Ezen kívül nem akartam mást magammal vinni, mint az Agamemnóntól kapott bronz kelyhet, a kígyós nyakéket és egy élesre fent bronzkést.

Az ünnepségek, lakomák fokozódtak. A lakomára egyre több pálinkát hoztak, amit erjesztett gyümölcsléből készítettek és könnyen részegített. Utána az etiópiaiak mélyen aludtak.

Egy ilyen este újból eljött az egyiptomi. Nem szólt semmit, csak ült csendben a tűz mellett, még a korsó sem érdekelte, hiába kínáltam. Csak nézte Ma’doulát. Az asszony himbálózva dúdolta kis dalát M’ba pusztáiról. Közöttünk, férfiak között súlyos csend honolt. Később az egyiptomi felállt, hogy menjen. Mielőtt kilépett volna, megszólalt:

— Két nap múlva Sza’abakh indul. A tengerhez vezető út arra vezet, ahol reggel Aton felkel…

Azt hittem Ma’doula nem hallott semmit, de tévedtem. A kunyhóban felhangzott kántáló hangja:

— Tudom, Asu tengerre szál és onnan tovább, amíg hazaér. Ma’doulának nincs már se háza, se rokona. Nem akar a Hemi földjéről való ember szolgája lenni. Ma’doula veled megy. Akárhová.

Szavai meghatottak. Megfogadtam, teljesítem óhaját, bár tudtam az út nehezebb lesz egy asszonnyal.

— Jól van Ma’doula. Asu magával visz. De tudd meg az út hosszú és nehéz lesz még egy ereje teljében levő férfi számára is. Lehet, a király majd katonákat küld utánunk, hogy elfogjanak.

— Ma’doula veled megy — ismételgette. — Holnap nagy lakoma lesz, nagy mulatság, mielőtt a harcba indulnak. A pálinkától részegen mind alszanak majd. Te otthagyod őket. Ma’doula Sába szélén vár rád.

Tudtam, hogy hol: ott ahol az árok nem túl mély és a falon rés van, amin át lehet férni.

Éppen úgy tettem. Éjféltájban felálltam a lakoma mellől nagy kacagások közepette.

— Am’Asu — közvetítette a tolmács — megy, hogy még egyszer az asszonyával háljon.

Az őrök a tűz mellett horkoltak. Óvatosan elosontam mellettük, arrafelé a hely felé, ahol Ma’doula várt rám. Ott volt a földre lapulva, reszketett a hidegtől vagy a félelemtől — a bennszülöttek félnek a sötétben, ahol szellemek és vadállatok kóborolnak —, de legyőzte asszonyi gyengeségét. Átbújtunk a fal résén és átmásztunk az árkon. Nem vette észre senki sem a szökésünket. A hold elég fényt adott s így könnyen rátaláltunk az útra. Egész éjjel mentünk, olyan gyorsan, ahogy csak erővel bírtuk. Időnként Ma’doula el akarta venni a tarisznyámat és a háncskosarat, amiben az élelmünk és a vizünk volt, mert az ő szokásuk szerint az asszonyok feladata a cipekedés, de én nem adtam oda. Reggelig hosszú utat tettünk meg. Rohantam megállás nélkül, minél messzebbre tudjam magam a királytól. Rövid és ritka pihenőket tartottunk, mialatt ettünk és felváltva aludtunk, hol egyikünk, hol másikunk leste az üldözőinket. Két napig haladtunk így anélkül, hogy találkoztunk volna bárkivel is.

Mikor már harmadjára lett reggel, megláttuk a végtelen, zöld tengert. A hullámokból frissen emelkedett ki a Nap, mintha engem akarna köszönteni, a fiát, aki tőle és anyámtól fogantam. Kétkedve néztem és először életemben nem hódoltam előtte. Más istenek vártak rám.

A partra kihúzva négy különös hajót láttam, kerek formájuk volt, egyetlen evezővel hátul, mintegy kormányképpen. Körülöttük földig érő ruhába öltözött emberek sürögtek, fejükön kis filcsapkával. Arrább senki nem volt. Messzebbre azonban, a sziklák mögül füst szállt az ég felé. Ma’doula odamutatott kinyújtott karral s csak ennyit szólt: „Ambara”, azaz etiópiai emberek. Valóban a király küldöttei voltak és a hajók távozására vártak. Úgy kell odalopakodnunk, ne vegyenek észre és kérjük meg a hajósokat, vigyenek magukkal. Vajon elfogadnak? Bizalmatlanságukat – ha van ilyen – mohóságuk és nyerészkedési vágyuk által gondoltam legyőzni.

Indulni akartam, de láttam Ma’doula esztelen rettegését. Eddig követett és pont most nem akar velem tartani? Feltámadt benne a honvágy, vagy az idegenek riasztották meg?

Kérdeztem, és ő felelt:

— Senki nem léphet arra a partra, mert meghal…

Sehol nem láttam Sza’abakh katonáit. A hajók melletti embereknél sem láttam fegyvereket.

— Emlékezzél vissza az első utadra velem — tette még hozzá. — Senki sem érhetett hozzád. Itt is ugyanúgy van: a király megátkozta ezt a helyet. Bárki megszegi, meghal.

