Mint málló kenyér a szétfolyó szájban,
Mit nem rágnak durva fogak.
Mint maradékos morzsás magányban
Padlóra söpört mozdulat.
Mint állott bögrényi tükre-vesztett tej,
Mi alatt galád gomba munkál serényen.
Mint fületlen csésze, kinek rezzenés se kell,
Halhatatlan neszére összerogy habfehéren.
Mint konok kévékbe fonott rácsos ablakok,
Kik büszkén féltik az alvó álmát.
Mint magány dúlta duzzadt dunyha-paplanok;
S gy?rt leped?k fejtik az álmatlanság fonákját.
Mint ráncba rezzent, néma f?zfa ága,
Kit raccsoló szelek rágnak.
Mint rongyos halk futára
Az ?szi elmúlásnak.
Részeg reggelre riad az ébred?.
S belé szalad minden: a morzsák, a csészék, az ablakok
Hiába volt a józan kávéskanál-szédülés. Mind ?.
És mind én vagyok.
2007. szeptember 10.
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:47 :: Kastély Máté