Hanna
Hanna gyors mozdulatokkal, nesztelen léptekkel belép lánya szobájába. Bernadett barna, göndör haja szétomlik a hófehér párnán, fiatalságának minden szépségével, édes-dús illatával. Csak szemével simogatja… El?tte van legszebb kincse életének… A sóhaj mélyen megreked valahol ott a torka környékén. Csendben elhagyja a szobát. Sietve néz az órára, kapkodva megissza a kávét, elkészíti Bernadettnek a reggelit, s még odatesz egy es?áztatta, illatos nárciszt is a tálcára. Szinte rohanva éri el a buszt, amivel minden reggel indul a külvárosból az egyetem felé, immár közel 20 éve, ahol a konyhán dolgozik.
Kollégáival kölcsönösen tisztelik egymást s?t, a tanárok és a diákok is mindig kedvesen köszönnek az örökké siet? Hannának. Szeretik szorgalmáért, udvarias, csendes zárkózott, finom egyéniségéért. Barátkozást visszautasít, így mindenki békén hagyja. Hanna számára a kora reggeli órákban a legnehezebb a munka. Halmokban a zöldségek, a krumpli és hagymahegyek várnak tisztításra. Ügyes mozdulatokkal dolgozik, megpróbál nem gondolkozni sem múlton, sem jöv?n. Délben kezd?nek az ebédosztás kellemesnek t?n?, de szívének fájdalmas órái. Az ebédre várók hosszú sorából többen megajándékozzák egy-egy mosollyal, ? viszonzásul jól megpakolja tányérjukat. A diákok között ott van lánya is, a IV. éves orvostanhallgató. Behunyt szemmel is érzi Bernadett közeledését, aki diáktársai között elvegyülve, hangosan társalog. Amikor odaér, anyjáról tudomást sem véve, félrefordult arccal, automatikusan teszi tányérját a tálcára és megy tovább. Hanna már hosszú hónapok óta éli át ezt minden délben. Ilyenkor némán imádkozva kéri az Istent, hogy remeg? lábai ne hagyják cserben.
Munkája végeztével mindig siet haza, a kis kerti házba. Ilyenkor tavasszal a virágba boruló kert szinte bevonja a takaros, de már öreg, kopottas házat. Els? útja mindig a papa régi dolgozószobájába vezet. Kiszell?ztet, megsimogatja, finoman leporolja a könyveket, amelyeket szinte kívülr?l ismer. Ujjai elid?znek az öreg írógép sárgára fakult bet?in. Leül a nagy fehér-bársony fotelbe és gondolatai a múltba révednek. Akkor is innen indult élete els? báljára. Azon a régi szüreti mulatságon ? lett a bál szépe Olyan gyorsan történt minden. Csókok, suttogó szavak, forró lehelet a nyakán, gyors ölelés. A szenvedély, amely élete balsorsának okozója. Mint minden nap, most is némán elsuttogja a bocsánatkér? szavakat. Nagy fájdalommal született meg Bernadett, szülei imádták, de lányuknak soha nem bocsátottak meg. Azért meghitt, szép évek voltak, amíg a kislány felcseperedett. A sok-sok emlék mégis semmivé vált, amióta lánya magába zárta szívét. Nem magyarázza miért, ? pedig nem kérdezi. Boldogan gondoskodik róla, hiszen a lánya élete, nyugalma mindennél fontosabb számára, boldog, mert ez élete értelme. Ma is, amikor Kovács professzor úr megállította a folyosón elújságolva, hogy Bernadett lett az idén is az évfolyamels?, nagyot dobbant a szíve az örömt?l, mégis csendes mosollyal, szerényen fogadta és köszönte, szégyellve, hogy meghatottságába belepirult. Talán ma minden más lesz és végre bekopog ajtójukon a szeretet. Feszülten várja a lányt, kicsit horgol, olvasgat, tekintete még egyszer körbeszalad mindenen, hogy lányát ízlése szerint minden rendben várja.
Végre meghallja a kertkapu öreg, nyikorgó hangját. Bernadett a barátn?jével érkezik. Hangos kacagással, köszönés nélkül elt?nnek a lány szobájában. A zár éles kattanása után néma, feszült csend borít el mindent. Hanna hirtelen éles szúrást érez a bordáinál, mellkasa mintha kétszeresére n?ne, majd elhomályosul, mindene érzi a gyönyör? májust, s a fényben boldogan öleli szerelmese, akire egész életén át hiába várt.
Haifa, 2006. május 30.
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:30 :: Könyves Tóth Enikő