Nem hittem az ilyen fajta dolgokban: az emberek meghalnak, ha megsebesülnek, ha megöregednek, ha megbetegednek vagy széttépik a vadállatok. Egyiptomban is a papok átokkal védték a gazdagok sírhelyeit, hogy óvják az ottani kincseket a fosztogató tolvajoktól. Azt hiszem azonban — és papok is így vélekedhettek — az átok nem elég erős. Ezért aztán a királyok és rangosak arannyal és drágakövekkel borított testét rejtett koporsókba zárták és a bejáratot elfalazták. A sírkamrák mélyén az építészek kanyargós folyosók szövevényét építették, ahol a hívatlan látogató eltévedt és éhen, szomjan pusztult. Lazán feltámasztott nagy kövek zuhantak arra, aki a sír ajtaját kinyitni próbálta. Azt is hallottam, hogy mérges gőzökkel töltött edények is várták a behatolót, hogy az rögtön meghalt. Az emberi elme emberi módszerekkel védte a fosztogatóktól a sírokat. Ez nem azt jelenti vajon, hogy az átok nem elegendő? Számtalan a zavaros, háborús időkben kifosztott sírt láttam. Nyugtattam Ma’doulát:

— Az átok rám nem hat, mert én magam is varázsló vagyok, nagyobb akárkinél. A velem töltött idő alatt hatalmam reád is hatott.

Ma’doula még tétovázott. Kézen fogtam, és óvatosan leereszkedtem a völgybe.

Mikor megpillantottak, a hajósok összegyűlve várták, hogy odaérjünk. Nagyfokú nyugtalanság vett erőt rajtuk, annyira szokatlan volt ez az egész.

Lapos képük volt, sárgászöld színük és halántékuk irányába kihúzott, ferde szeműk. Kövérkések és nálam alacsonyabbak voltak, szembe néztek velem, nem értvén mit akarok tőlük. Egyikük-másikuk a hajókból előhozták a fegyvereiket: dobógerelyeket, íjakat és kerek pajzsokat. Előbb görögül szólaltam meg, majd Ma’doula szólt valamit az anyanyelvén. Csak rázták a fejüket és néztek egyikről a másikra. Miután az egyiptomiak nyelvével is próbálkoztam egyikük előre jött és megszólalt:

— Ezt a nyelvet ismerem, mert írnok voltam Babilonban, a király házában. Az ottani írnokok ismerik Egyiptom nyelvét és írását.

— Magam is Egyiptomból jövök idegen — válaszoltam neki — és a tengeren akarok átkelni. Híres orvos vagyok, de a núbiaiak nem becsülik tudásomat.

— Isten éltessen! Nálunk az orvosoknak becsülete van, mert ha valaki beteg lesz, hamar talpra akar állni. De amikor mi itt vagyunk soha senki nem lép ki ide a partokra. Senki sem fog akarni téged elvinni. Évezredes szokás. Ki merészelné megváltoztatni?

— Ha felvesztek, evezek veletek együtt. Értek hozzá.

Az idegen a többiek felé fordulva közvetítette a szavaimat. Mintha valami tréfásat mondtam volna, mindannyian nevetésben törtek ki. Szemeik összeszűkültek és még ferdébbek lettek, arcukon ezer ránc képződött.

— A tréfáddal megnyertél minket! Nincs nekünk szükségünk az izmaidra, minket a szél visz vissza hazánkba.

Tovább nevetett és én is elmosolyodtam. Rendes embereknek látszottak és nyugodt természetűeknek. Egyikük — egy gazdagon öltözött — a Hemi nyelvét ismerővel élénk beszédbe kezdett. A többiek tiltakozóan rázták a fejüket. Hosszas vita után jutottak egyességre. Csak azután fordult felém a volt babiloni írnok:

— Annak az öregnek van a legnagyobb hajója. Nem nagyon elégedett a mostani nyereséggel. A fűszerek megdrágultak és a drágakövek meg az arany ára csökkent. Ő elvisz téged, ha eladod neki az asszonyt, aki veled van. Reméli, jó árat kap érte Úr városában. Fekete rabszolgák nincsenek arra, ágyasnak jobban kedvelik nálunk az idegeneket, minta saját fajtánkat.

Erőteljesen megráztam a fejem. Inkább magam is vesszek el, de Ma’doulát nem adom rabságra. Ő ellenben mindent megértett és így szólt:

— Ma’doula nem rabszolga, de ha átvisznek a tengeren, eladom magam. Csak hagyjatok Asu mellett.

Közben halkan odasúgta nekem, hogy mások ne hallják:

— Én úgyis meghalok Am’Asu. Megérintettem az elátkozott partot és meg fogok halni. Legalább hasznodra leszek ezzel…

De nem volt erre szükség. Eszembe ötlött mit mondott nekem Anu a nap bárkájában. Kivettem az iszákból az akkor kapott aranykígyós láncot.

— Egy isten van benne — tudatta velem a pap —, melynek nagy ereje van. De csupán egyszer segít rajtad.

