Van-e oly magány, mi a csillagokéval felér?
Egy csepp domborán dereng mosolyod.
Írmagom emel a kihalt, végtelen sötétbe,
de nem érhetem fel, mert ember vagyok.
Végtelen szőlősök szőnyege siklik tova,
hogy átadja helyét
az emberi öregedés időtlenségének,
míg az esetlegesség lopva hívja elő
arcodon a ráncok mintázatát.
Kupé, van még egy szál cigim,
hajnali egy óra negyven perc,
valahol.
/Résnyire tágult valóságban
fényövezte csillámló sziklafal
tátja a völgyre száját.
Borostyánnal benőtt barlangbejárat.
Mögötte sztalagtitok és egy hotelszoba.
Félig üres whiskys-üveg, te félálomban az ágyon,
csikkek szőnyege, pislogó, hadaró,
kora hajnali lámpafény
az éjszakák sorának közepén.
Linóleum asztal. Kinézek. Vihar.
Már akkor is ezt írtam húsz év múlva.
Húsz év múlva, megfáradtan, eltespedve,
sosem volt, idegen, eggyévált életünk delén.
Aludni fogsz mindjárt. Félálomban heversz.
Reggelre majd újra a most, mikor még nem érzem a számban,
hogy még oly fiatalon majd hol rontjuk el .
mikor talán hajnali kettőkör Örvényesnél
épp te ülsz egy másik vagonban,
s még éjjeli bogárként köröz arcod körül
az eljövő idő.
Húsz év múlva írom. Ki vagy?
Idő. Őrült rángás galaxisok vakfoltjai közt.
Csikkszőnyeg. Befejezett értelemnélküliség.
Kint vihar, ősz talán. Vagy most,
egy kupé koszos sarkában. Mindig írom.
Sosem jön el./
Van-e oly szentség, mely szentebb lehet a csendnél?
Írmagom lüktet némafilmeket testem vászonára,
s a suttogás vonz csak a mindenen túlra,
hogy lássak végre, ha minden hang már elhevert
és érzem, hogy majd újra alhasamba tódul a zsivaj –
Örvényes pályaudvarán egy ösvény nyílik
az erdő mélyébe a szemafor alatt…
talán a csendbe vezet.
Két óra mindjárt.
/Vásár, vurstli, valóság, vágó napsütés.
Arcunkon a láz, hogy már mindig együtt maradunk.
Így volt megírva: örök, fiatal éjszaka –
bennünk a végtelen.
Húsz év múlva már egyikünk sem emlékezik.
Mindjárt elalszol./
Van-e oly nagyság, mely fölébe hajol az egeknek?
Halántékomon bolygók csikorognak keresztül,
írmagom lüktet egy elszűkült érben.
Vállamra nehezül az égbolt.
Ember vagyok.
Áll a kép.
Állomás a semmi közepén.
/Túlcsorduló kád. Kompromisszum-garzon.
Régi francia dal szól a rádióból.
És üres vagyok, annyira üres, húsz év múlva
az éjszakák sorának közepén./
Van-e biztonságosabb, mint az örök változás?
Felhők suhannak át emlékeimen.
Minek? Már nem tudom.
A július-végi égbolt szénrajz-szívembe költözött.
Az örvényesi ösvény távol szalad, csak szalad –
éles kavicsok a lábam alatt.
Írmagom vonz a fekete lyuk iszonyú magányába,
és árnyamat bámulom egy fa üregéből –
talán én vagyok?
Csak árnyék, csak levegő.
Csak szín, csak mintázatok.
(Istentelen meleg van, vagy hideg – Rejkjavik)
Csak felhők, mert ember vagyok.
Nincs kit elbocsájthatnék.
/s húsz év múlva egy kis szobában,
csikkszőnyegen gázolva át,
egy régi barát kihűlt héjában megbotolva,
a párkányban megkapaszkodva,
s a viharra nézve sem mondhatok majd
senkiért istenhozzádot./
Részelemek sorakoznak.
Most is egyre többen.
Egyre szürkébb. Ring. Életre kelnek?
Csak árnyék a páfrányok zöldjén,
mert ember vagyok.
Van-e ünnep magasztosabb, mint a hétköznapiság,
Mint szemed sarkában egy madár lábnyomán,
a meggyalázott szűz havon
ahogy a derű átsuhan?
Ha nem is látlak.
/Elszakítva. Kiszakítva. Szakad. Szakadozottan
minden szerdán, csütörtökön majd
szocreál erkélyek alakzataiba zárva/
Vonaton.
/Kávézók önző-önzetlen füst-kérdőjelén
a terítőre bucskázik a fény.
És én hagyom.
Nem értem.
Fel nem foghatom
húsz év múlva sem az örököt,
mi belőled fakad.
Ennyi csak.
Nem is látom. Ki vagy?/
Mert ember vagyok.
Van-e hit, Júdásénál nagyobb?
A válasz elillan, s már el nem érhetem.
Döcögő vonat. Valahol.
/Egyszer láttalak kora reggel az ajtó réséből,
karikás szemed árnyán annyi, annyi év,
és válladon ül az elmondhatatlan,
ahogy kócosan, pólya-puhán tudatlan
a mösdó fölé hajolsz./
Van-e olyan, ami –
ahogy elképzellek
most, vagy, húsz év múlva,
egyszerűen, emberin
Örvényesnél egy vonaton
hajnali három óra előtt hét perccel,
vagy a kávézó teraszán fiatalon,
húsz év múlva is
/Mindjárt elalszol, félálomban heversz.
A víz túlcsordul a kádban.
Vadvirágok nyílnak
szivacsos ujjbegyeimen./
linóleum ablakpárkányomon
a viharra nézve éjszaka,
vagy egy kupéban,
a csend felé félúton,
míg szőlősök szőnyegei suhannak tova,
s míg halántékomon bolygóbogáncsok csikorognak át,
hétköznapi júdásként
a csempe glóriájával fejed körül
álmosan,
ahogy nézlek a szobából egy díványon ülve
a hajnalok sorának közepén,
a mosdó fölé hajolsz,
és megmosod arcodat?
—
Versek Az éjszakák sorának közepén ciklusból:
Legutóbbi módosítás: 2021.07.29. @ 09:30 :: Kovács-Cohner Róbert
