Abroncsba szorított könnyeim
utat nem találtak,
megfojtott örömeim
némán kiabáltak.
Az elszigetelt vágyak
már senkitől sem féltek,
alagútnak mélyén
szinte nem is éltek.
Végtelen sivatagnak
porfelhőjét láttam.
Vasbeton szalaggal
mosolytól elzártan
semmim sem volt már,
de még vegetáltam.
Ám léptedet éreztem,
mint gyönyörű harangot,
ahogy ébredő szívem
felé tartott.
Hangod ölelését
elfogadta lelkem,
s kispipitérből – reggelre –
napraforgó lettem…
2007. 09. 04
Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:47 :: Ruder Jana