A kígyó fonott feje titkot rejtett magában. Megnyomtam, szétnyitottam és a tenyerembe hullott egy nagy kő, akkora, mit egy dió, cserebogárformára volt csiszolva. Zöld volt és tiszta, mint a tenger és a fény reszketett rajta.

Körém gyűltek az idegenek, meglepetésükben hadonászva és kiabálva. Kézről-kézre járt a kő, míg visszaért hozzám. A kalmárok ettől kezdve tisztelettel tekintettek rám. Előre tolakodott a kövér, szemeiben leplezetlen mohóság látszott. El akarta kapni a követ, de most az öklömet összezártam előtte. A kereskedő kiabált valamit és azonnal megjelent egy szolga — szegényes öltözékéről ismertem fel —, és egy agyagtáblát hozott, meg egy hegyesre faragott pálcikát. A tolmács félszájjal odasúgta:

— Ninurta a kőért cserébe átvisz téged és asszonyodat a tengeren.

— Elfogadom.

Ninurta gyorsan újabb parancsot adott a szolgának s az, az agyagtáblába kezdte róni különös írásjeleit, egészen másokat, mint amit Egyiptom földjén használtunk. Mikor az írnok végzett, Ninurta hosszú köntöséből elővett egy pecsétnyomót és a még nedves agyagba nyomta. Engem is felszólított tegyek így én is. Az oroszlánbunda a hátamon volt és nagy mellső lábai rajta lógtak. Egyiket megfogtam és az agyagba nyomtam, mint egy pecsétet.

– Oroszlán! Oroszlán! Így fogunk ezután nevezni! — mondta a tolmács. — Különben valóban oroszlánsörényed van. A vásár megköttetett, de nem tudom hasznodra van-e — tette hozzá halkan. — Még alkudhattál volna…

Ninurta azonnal elrejtett minket a hajón és jelezte, ne mozduljunk onnan, ameddig el nem indulunk. Attól tartott észrevesznek Sza’abakh harcosai.

A reggeli szél a szárazföld felől kezdett fújni. A hajósok eloldozták a köteleket, s a hajókat a hullámokra taszították. A szabad vízre érve a szélre bízva magukat nekiindultak a távoli látóhatárnak.

Sumér volt a neve az országnak, amerre hajóztunk. Soha sem hallottam felőle. Csak Babilon nevét ismertem, ahol élt egy ideig Ankdu, a tolmács. Babilon szomszédos Asszíriával, azzal pedig Hatti. Azt tudtam, hogy Hatti szomszédos Trójával. Ankdu semmit nem tudott Trójáról, Asszíriáról is keveset.

— Azok rossz emberek, nem kötünk vásárt velük. Csak a harcot és a sarcot kedvelik. Mi békések vagyunk. Egyesek a földet művelik, mások rezet keresnek a kövekben és kiolvasztják. Fenn északon, a bronznál is keményebb fém található. De ritka és drága, drágább az ezüstnél. Úgy tartják az emberek, hogy az égből származik — mesélte a szószátyár Ankdu.

Anélkül, hogy eltérítettek volna a szavai, elszomorodtam. Milyen újabb földekre vetett sorsom? Ahelyett, hogy közelednék, egyre távolodom otthonomtól. Ott pusztulok, vagy újra rabságra jutok? Megvallottam kétségeimet Ankdu előtt.

— Ne legyenek gondjaid idegen. Az agyagtábla egy egyezség. Az oroszlán jele kötelez téged, hogy megtartsd, amit vállaltál. Ugyan így a hajó tulajdonosát is a pecsét arra kötelezi, tartsa be a szavát. Igazságos bíráink vannak. Minden lopást megtorolnak. A csalást a vásárnál szigorúan büntetik: levágják a kezedet, amivel a pecsétet lenyomtad vagy a nyelvedet, vagy rabságba vetnek.

Eszem ágában sem volt megszegni a megállapodást, de nem tehetek róla rossz érzésem támadt. Ha becsületes emberek, mi szükség a feljegyzésekre? Nálunk Akhaiában elég biztosíték az adott szó. Senki sem merészelné megszegni. Ha valaki mégis megteszi, nem vágják le a kezét vagy a nyelvét. Elég büntetés a szégyen. Vajon milyen megpróbáltatásoknak nézünk elébe — én és a szelíd Ma’doula?

 

Hosszú napokon át a zöldszínű tengeren haladtunk előre,

Semmi gondunk nem volt, amíg a szél hátulról sebesen tolt,

Balra tőlünk jó csillagunk ragyogott, irányt így mutatott nekünk.

Fáklyát tűzött éjjel a vezér elől, tudja a többi is merre haladunk,

A vezérhajó a leggyorsabb mind közt a csapatban.

Jó erőben voltunk, a hajósok és én is, kivéve az asszonyt,

Aki a nehéz úton idáig s a tengeren is mellettem kitartott.

Féltem elveszítem: nem evett nem ivott, egyre gyengült szegény,

Ereje is már elhagyta, mikor az ég alatt feltűnt végre a part…

 

Legutóbbi módosítás: 2019.07.09. @ 15:19 :: dr Bige Szabolcs-